Vírusmenekültek Dubajban

2020. 12. 01. 22:00

Dubajban semmi, de semmi sem eredeti. Minden, ami látható az import, vagy utánzat, de minden kiváló minőségű, és ezért elviselhető. A váradi származású svájci úr felesége társaságában egészen az Emirátusokig futott a vírus és a hideg elől. Bíró Péter útibeszámolója.

Üzlet-állam a városállamban, a Mall of the Emirates a sivatagi sípályákkal (Fotó: croozi.com)

 

A hideg, nedves svájci november arra késztett, hogy keressünk valami melegebb tájékot, ahová elmenekülhetünk. A Covid 19 a másik ok, amiért úgy döntöttünk, megszökünk az Alpok északi hágója mellől. Ünnepekkor az Izraelben élő lányomat és unokáimat terveztük meglátogatni, csakhogy abban a meleg éghajlatú államban rossz szemmel nézik az olyan „kétes” országból érkezőket, mint Svájc. Hogy pontos legyek, be sem engedik őket.

A menekülési ösztön évezredek óta törzsünk jellemzője, ami esetemben furcsa pánikban nyilvánult meg: egy vészharang azt zúgta a fülembe, „Hagyd el a sátradat, és keress magadnak egy helyet, ahol nem ér utol a vírus, biztonságban vagy! Találj magadnak egy ötcsillagos all-inclusive szállodát, és ha lehet, ott várd ki, hogy elmúljon a veszedelem.”

Tapasztalatból tudom, hallgatni kell a megérzésekre, végül is szorult helyzetekben ez mentette meg tiszteletre méltó őseimet, amire a létem a legjobb bizonyíték. Ők velem ellentétben internet nélkül is boldogultak, én viszont kihasználtam a lehetőséget, hogy találjak egy jó kis eldugott helyet, ahová elvonulhatok a világ elől.

Az úticél kiválasztása nem bizonyult nehéz feladatnak, mert szinte minden országban jobbak a Covid-statisztikák, mint Svájcban, ezért alig maradt pár állam, ahová minket beengednek. A kevés kivétel: Antarktisz, Maldív-szigetek, Egyiptom, Egyesült Arab Emirátusok. A Maldív-szigeteket egyből kizártuk, mert nincsenek hegyek, hogy csavarogjunk, meg nagyon drága a szállás. Az Antarktisz kedvező árakkal kecsegtetett, feltéve, ha hajlandó vagyok az otthonról vitt hálózsákba tekerve, jégsátorban aludni. A parton megszaporodott pingvinek és a felgyűlt szemét miatt ezt a lehetőséget is elvetettük. Egyiptom felé találtunk megfelelő repülőjáratot, de vagy váltani kellett volna, vagy éjszaka utazni, és nekem semmi kedvem lemondani a megszokott alvásidőmről. Maradt Dubaj, igaz, ott sincsenek hegyek, és hat órát kell repülni, de minden más tökéletes, sőt all-inclusive.

 

Kínvallatás

Szobát foglaltam hát a magam és feleségem számára, két hétre a The Palm (A pálma) elnevezésű mesterséges homokfélszigeten egy megfelelőnek látszó szállodában. Éppen olyan, amilyet egészségügyi menedéknek elképzeltem. Persze oda sem volt könnyű eljutni. Mindenekelőtt kellett egy negatív Covid-teszt, amit Hippokratész tanítványa lévén, akár én is kiállíthattam volna magunknak, de nem, a sima igazolás nem elég. Angol vagy arab nyelven kitöltött hivatalos, nemzetközileg elismert intézménytől kell, ráadásul csak akkor fogadják el, ha a tesztet közvetlenül Dubajba érkezés előtt készítették. Ebben az a kockázat, hogy vagy túl hamar van meg, és nem fogadják el, mert nekik nem elég friss, vagy túl későn, akkor pedig lekéssük a repülőt. Szerencsére kifogtuk a megfelelő pillanatot, és indulás előtt néhány órával megkaptuk a negatív teszt-igazolásokat. Elég bonyolult feladatnak bizonyult, online bejelentkezéssel és annyiba került, mint egy fogoly váltságdíja a columbiai maffiánál. A legkellemetlenebb maga a teszt volt, ugyanis nem vért vettek, hanem bedugtak az orromba egy hatalmas, seprű nagyságú vattacsomót, ami olyan fájdalmas volt, hogy majdnem azt is bevallottam, amit sosem követtem el. A kínvallatóm végre kivette az orromból szenvedésem tárgyát és kecses mozdulattal belehelyezte a nevemmel ellátott kémcsőbe. Gondolom, a feleségem is ugyanilyen kínszenvedést élt meg, de őt annyira sokkolta a procedúra, hogy hallgatásba burkolózott.

