Érik a gyümölcs

2019. 04. 09. 08:04

„Nagyon kilóg a lóláb, amikor a múltról van szó, és arról, hogy a nagy »antikommunisták« nem mernek múltbéli tevékenységükről beszélni. Lehet, hogy a nép néha naiv, néha manipulálható. De egyelőre nem vak, és látja, hogy a háttérben valami nagyon nincs rendben.” Markó Balázs írása.

 

1972. június 17-én betörőket tartóztattak le a rendőrök a washingtoni Watergate-komplexumban, a Demokrata Párt központi irodájában. Lehallgatókészülékeket próbáltak beszerelni a telefonokba és az íróasztalokba. A Washington Post Bob Woodwardot és Carl Bernsteint bízta meg az ügy kinyomozásával, akik rögtön munkának is láttak. A többi történelem: ma már szinte mindenki hallott a Watergate-ügyről. A két újságíró két év alatt visszavezette az ügyet Nixonig, kiderítve, hogy az Egyesült Államok elnöke beleegyezett számos illegális szabotázsakció végrehajtásába, amelyekkel politikai ellenfeleit próbálták megsemmisíteni. Az ellenjelöltjeit lehallgatták, álhírek segítségével többek karrierét tönkretették, provokatőrökkel és szabotőrökkel próbálták ellehetetleníteni a Demokrata Párt találkozóinak megszervezését. Az ügynökeik kifizetésére Mexikóban átmosott pénzt használtak. Az ügyben aktívan részt vett az elnök kabinetfőnöke, főbb tanácsosai és mások , még az Egyesült Államok volt főügyésze is. A Fehér Ház megpróbálta „kordában tartani” a nyomozást, utasítva az FBI ügynökeit, hogy bizonyos dolgokra ne kérdezzenek rá, és bizonyos nyomokon ne induljanak el. Mindezek ellenére a két újságíró felgöngyölítettte az ügyet. A nagy amerikai újságok velük tartottak, és bár igyekeztek őket megfélemlíteni, a Nixon-kampány és a Nixon-kabinet egyre több alkalmazottja volt hajlandó beszélni az újságíróknak. A Nixon-kampány egyik fő pénzügyi felelőse is „köpött”, sőt, maga az FBI aligazgatója volt a Post legértékesebb forrása. Az elnök legfontosabb embereit elítélték és bezárták összeesküvésért, illetve az igazságszolgáltatás akadályozásáért, 1974. augusztus 9-én pedig Richard Nixon lemondásra kényszerült.

A Watergate név szinte mindenkinek ismerősen cseng, viszont Vlagyimir Burcevről szinte senki sem hallott. Ő volt az orosz cári, majd később a bolsevik és a sztálini rendszerek egyik legádázabb ellenfele, akinek sikerült kiderítenie az Ohrana, a cári titkosrendőrség legféltettebb titkait. Rájött, hogy az Ohrana rengeteg ügynököt helyezett el az orosz ellenálló és forradalmi emigráns szervezetekben, és sikeresen manipulálja ezeket. Felfedte a titkosrendőrség legeredményesebb ügynökének kilétét, aki az ügynökség parancsára (!), a cár tudta nélkül (!) gyilkolta meg Szergej nagyherceget és Pleve belügyminisztert. De Burcev legfontosabb „munkája” a „Cion bölcseinek jegyzőkönyveihez” kapcsolódik.

A „Cion bölcseinek jegyzőkönyveit” az Ohrana két ügynöke írta meg Racskovszkij igazgató utasítására, azzal a céllal, hogy az orosz forradalmi mozgalmakat egy világméretű zsidó összeesküvés eszközeiként mutassák be. A jegyzőkönyvek egy nemlétező, „Cion bölcsei” nevű szervezet állítólagos tervét részletezik, miszerint létezik egy nemzetközi zsidó összeesküvés, ami a világ irányítását tűzte ki célul. A két ügynök különféle, radikálisan antiszemita írók cikkeit használta fel a „jegyzőkönyvek” megírására, és „underground”, szinte szamizdatként kezdték terjeszteni Oroszországban. Akkora hatásuk volt a jegyzőkönyveknek, még az elit körében is, hogy hamarosan véres, zsidóellenes pogromok törtek ki orosz városokban. Kisinyovban maga a kormányzó rendelt el egy ilyen pogromot, amelyben 48-an meghaltak és mintegy 400-an megsebesültek. A cár is hitt a jegyzőkönyvek hitelességében: a cári család kivégzése után, jekatyerinburgi szállásukon három könyvet találtak az uralkodó szobájában: a Bibliát, egy Tolsztoj-regényt, és „A Cion bölcseinek jegyzőkönyveit”. A hamisítvány hosszú időre meghatározta az európai antiszemitizmus történetét.

Vlagyimir Burcev bizonyította, hogy a jegyzőkönyvek az Ohrana által fabrikált hamisítványok, és a ’30-as években egy berni vizsgálaton ezt hivatalosan is kijelentették. Egy ekkora gazemberség felfedése nagyot kellett volna szóljon. Ez több okból sem történt meg. Egyrészt azért, mert Burcev kritizálta a bolsevik rendszert, és Sztálinnak magának is voltak mélyen antiszemita meggyőződései (ezért rendelt el később több zsidóellenes tisztogatást), így Burcev neve tabuvá vált a Szovjetunióban. Másrészt a mélységesen romlott orosz rendszerben és társadalomban annyira hatásos volt a hamisítvány, hogy már túl késő volt. Így az emberek nem igazán törődtek Burcev felfedezésével.

