Védőbeszéd a házasságért

2021. 02. 13. 15:07

Nem beszélünk arról, hogy milyen jellemvonásokat követel meg az embertől, mit nyújt és mit tesz hozzá a mindennapjainkhoz. Magyari Sára írása a házasságról.

 

Nagyszerű kezdeményezés a házasság hete. Jó 20 éve indult el Angliából februárnak ebben az időszakában, amikor egyrészt hódít a Valentin-nap, és egyre inkább megmutatkoznak a különböző kultúrák párválasztással kapcsolatos szokásai is: nálunk Bálint-nap a tavaszváró, párválasztó nap, de a román kultúrában, a február 24-ei Dragobete is a madarak párválasztásához kötődik. A népszokások felidézése mellett a házasság hete alkalmából gyakran elevenítjük fel a lakodalmas szokásokat, sikeres házasságok történetét, s valahogyan érzékeljük, hogy minden arról szól, érdemes házasságot kötni. De azt is érzékelem, mégsem beszélünk arról, hogy milyen jellemvonásokat követel meg az embertől, mit nyújt és mit tesz hozzá a mindennapjainkhoz.

Nyelvi megközelítésből indulok: magyarul házasságra lépünk, esetleg házasságot kötünk. Az első szószerkezetben benne van, hogy ez egy felfelé haladó, közös elmozdulást is jelent, nemcsak azt, hogy hivatalosan összeköti két ember az életét. A jelentés sokrétű, az értékjelentés gyakran a mélyszerkezetben észlelhető, jelen esetben a felületiséget jelző rag (-ra) és a lép ige együtteséből sejlik fel, hogy van itt még valami többletjelentés is – ez az a bizonyos felfelé történő elmozdulás. A második szerkezetben a köt ige pluszjelentése visz közelebb a mélyszerkezet megértéséhez: összekötni valamit, egymás mellé helyezni pozitív jelentéseket hordoz – erőt, lehetőséget, segítséget, tartósságot kódol.

Külön izgalmas kérdés, hogy a felek közül – most férfiban és nőben gondolkodva – milyen tulajdonságokat rejt magában a két házasulandó fél. A viselkedéskutatás egyik érdekes területe a párválasztással kapcsolatos. Hogyan is néz ki a nő és a férfi tevékenységsora? A játék menete valahogyan így működik: a nő jelez (szép, mosolyog, pillog, libeg), a férfi lép (megszólít, elhív, udvarol, tesz), a nő dönt (mér, figyel, elemez), a férfi vállal (megkér, kérdez), a nő választ (igen, nem). Ha mindennapjainkat figyeljük, ennek a játéknak a menete félig működik is, de valahol középtájon elakadnak a dolgok: a nő nem nagyon dönt, a férfi nemigen vállal. Pedig a házasság itt kezdődne el. A döntésnél és a vállalásnál. Milyen klassz szó ez a vállal?! A váll testrész az alapszó, igésítve valami olyat jelent, hogy terhelhetővé válik az egyén, nem futamodik meg a felelősség alól, azaz nem gyáva, állja a sarat, lehet rá számítani, megbízható.

Katolikus pap barátom meséli, van egy falu Romániában, ahol a mai napig az agglegényeket az öngyilkosokkal egy helyre temetik el. Igen elcsodálkoztam ezen, mert nálunk valahogyan inkább a nőket bélyegezzük meg, a vénlányok gyakran válnak nevetség tárgyává, míg az agglegények általában pozitív szereplők, irigylésre méltó helyzetű férfiaknak vannak beállítva. De csodaszép és életszerű, életigenlő annak a közösségnek az értékrendszere: mivel a férfi az, aki vállal; azaz ő az aktív fél, neki kell megkérnie a nő kezét, az a férfi, aki ezt élete során nem teszi meg – mert gyáva, lusta vagy válogatós, azaz nem képes rá –, az valami olyasmit tesz, mint aki eldobja magától az életet. Nem vállalja a férfias létmódot. Hímnemű lényként elkóricál ugyan, de kimondottan nem számít. Eszembe is jut nem egy olyan helyzet, ahol igen magas, felelősségteljes pozíciókba nem nagyon szoktak agglegényeket tenni-venni. Persze lehet most méltatlankodni, hogy de a szakmai kompetencia, meg a valódi hozzáértés, és a végzettség! Lehet nyugodtan, csak hát a kognitív képességeink mellett (pl. szakmaiság, intelligencia) az affektív (pl. érzelmi, állapoti) és a pszicho-motoros képességeink (pl. állhatatosság, kitartás, önfegyelem) együtteséből leszünk azok, akik. Például esett a választók szemében Temesvár alpolgármestere, mert elment kéthetes gyermeknevelési szabadságra. A kommentekből az derül ki, nem azzal van a baj, hogy férfi létére élt evvel a lehetőséggel, sőt, hanem azzal, hogy egy ilyen magas pozícióból tette ezt meg. Mert aki egy város élére áll, annak vállalnia kell azt is, hogy a város az első számára.

Aztán külön izgalmas a házassági eskü szövege, mely nagyjából megegyezik a mi környezetünkben vallási és nyelvi hovatartozástól függetlenül. Benne van az életünk lényege: lesz jó és rossz is, lesz boldogság, de boldogtalanság is, eljön a betegség ideje is; kell tűrni, megelégedni, elfogadni és kell hinni, remélni, szorosan vagy lazábban, de tartani a másik kezét. Nagyon ijesztő dolgok ezek – ha kimondjuk, és egyetlen embernek ígérjük meg – több más ember és még valamilyen szentség előtt. A gond csak az, hogy ha nem is ígérjük meg, akkor is meg fogjuk élni mindezt: a származási családunkban a szüleink, testvéreink révén, a munkahelyünkön a kollégáink által, a baráti kapcsolatainkban, mert ez az emberi élet menete. Ha egy valakit viszont magunk mellé vonunk és ott meg is tartjuk, akkor lehet egy szövetségesünk, egy segítő társunk, aki lát minket – a magunk nyomorában és nagyságában egyaránt. Kicsit erősebbé válhatunk általa.

Tudom, sok a nagyon rossz házasság, és azt is tudom, hogy körülöttünk a házasságoknak körülbelül a kétharmada válással végződik, végső soron a mérni, dönteni képtelen nők és a vállalni nem merő, nem tudó férfiak, meg az egocentrizmus miatt. Ettől függetlenül a házasságnál eredményesebb, hosszútávú együttélési formát még nem találtunk fel. Látom, hogy sokan csak félnek, csak gyengék házasságot kötni vagy benne megmaradni, de a bátor és erős ember is ugyanúgy fél, retteg, mint a gyáva és gyenge. A különbség annyi, hogy az előbbi reméli és bízik abban, hogy amikor házasságra lép, akkor szintet is lép – és a jobb felé halad.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!