De hát mit meg nem tesz az ember, hogy elkerülje a fertőzés veszélyét? A Covid 19 roppant kellemetlen betegség, ami többek között a szaglás és ízlelés elvesztésével is jár, ami egy hozzám hasonló haspóknak rosszabb, mint a halál.

Kezünkben a negatív eredményekkel, de pozitív hangulattal, valamint a betegbiztosítótól kapott nyilatkozattal, miszerint váratlan megbetegedés esetén élve vagy halva visszazsuppolnak minket az országba, ahonnan jöttünk, beálltunk a sorba a check-in ablakhoz, hogy megkapjuk a beszállókártyákat. A repülés gyakorlatilag dupla mozit jelentett, megnéztünk két filmet, amit csak az idegesítő tájékoztatások és az étkezés szakított meg. Végig maszkban kellett ülnünk, csak addig tolhattuk félre, ameddig ettünk.

Igazi pingvinek sétálgatnak a műhóban a bevásárlóközpont sípályáján

 

Karantén – gyakorlat

Helyi idő szerint éjfélkor érkeztünk Dubajba, ahol meglepetésünkre, a repülőtéri formaságok távol álltak a keleti nemtörődömségtől. Sőt! Minden jól szervezett, a számos utas egyidejű érkezését is gond nélkül megoldották, igaz, a járvány miatt sokkal kevesebben érkeztek, mint általában. Újra megmutattuk az egészségügyi igazolásokat, és diszkréten ugyan, de többször megmérték a hőmérsékletünket. Az útlevélvizsgálatnál kérték, nézzünk bele a kamerába, és egy alig hallható klikk után, a vakítófehér hálóruhás, fekete kígyóval körbetekert fejű úriember máris jelezte, hogy mehetünk tovább. Tekintve az Emirátusok Izrael iránt újabban mutatott mérhetetlen szeretét, első felindulásomban megöleltem volna a rokonszenves útlevélellenőrt, de ebben megakadályozott a szigorú fizikai távolságtartás, míg a felé küldött puszit szemérmesen elrejtette a maszk.

Éjszaka, útban a mesterséges homokfélszigetünk felé, mintha egy irreális világban, egy tudományos fantasztikus filmben száguldott volna velünk a taxi. A hatsávos autópálya két oldalán az üvegpaloták alapzata látszik, a csúcsaik valahol a felhőkbe vesznek. Fényárban úsznak, de némelyikük sötét, azokat most építik és ilyen állapotukban leginkább egy jövőbeli tájba csöppent masztodon maradványokra emlékeztetnek. Mindkét irányba nagy sebességű függesztett vonatok suhannak hangtalanul a színes fényárban. Történelem előtti monolitokra emlékeztető alakzatok mellett haladunk el, melyek mintha az elektromosságot már ismerő kőkorszakból ragadtak volna az út mentén, egyfajta reklámokkal kivilágított Carnac vagy Stonehenge. Csupán a hatalmas képernyőkön pergő hirdetéseken láttunk különböző luxuscikkeket használó modern embereket, akik túl nagyban, túl vakítón és túl elegánsan juttatták eszünkbe a fogyasztói társadalmat.

