A Ceauşescu-rendszer magyarságpolitikája 1.

2018. 11. 19. 23:16

Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történészt, szenátort, a közelmúlt és a jelenkor kutatóját törvényhozói minőségében a beszélgetés fő témája előtt Szilágyi Aladár néhány időszerű kérdésről is faggatta.

Szilágyi Aladár és Novák Csaba Zoltán interjú közben az Erport szerkesztőségében   Fotók: Szász Németi Kinga

 

A jelenkorász történész számára mit jelent és mit kínál az a lehetőség, hogy jelenkori politikussá is vált?

 

Két, egymástól különálló, de részben egymáshoz kapcsolódó, egymásból is élő hivatás csap össze, egészíti ki egymást, és azt, hiszen, hogy befolyásolja is egymást, a szó pozitív és negatív értelmében egyaránt. Egyértelmű, hogy a történészi beállítottságom, tudásom, tapasztalatom befolyásolja politikusi tevékenységemet, döntéseimet, egyáltalán a világképemet is. És most már biztosan tudom, meggyőződésem, hogy ez a fajta nem kispályás politikai tapasztalat befolyásolni fogja azt, ahogyan én látom a történelem alakulását. S lévén, hogy közelmúlttal foglalkoztam eddig is, a múltnak ama szeletével, amely szorosan kapcsolódik napjainkhoz is, egyértelmű, hogy más megvilágításban, más dimenzióban érzem azokat a politikai cselekvéseket, döntéseket, amelyeket én történelemként és történészként elemeztem.

 

A szenátusban a tanügyi bizottság alelnöke. Nyáron – úgymond – szünetelt a parlamenti munka, de mégis több fontos esemény történt. Az egyik az, hogy az alkotmánybíróság visszautasította a tankönyvtörvény módosításait, a másik az, hogy Iohannis elnök belekötött a tanügyi törvénymódosításba, mégpedig abba, hogy a jogszabálytervezet szövegében megjelent a „nyelvi kisebbség” fogalma…

 

Pontosan ezt a módosításunkat is kifogásolta, illetve egy másik törvénymódosító csomagot is megtámadtatott az alkotmánybírósággal, melyben szerepel a román nyelvű érettségi és kisérettségi kérdése. Tegyük hozzá, hogy a marosvásárhelyi római katolikus líceum ügyében sem tett még egy szimbolikus gesztust sem az államelnök. Nem a törvénykezés befolyását várta el senki tőle, hanem azt, hogy mint az állam első számú választott embere, akár egy jelképes állásfoglalásával jelezze: ez a probléma nem egy korrupciós vagy hasonló jellegű kérdés. Ezt elvártuk volna tőle. Most már biztosan elmondható, hogy az államelnök lépéseinek egyik taktikai elemét jelenti az, hogy a stratégiai fontosságú döntések esetében – így az oktatásban is –

folyamatosan elodázza, ellehetetleníti, elkaszálja azokat a döntéseket, amelyeket nem kellene, amelyekben gyakran szerepelnek a kisebbségi oktatásra vonatkozó részek is.

Ilyen példa az előírt létszám alatti osztályok indulása. Ez jellemezte az elmúlt másfél évet Romániában, amióta a szenátus tagja lettem.

 

Lehet, hogy naiv kérdés: te magad, személyesen, avagy a bizottság mennyire képes befolyásolni a dolgok menetét? Kialakul-e a testületen belül egy, ha nem is egységes, de többségi nézőpont, amellyel megpróbálja előre lendíteni a törekvéseket?

 

A szenátusban jelen levő pártok részarányában vagyunk jelen a bizottságban, az ellenzék is a számarányának megfelelően vagy jelen, de vannak olyan fontos, kardinális kérdések, amelyekben megvan az összhang. Gyakoriak a politikai csörték is, de lévén, hogy az oktatás nemzetstratégiai kérdés, nagyon sokszor előfordul az, hogy van bizonyos konszenzus is. Az jellemző, hogy az ellenzékieket néha meg lehet győzni egy-egy fontos dologról, míg a kormánypártiakat viszonylag ritkábban lehet meggyőzni, hogy egy ellenzéki kisebbségi indítványt támogassanak. Nekünk másfajta, politikai tárgyalásokon alapuló kapcsolatunk van velük, egy kicsit másképpen működik a mi esetünkben. Viszont az is jellemző a szenátusi bizottságra, hogy sok markáns személyiség van mindegyik párt soraiban, ami azt eredményezi, hogy akadnak akár politikai utasításokat felülmúló vagy részben azoktól eltérő döntések is. Ilyen szempontból ez sajátos bizottsága a felsőháznak.