Románia ma válaszúton áll. Ezzel a két történettel csak azt próbáltam érzékeltetni, hogy mi történhet akár nálunk is a jövőben, illetve mi nem történhet. Könnyen válhatunk olyanná, mint Oroszország: egy átláthatatlan, homályos, korrupt rendszerré, amelyet a háttérből sötét, manipulatív intézmények igazgatnak, és ahol a vezetők ellenfeleinek nincs jövőjük. Ezzel szemben egyelőre nagyon nehezen lehetnénk olyanok, mint az Egyesült Államok, vagy legalábbis a működőképes liberális demokráciák egyike: sokszor gondokkal küszködő, korántsem tökéletes, de mégiscsak szabad és lehetőségekkel teli ország, ahol az emberek együttműködnek az igazság kiderítéséért, és a lelkiismeretesség legtöbbször (sajnos ott sem mindig) kifizetődik.

Oroszország soha nem tudta igazán kiheverni a történelem megpróbáltatásait. A kegyetlen sztálini és poszt-sztálini rendszerek a társadalom egy részét etikátlan cselekdetekre kényszerítették, sőt, sokszor már-már kollektív  bűnbe taszították. A félelem megbénította az embereket, és az egyetlen kiút alkalmanként az orwelli „duplagondol” vagy „bűnstop” elfogadása volt. Ez sokakat változtatott kollaboránssá vagy besúgóvá, és őket aztán könnyen lehetett és lehet zsarolni a moszkvai archívumban még mindig titkosított dokumentumokkal, amelyek megőrizték szégyenletes múltjuk nyomait. 1991 után, a Szovjetunió bukását követően elmaradt ezeknek az archívumoknak a részletes feldolgozása, több próbálkozás után a KGB volt ügynökei és a Párt volt káderei sikeresen megakadályozták az iratok nyilvánossá tételét. Sok dokumentumot megsemmisítettek. Ennek következtében a volt rendszer ügynökei és káderei, akik megszámlálhatatlan bűn elkövetéséért felelősek, még mindig élnek és virulnak, ráadásul az állam irányításában valószínűleg nagyon nagy szerepet játszanak. Nem kell sokat kutatni: maga az orosz elnök is KGB ügynök volt annak idején. És nem tudni, mikor fog kitörni ebből a történelmi ördögi körből Oroszország.

Ez a jelenség nem idegen tőlünk sem. A ’89-es forradalom utáni politikusok hatalmas mulasztása volt, hogy gyakorlatilag semmilyen intézkedést nem hoztak a volt rendszer káderei ellen. Valószínűleg hasonló okokból, mint Oroszországban. Az olyan szervek, mint a SRI vagy a SIE, tele vannak egykori szekuritátés tisztekkel. A politikai elit tagjai olyan emberek, akik együttműködtek a szekuritátéval és az elnyomó kommunista rendszerrel. Még most sem lenne késő bepótolni ezt a mulasztást. Választás előtt állunk.

Választhatjuk azt, hogy hosszú küzdelem árán megtisztítjuk a romániai politikai intézményeket. Választhatjuk azt, hogy a SRI és a nemzeti archívumok részletes átvizsgálása után felelősségre vonjuk a volt szekuritátés tiszteket és általában a volt rendszer kollaboránsait. Választhatjuk azt, hogy ezeket a szekus ügynököket, akik gyerekek megfélemlítésétől és beszervezésétől se rettentek vissza, akik kiskorúakat kényszerítettek, hogy besúgók legyenek, és megkínoztak ellenállókat, börtönbe zárjuk. Vagy legalábbis nem engedjük őket tovább dolgozni felelős pozícióban. Például az olyan, egykori kommunista ügyészeket, mint Augustin Lazăr. Aki ráadásul a Ceaușescu-korszak legkeményebb éveiben volt ügyész. Választhatjuk azt, hogy olyan homályos múltú demagógokat, mint Traian Băsescu vagy Ion Iliescu, ugyancsak kivizsgálunk, de legalábbis nem választjuk meg őket fontos tisztségbe. És nem nyugszunk addig, amíg levitézlett apparatcsikok és smasszerek vannak az állami intézményekben.

Vagy választhatjuk azt, hogy nyugodtan éljük tovább az életünket, és nem avatkozunk be közügyekbe, ha kellemetlen dolgokról van szó. Választhatjuk azt, hogy kihasználjuk szabadságunkat, amíg van, és nem foglalkozunk a jövőnkkel. Vagy kivándorlunk egy olyan nyugati országba, ahol soha nem leszünk otthon.

A választás a mi kezünkben van. És lehet, egyes vezetők azt hiszik, hogy könnyű lesz manipulálni az embereket olyan jelszavakkal, mint a „korrupció elleni harc”. De nagyon kilóg a lóláb, amikor a múltról van szó, és arról, hogy a nagy „antikommunisták” nem mernek múltbéli tevékenységükről beszélni. Lehet, hogy a nép néha naiv, néha manipulálható. De egyelőre nem vak, és látja, hogy a háttérben valami nagyon nincs rendben. Látszik, hogy az igazság „legnagyobb harcosai” olyan hamisak, mint a „Cion bölcseinek jegyzőkönyvei”. „Az emberek szemében ott izzik minden törekvésnek a bukása; s az éhezők szemében ott izzik a növekvő harag. Az emberek lelkében nőnek és nehezednek, s várják a szüretet a harag gyümölcsei.” (Steinbeck: Érik a gyümölcs)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!