Az első éjszakát mély, ólmos álomban töltöttem. Álmomban egy primitív, emberáldozatot bemutató ceremónián voltam. Az üzletvezetőnek öltözött főpap, a hatalmas kasszagépet ábrázoló oltár előtt halálra ítélt minket, mert pozitív lett a Covid tesztünk. Éppen készülődtem elviselni, hogy gigantikus fültisztitó pálcikára húznak karóba, amikor megszólalt az ébresztőóra. Negyed tízre állítottam be, hogy ne késsük le az első dubai reggelinket. Gyönyörű verőfényes reggelre ébredtünk. Kaptunk reggelit, de semmihez nem nyúlhattunk a gazdagon megpakolt asztalon. Minden kockasajt és joghurtos pohár mellett állt egy maszkos, kesztyűs alkalmazott, aki rátette a tányérunkra, amit kértünk. A kávénkat viszont már segítség nélkül is megkavarhattuk.

Ez volt a nap legnagyobb megerőltetése, ezután nem volt más dolgunk, mint magunkhoz venni a gondosan becsomagolt törülközőket és leheveredni a fertőtlenített sezlonokra. Elég volt megsúgni a szobaszámunkat a pincérnek és máris érkezett a nasi. Áhá, szóval nem minden van benne a mindenben, azaz az all-inclusive-ban. Lényegében nem lepődtünk meg, a prospektus ezt is tartalmazta, csak éppen az apró betűs részben. Örömet akartam szerezni a feleségemnek: megengedtem neki, hogy csodálja, amint legurítok egy korsó sört. Semmi sem drága, ha a szerelememről van szó!

Félpanziós szobát foglaltunk, ez majdnem all-inclusive arrafelé, semmi okunk nem volt, hogy elhagyjuk a szállodát, úgyhogy első héten mintegy önkéntes karanténban éltünk. Gyakoroltunk az esetleges helyzetre, ami otthon várhat minket. Úgy tűnt, nagyobb bonyodalmak nélkül térhetünk vissza Svájcba, de manapság semmi sem biztos.

A Perzsa-öbölben, a mesterséges Pálma nevű és alakú homokfélszigeten a napjaink beosztását az étkezések határozták meg, már csak a köztük levő időt kellett kitölteni. Minden előre meghatározva zajlott: reggeli, internet, napozás, falatozás, medence, internet, vacsora, alvás. Negyedik nap, hogy ne legyen unalmas az életünk, felcseréltük a medencét a napozással. Micsoda megkönnyebbülés!

 

Gyémánt dinnye

Az Írásban az áll, hogy a hetedik napon az ember pihenjen. Mi viszont eddig folyamatosan pihentünk, úgyhogy átértelmeztük a parancsot: egy hét pihenés után, a hetedik napon bementünk a központba a Mall of the Emirates nevű bevásárlóközpontba. Ez a pláza nem csak akkora, mint egy város, hanem minden van benne, ami egy városban lenni szokott: csatornázás, rendőrség és vasútállomás, hatszáz bolt, több tucat vendéglő, no meg egy plasztikai sebészet. Itt látható, sőt használható a szubtrópusok legfurcsább létesítménye: a sípálya. Fogóddzanak meg: a finom műhóval fedett, jól karbantartott pályán a sivatag fiai és lányai sítalpakon vagy hódeszkákon siklanak le a mesterséges dombról, ahová felvonóval lehet feljutni. A mű téli tájban igazi pingvinek laknak, hogy hangsúlyozzák a létesítmény valósághűségét. Nem igazán értem, mi szükség a frakkos madarakra, hiszen Svájcban számtalan sípálya van, de egyik közelében sem láttam pingvint.

Sétáltunk a mall utcáin, emeletről emeletre jártunk, megcsodáltuk a pompás kirakatokat, cappuccinot ittunk és megnyiratkoztunk. Bármennyit csavarogtunk, korántsem jártuk be az egészet, de talán egy hét sem lenne elegendő, hogy mindent megnézzünk a hatalmas bevásárlóközpontban.

Mielőtt visszamentünk a szállodába, gyümölcsöt vásároltunk, ami megnyitotta előttünk az ország gazdasági-pénzügyi látóhatárát. Svájcban megszoktuk a borsos árakat, de amellett, amit itt találtunk, a kantonok országa az olcsó áruk paradicsomának tűnik. Házasságunk tizenegyedik évfordulójára vettem szeretett feleségemnek egy fél görögdinnyét (igen, én ilyen nagyvonalú vagyok!), ami 15 euróba került, pedig nem hiszem, hogy elérte a 7500 … karátot.