 

Ez a tanév, mondjuk úgy, elég tragikomikusan kezdődött, amikor a magyar, illetve a kisebbségi elemi osztályokba a tanítók mellé kihelyezték az „ejtőernyős” romántanárokat. Ez a dolog teljesen revideálódott, kisimult azóta?

 

Nagyon hosszas politikai viták, tárgyalások, egyeztetések után, most már úgy tűnik, hogy igen. Még van egyfajta utóhangja, amelyről, megoldásának egy újabb fázisáról most értesültünk: az ideiglenesen kinevezett tanügyminiszter, Rovana Plumb kijelentette, hogy a még mindig vitát képező órabéreket rendezik. A jelen állás szerint úgy tűnik, ezeket a plusz románórákat is fizetni fogja a minisztérium a tanítóknak. Ezt úgy szeretnénk mi rendezni törvénymódosítással, hogy ne kelljen évente visszatérni a kérdésre, mert ez tanévkezdéskor örökös adok-kapok harc.

 

Még egy utolsó tanügyi kérdés: hogyan áll jelenleg a marosvásárhelyi római katolikus líceum szénája?

 

Egy órája beszéltem az igazgató úrral, rákérdeztem: hogy vannak? Azt a választ kaptam, hogy akadályokkal még bőséggel szembesülnek, de szépen, lassan veszik őket. Most arra gondolok, hogy sem a városháza, sem a Maros megyei tanfelügyelőség nem fogja támogatni, vagy ha igen, akkor csak a szükséges muszájból ezt a sikerünket, és adódnak még adminisztratív jellegű bökkenők ezután is. De az iskola működik. Azt is tudni kell, hogy újabb per indult a minisztérium azon lépése ellen, hogy az iskolát újraalapította. Nehézkes körülmények között, de működik…

 

Köszönöm a tájékoztatást, hadd térjünk rá a mai témánkra. Amikor Ceauşescu hatalomra került Gheorghiu Dej halálával, nemzetiségpolitikai szempontból is kapott egy örökséget. Mi volt ez, mennyi ideig vitte tovább, hogyan következtek be az első változások?

 

Igen, a Ceauşescu rendszerről valóban csak úgy beszélhetünk, ha megnézzük a Gheorghiu-Dej-féle rendszer hagyatékát. Kisebbségpolitikai szempontból is volt egy örökség, mégpedig az az elgondolás, ami az 1956-os magyarországi forradalom után honosodott meg a román pártvezetésben, hogy le kell számolni azzal a fajta politikával, ami esetleg külön entitásként kezeli a romániai magyarság érdekeit.

A leépülés időszakát örökli meg Ceauşescu, azt az időszakot, amelyet a Bolyai Egyetem felszámolása és a Babeş-Bolyai Egyetem létrehozása fémjelez,

a magyar tannyelvű líceumok, majd a marosvásárhelyi orvosi egyetem átszervezése, vegyes tannyelvűvé tétele, és a magyar politikai káderek háttérbe szorítása. Ceauşescu másfajta megközelítést indítványoz. Ő egy új politikai rendszer letéteményeseként szeretné meghatározni magát. Ezekhez szükségesnek tartja azt, hogy kompromisszumot kössön a társadalommal, egyfajta kiegyezésre törekedjen, és a kisebbségi kérdés lassan visszakerül a politikai döntéshozók asztalára. Megalakul 1965-ben a Központi Bizottság mellett egy testület, amelynek az lenne a feladata, hogy a kisebbségi sérelmeket, kérdéseket vizsgálja. Attól a perctől kezdve, hogy ez a bizottság létrejön, jelzi, hogy vannak kisebbségi problémák is. Ennek a fajta konszolidációs-kiegyezős politikai útkeresési folyamatnak a része a kisebbségpolitika is: fölveszi a szálat, és újra napirendre tűzi a kisebbségi kérdéseket. A 60-as évek második fele ennek a hangulatában, ennek az égisze alatt zajlik.

 

És 1968-ban két fontos belpolitikai fejlemény következik be: a megyésítés és Ceauşescu találkozója a magyar értelmiségiekkel.

 

Még egy harmadik is: a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának a létrehozása. Tehát 68 fontos év kisebbségpolitikai szempontból is. A megyésítésben is jelen van a nemzetiségpolitikai kérdés. Nagyon hangsúlyosan ott van a Székelyföld, amely sehogy sem osztható úgy, hogy ne maradjon tömbmagyar terület. Tehát ezért fontos.

A Szatmár–Bihar régiót úgy kell leosztani, hogy az etnikai szempontból ne jelentsen magyar többséget.

