Iván

2020. 12. 02. 22:51

Hét éve, december 2-án hagyott itt nagyon jó barátunk, Bächer Iván. Tudtuk, hogy beteg, tudtuk, hogy egyre rosszabb az egészségi állapota, de valahogy nem hittük, nem akartuk elhinni, hogy be fog következni az elkerülhetetlen. Antal Erika írása.

Bächer Iván (Budapest, 1957. március 25. – Budapest, 2013. december 2.) író, újságíró, publicista, tanár

 

2013. december 2-án megdöbbentünk a hírtől, nem kaptunk szavakat, elszálltak a gondolatok, csak néztünk száraz szemmel magunk elé. Iván az egyik legmelegebb szívű, legempatikusabb, legkedvesebb, legjobb ember volt, akit valaha ismertünk. Az ilyen emberre mondják, hogy Igaz Barát.

A 2001-es Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron ismerkedtünk meg. Tíz, tizenkét író jött, köztük többen Magyarországról, a Stúdiószínház színpadán olvastak fel műveikből. Verset, novellát, regény-részletet. Iván, ha jól emlékszem, az utolsó előtti volt. Úgy olvasott az egyik családregényéből, hogy arra nem lehetett nem figyelni. Később, este a szokásos állófogadáson találkoztunk. Írók, költők, könyvkiadók munkatársai, szerkesztők, szerzők gyűltek össze, no meg újságírók, hiszen ez nagyszerű lehetőség az ismerkedésre, az interjúra, a beszélgetésre.

Svédasztalos vacsora, sok ismerős, jó hangulat, ott állt Iván egyedül, odamentem, bemutatkoztam, hívtam, csatlakozzon hozzánk. Másnap reggel találkoztunk, megmutattam neki a város néhány nevezetességét, a Teleki Tékát, a Bolyait, az egykori Református Kollégium nyomdáját, a Zsinagógát. Pont aznap emlékeztek a Kristályéjszakára. Délután indult tovább a csapattal a Székelyföldre. Úgy váltunk el, hogy bármikor Budapesten járunk, van egy kis lakása, szóljunk, lehetünk nála. Ő falun lakik, nem zavarjuk. Ő se fog minket.

Így alakult, hogy tíz éven át Iván vendégei voltunk, évente két-három alkalommal is. Általában úgy ment, hogy írtam neki, hogy ekkor és ekkor megyünk Budapestre, vonattal, vagy busszal érkezünk. Legelőször, emlékszem, várt a Nyugatiban, leszálltunk a vonatról és jött velünk szembe. Hazavitt, megmutatta a lakást, a telepakolt hűtőszekrényt, amelyre azt mondta, minden friss benne, nekünk töltötte meg, mindent együnk és igyunk meg. Volt ott felvágott, sajt, szalonna, zöldség és gyümölcs, kenyér, bor, sör, pálinka... Amikor indulunk haza, a kulcsot csak dobjuk be az ajtó postaláda résén. Többször megfordultunk vidéken is nála, megismertük a családját, várt vacsorával, ebéddel, kedves szóval.

Gyakran megtörtént, hogy nem tudott várni, még Budapestre sem volt ideje eljönni, de a jelzett napra a lakáskulcsot betette a közeli vendéglőbe, kocsmába, onnan csak el kellett kérni. Előtte mindig feltöltötte a kamrát, a hűtőt, telefonon egyeztettünk, hogy minden rendben, jól érezzük magunkat, semmiben nem szenvedünk hiányt.

Máskor ő is beutazott Pestre, találkoztunk, jókat beszélgettünk, sétáltunk, kocsmáztunk, meghívott a felolvasóestjére, figyeltük, hogy dedikál, hogy hogyan barátkozik bárkivel a kocsmában, az élelmiszerboltban, a piacon, bárhol.

Nálunk is járt nem egyszer. Élvezte az itteni létet, ismerkedett, barátkozott, az egyik vendéglőben élő zenére énekelt, operetteket, áriákat, klasszikusokat a muzsikusok kíséretével. Azt mondta utólag egy nagyon közeli barátja, ilyenkor volt igazán önmaga, belefeledkezve az élet élvezetébe.

 

Utoljára telefonon beszéltünk. Mi megint Budapesten tartózkodtunk, de nem vettük igénybe a kis lakását, rokoni találkozó volt, Amerikából foglaltak szállást számunkra, hogy együtt lehessen a nagyvilágba szétszakadt család.

Szerettem volna találkozni vele, de gondoltam, nem csengetek be csak úgy váratlanul, előbb felhívom telefonon. Gyenge, erőtlen hangon válaszolt, orvosnál van, mondta, nem érzi jól magát. De találkozzunk néhány nap múlva, mondtuk egymásnak. Aztán nem találkoztunk mégse.

Hét éve elment, itthagyott. Igaz barátot veszítettünk el.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!