A Dubaj Marina egy európai kinézetű sugárút tele ajándékboltokkal és mindenféle vendéglővel. Még villamossíneket is lefektettek, noha villamos nem jár, de bizonyára ezzel is a nyugati hatást akarták erősíteni. Ellenben mindenhol gyerekek száguldoznak a szivárvány valamennyi színében pompázó, elektromos játékautókkal. A sugárúttól nem messze található a számos jacht-kikötő egyike, közepes repülőgépanyahajó méretű luxushajókkal. Vélhetően, a multimilliomosok teniszpályánál kisebb jachtot restellnének ott kikötni.

Amit biztosan lehet állítani erről a hárommilliós metropoliszról: semmi, de semmi nem eredeti benne. Minden, ami látható, az import vagy utánzat, de minden kiváló minőségű, ezért elviselhető.  

A lakosság mindössze tíz százaléka helyi és ők nagyon jól élnek. Függetlenül attól, mit tesznek, vagy mit nem tesznek, tudnak, vagy nem tudnak bármit is, mindegyikükre ügyel a népes család, és az országot vezető emír közelebbi-távolabbi rokona. A lakosság többi részét indiai, pakisztáni, Fülöp-szigeti segítők alkotják, akik nélkül az egész mindenség megbénulna. Az igazat megvallva, a külföldi munkásokat – noha kevesebb joggal rendelkeznek, mint a helyiek – méltányosan megfizetik, bizonyára sokkal jobban, mint hazájukban. Ez érvényes a diplomásokra is, például az orvosokra, mérnökökre, valamint azokra az alkalmazottakra, akik a társadalom fizikai jólétét biztosítják.

Sanyi, a sivatag hajója nem túl kommunikatív, viszont professzionális maszkot visel, miközben szerzőnk, Péter átöleli a világot

 

Sanyi, a teve

Az Emirátusokban való tartózkodásunk csúcspontja kétségtelenül a repülés volt egy hőlégballonnal, amikor a sivatag fölött csodálhattuk a napfelkeltét. A kalandunk rövid alvás után kezdődött, mert hajnali négy után valamivel, amikor még a sivatagi rókák is álmukban a másik oldalukra fordultak, mi elhagytuk a szállodát. Rövid kiképzés után, húsz fős turistacsoportunk beszállt a kosárba, aminek közepén tüzet és párát okádott a sárkány, mire észrevétlenül felemelkedettünk.

Négy hőlégballon szállt fel egyszerre, úgyhogy örülhettünk a másik három döbbenetes látványának. Napfelkelte után sarló alakú árnyakat vetettek a távoli homokdűnék, helyenként egy-egy akácfa árválkodott, a látóhatáron pedig kékes-lila fénybe burkolóztak Omán hegyei. A továbbiakban a magasból megnéztük Kelet legnagyobb, még épülő naperőművét, hogy aztán az egy órás elbűvölő repülés után, erős zökkenések közepette leszálljunk a sivatag homokjára. Onnan dzsipekkel vittek a beduin táborutánzatba, ahol felszolgálták a reggelit. A programból nem maradhatott ki a vadászsólyom röptetése és a tevegelés sem. Az én Sanyi nevű tevém, a fajtársaihoz képest egész intelligensnek tűnt, de egy árva szót nem értett magyarul! Lehet, más nyelven sem. Érdekes volt az utazás, de tartok tőle, hogy az Emirátusok turizmusának van pótolni valója, legalábbis, amit a tevék kommunikációját illeti.

Maradt még néhány trópusi meleg napunk, mielőtt hazatértünk a svájci télbe. Semmit nem vihettünk magunkkal, legfeljebb némi homokot a cipőnkben. Illetve, dehogynem, hiszen hoztunk számtalan fotót, szép emléket és magunkon fejenként legalább három kiló súlyfölösleget.

 

 

Németből románra fordította: Hava Oren. Magyar változat: Simon Judit 

Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az erport.ro portálon publikál.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!