Gyakorlatilag egy kis kompromisszumra is sor kerül, sőt, magyar szempontból akár kettőre is, hisz az eredeti tervezeten túl születik meg Kovászna megye, illetve a be nem tervezett Szilágy megye is így jön létre. A Szilágy megyei kérdés nem annyira a magyar lobbinak tudható be, Kovászba megye viszont igen. Hiszen az ottaniak számára nem mindegy, hogy Brassó megye részeként fogják tovább tengetni a napjaikat, vagy pedig egy nagy székely megye, Hargita részeként. Egy olyan kompromisszum születik, hogy egyik se, de megmenekülnek a brassói szorításból.

 

Ráadásul adott volt a Székelyudvarhely–Csíkszereda „belháború”…

 

Igen, a két város között azért dúlt a harc, hogy melyik nyerje el a megyeszékhelyi státust. A csíkszékiek határozottabbak, keményebbek voltak, végül néhány, stratégiai helyzetükből fakadó előny miatt ők kapják meg a megyeszékhelyi státust. Ebben az évben van a már említett nagy találkozó magyar értelmiségiek és Nicolae Ceauşescu között. Ez is egyedi, hiszen ilyen jellegű tanácskozás nem volt az 50-es évek óta. Azok is inkább regionális jellegűek voltak, Kolozs és autonóm tartományiak. Itt viszont lehetőség adódott arra, hogy a magyar értelmiségiek, ha nem is szervezetten, nem is előkészülve, de egyéni kibontakozásban szembesítsék a pártvezetőt azokkal a kérdésekkel, amelyeket ők problémásnak tartanak. Fölmerült az oktatás kérdése, a kulturális intézményhálózat kérdése, a jogi státus kérdése, a politikai elítéltek rehabilitációjának a kérdése, egy sor olyan probléma, amiről azt gondolták az erdélyi magyar értelmiségiek, hogy foglalkoztatják a magyar közvéleményt. Ezzel szembesítik a pártvezetést. Felemásra sikerült, de mindenképpen részsikereket elérő kezdeményezés volt. Ugyancsak 68-ban megszületik a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa, amely szintén premier, hiszen az 1945 és 53 között létező Magyar Népi Szövetség megszüntetése után nem volt semmiféle magyar jellegű kisebbségi szervezet, mindent a pártcsatornán belül kellett elképzelni. Ez sem önálló jogi státussal bíró szervezet, de egyfajta összekötő kapocsként működik a pártvezetés és az erdélyi magyar közösség között, magyarán: a tanács tagjai az első időszakban próbálnak közvetíteni, próbálnak javaslatokat letenni a pártvezetés asztalára.

 

Végeredményben ennek a folyamatnak az eredménye volt a Kriterion Kiadó létrejötte, A Hét beindulása, a bukaresti televízió magyar adása…

 

Pontosan! A 60-as évek végére jellemző intézményépítés korszaka volt ez. Az új megyékben napilapok, folyóiratok szerveződnek vagy alakulnak újjá, a kulturális intézményekben is többé-kevésbé részarányosan jelen van a magyar elem is. És beindul az iparosítási hullám, amely Nagyváradtól Kézdivásárhelyig tart, fontos szerepet tölt be, és mindenképpen kihatással van az erdélyi magyarság állapotára. Van egy bukaresti intézményesülés, A Hét című hetilappal, a Magyar Adás szerkesztőségével, és élen a Kriterionnal, mely meghatározó intézménye lesz az erdélyi magyarságnak, olyannyira, hogy a 80-as években bevezetett restrikciók idején – Domokos Géza írószövetségi kapcsolatai révén – szinte az egyedüli intézmény marad, amelynek sikerül egyféle hálózatot fenntartania és működtetnie Erdélyben. Van egy másik, fontos része is ennek a történetnek, hogy a 60-as években a román pártvezetés és a román ideológia újra fölveszi a már Gheorghiu Dej idején elkezdett nemzetiesítési folyamatot, a román nemzetépítés egy újabb szakaszához érkezik, de a 60-as évek végén még van arra lehetőség, hogy ezt kihasználva, ennek a farvizén az erdélyi magyar kulturális elit hasonló folyamatokba kezdjen, itt. Beszélhetünk egy erdélyi magyar nemzetiesítési folyamatról is, ha szűkös keretek, lehetőségek között is. Néprajzi, honismereti mozgalmak indulnak, a Partiumtól Székelyföldig. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a magyar közösség számára identitáserősítő elemek jelenjenek meg, politikai, jogi és kulturális téren egyaránt.

 

(Folytatjuk)



Ez is érdekelheti...

A Ceauşescu-rendszer magyarságpolitikája 2.

Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!