Egy longobárd királyfi halálára

2018. 07. 04. 20:55

Szilágyi Aladár emlékezése lombardiai riportútjának kísérőjére, Marco Guarneri újságíróra, kiben longobárd királyok vére csörgedezett.

A bergamói kolléga

 

Ahogy időben mind jobban távolodom lombardiai riportutamtól, egyre gyérülnek hajnali olasz sajtóportyáim is. Ma reggel viszont – talán valamiféle rossz előérzet sugallatára – rányitottam az egyik bergamói napilap online oldalaira. Alig kezdtem pörgetni, egy ismerős arc bukkant elém, a portré alatt meg szűkszavú nekrológ, mely az újság munkatársa, Marco Guarneri érdemeit méltatja. Így jutott tudomásomra, hogy két esztendővel ezelőtti, fáradhatatlan ciceroném, ötletekből kifogyhatatlan kalauzom 42 éves korában közlekedési baleset áldozata lett…

A hír olvastán, döbbenetemben képtelen voltam összeszedni a gondolataimat, inkább előkerestem két esztendeje kelt szövegeimet, melyekben lépten-nyomon felbukkan feledhetetlen úticimborám alakja: „Másnap reggel a szerkesztőség melletti kávéházban találkozunk. A könnyebb azonosítás érdekében előre kiteszem az újságíró igazolványomat az abroszra. Betoppan Marco, a törzsvendégek sűrűjében pillanatok alatt rám talál. Germán óriás, longobárd őseihez illően, neki is kötésig érő, vörösesszőke szakálla van. Ahogy letelepszik, felmarkolja MÚRE-tagsági kártyámat, kisilabizálja a nevemet. Elmosolyodik, és csaknem hibátlan kiejtéssel azt mondja magyarul: »Iszten hozott Bergamoban, Aladár!«

Maradék hajam az égnek áll, de rögtön kiderül, minek köszönhető ez a nem várt fordulat: »Az én román feleségem neve – folytatja immár olaszul, néhány magyar szóval könnyítve a dolgomat – ÉNIKÖ. Gyermekorvos, nyolc éve házasodtunk össze, két kislányunk van. Nem beszélek, de sok mindent értek magyarul. A nevedet olvasva, rájöttem, hogy te is erdélyi magyar lehetsz.«”

Majd: „Marco kolléga gyomra biztató jelek szerint szinkronban működik az enyémmel, a perzselő hőségben megtett portyánk befejeztével határozott mozdulattal terel be az Osteria al Forno di Agnese, az Ágnes asszony kútja melletti kertvendéglő hűvösébe. A bársonykötésű étlap borítóján Dante Alighieri jól ismert profilja, belső előzékén Dante gasztrofesztivált hirdetnek, minden oldalon a Divina Commedia egy-egy terzinájába foglalt, korabeli étek nevével, s az étel elkészítésének módjával egyetemben. Marco habozás nélkül a harmadik oldalra bök, feláll, és vérbeli taljánhoz méltó pátosszal tolmácsolja a Purgatórium XXIV. énekének idevágó sorait.”

Végül az általa kiválasztott angolnacsemegére várakozva kisebb gatszrokultúrai eszmefuttatásba kezd: „Az olasz vendéglősök a mai napig egy Dante korabeli receptre esküsznek: a lassú tűzön olajban sütött, fokhagymával, rozmaringgal, zsályával, csípős paprikával és sóval fűszerezett angolnaszeleteket, ha kellő mértékben megpirultak, a vidék híres vörösborával, a vernacciával öntik nyakon. A bor elpárologtával a bolsenai anguille is elkészül.”

Búcsuzóul hadd másoljam ide Marco néhány pohárnyi vernaccia ihlette szavait, melyek akkor kimaradtak a riportomból: „Aladár, úgy nézz rám, hogy bennem longobárd királyok vére csörgedez! Legalábbis Enzo nagyapám szerint… Ha a magyarok rokonai, az avarok nem szorítanak ki bennünket a Dunántúlról, ki tudja, talán most is ott élnénk – hajtogatta nagyapám. Ha bosszantani akarta nagyanyámat, nonna Caterinát, azzal a családi legendával hozakodott elő, mely szerint őuraságát nagyon kell tisztelnie, hiszen királyi ivadék, a Pannóniából Itáliába hont foglalni vonult longobárd vezér, Alboin egyenes ági leszármazottja.”



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!