Vélekedés sajtónk szabadságáról

2018. 05. 17. 09:03

Május elején, a nemzetközi sajtószabadság napja alkalmából a szakmai szervezetek ünnepségeket, konferenciákat rendeznek, kiadják a sajtószabadságra vonatkozó rangsorolások, illetve megemlékeznek a meggyilkolt, börtönbe zárt, üldözött és zaklatott újságírókról. Horváth-Kovács Szilárd írása a magyar és a román mellett elsősorban a romániai magyar sajtó szabadságának helyzetéről szól.

 

Nekünk, magyaroknak a nemzetközi mellett magyar sajtó napunk is van, amit március 15-én ünnepelünk. Így emlékezünk az 1848-as forradalom 12 pontjára, amit már kisiskolás korunkból ismerünk. „Mit kíván a magyar nemzet. Legyen béke, szabadság és egyetértés. 1. Kívánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését” – s így tovább.

Persze, március 15. nem csak a sajtóról szól, és a buzgó ünneplések közepette a magyar újságírók főként azzal vannak elfoglalva, hogy az elhangzó politikai beszédeket közvetítsék; nem nagyon van idejük saját hivatásukról merengve ünnepelni. Talán, majd a nemzetközi sajtószabadság napján, akkor kevesebb a politikusi beszéd.

Csakhogy május 3-án sem volt sok okunk ünnepelni. Az idén ezen a napon a vezető hírek címe többnyire ilyesmi volt: „Lejjebb került Magyarország a sajtószabadság-ranglistán”. Azaz a nemzetközi indexek szerint egyre kevésbé szabad a magyar sajtó. És sajnos már évek óta erről írnak ezen a napon, ha írnak. Mert sok sajtóorgánumnak kényelmesebb, ha inkább eltekint ettől a naptól, s meg sem említi. Minek beszélni ilyen kényelmetlen dolgokról, hogy egyre nagyobb nyomás alatt egyre kevésbé lehet szabadon tájékoztatni és tájékozódni?

Érdeles lenne elgondolkozni azon, hogy ha a Nemzetközi sajtószabadság értékelésen Románia 44-ik helyen szerepel, 23,65 ponttal, illetve Magyarország a 73-ik, 29,11 ponttal, akkor mi a helyzet a romániai magyar sajtóval? Mennyire szabad a sajtónk?

Az biztos, hogy nem lehet ugyanazokkal az indexekkel mérni, mint ahogy különböző országok esetében eljárt a Riporterek Határok Nélkül szervezet. Hiszen abban a sajátos helyzetben van, hogy eléggé bonyolult módon egyszerre két államtól is függ: Romániától és Magyarországtól egyaránt.

Hiszen vannak olyan sajtóorgánumok, amelyeket a román állam tart fenn, állami, esetleg önkormányzati finanszírozással. Vannak olyanok, amelyeket különféle alapítványok, szervezetek adnak ki, és ezek romániai és magyarországi támogatást egyaránt kapnak. Anyagi szempontból ezek mellett még számolni kell nemzetközi pályázatokból, olvasói és egyéb adományokból szerzett támogatásokkal, illetve ott van a piaci-kereskedelmi aspektus is, a maga változóival.

Ugyancsak fontos szempont a politikai-hatalmi kiszolgáltatottság. Mert amint a rangsorolásból is kitűnik, Románia kevésbé korlátozza a sajtót, mint Magyarország. Ha ez így van, akkor hogy állunk a romániai magyar sajtóval? Akár „eléggé” független is lehetne. Hiszen országos szempontból a romániai magyar sajtó nem egy fontos tényező, politikailag sem meghatározó, a kisebbségek a sajtójukkal azt csinálhatnak, amit jónak látnak. A másik szempontból pedig az a helyzet, hogy Magyarország közvetlenül nem szólhat bele egy másik ország sajtóügyeibe, elvileg nem bír semmilyen korlátozó hatalommal, ergo ebből a szempontból is alapvetően szabad lehetne az erdélyi magyar sajtó. Látszólag.

Mert ha kicsit szétnézünk, akkor feltűnhet, hogy a román állam többnyire a mindenkori partnerének tekintett RMDSZ alapítványára bízza a magyar kisebbségnek szánt támogatást, így az anyagiak elosztásáról-felhasználásáról a Szövetség holdudvara dönt.

A magyar kormány támogatásai ezzel szemben szórtan érkeznek Erdélybe, bizonyos egyházakhoz, politikai pártokhoz, kiszemelt egyesületekhez, mint legutóbb az Erdélyi Médiatér Egyesület, és persze a Szövetséghez is. Ám ebben az esetben egy felvállaltan illiberális nemzetpolitika van a háttérben, amely nyíltan azokat támogatja, akik ezt a politikai-hatalmi struktúrát (a Fideszt) támogatják, népszerűsítik.

Mindebből levonható a következtetés, hogy a romániai magyar sajtó politikailag-hatalmilag az RMDSZ holdudvarának kell megfeleljen, másrészt az anyagi támogatásért cserébe a magyar kormány híve kell legyen.

Természetesen ez nem jelent közvetlen és teljes politikai-hatalmi kontrollt a sajtó tartalma felett (ha így lenne, ez a cikk sem jelenthetne meg), inkább a kiadók, alapítványok, szervezetek, szerkesztőségek és ezek munkatársai anyagi kiszolgáltatottságából fakadó öncenzúráról beszélhetünk. Az erdélyi újságíró, szerkesztő pontosan tudja, meddig mehet el úgy, hogy ne sértse ezt vagy azt a politikai-hatalmi szférát. S ha mégis feszegeti a határt, netán át is lépi, előre látható következményekkel kell számolnia.

És ezek a következmények egyáltalán nem ártalmatlanok. Ugyanis az anyagi kiszolgáltatottság miatt a támogatók bármikor megszüntethetnek egy lapot, ahogy az megtörtént az Erdélyi Riporttal 2016 decemberében. Vagy minden további nélkül felbonthatják a munkaszerződést, mint ahogy ez megesett Gál Máriával és Ágoston Hugóval, illetve e-mailben közlik, hogy nem tartanak igényt olyan véleményanyagokat közlő emberek munkájára, mint Krebsz János, Spielmann Mihály, Cseke Gábor (Új Magyar Szó, 2016 december). De olyan is megtörtént, hogy egy szerkesztőség el kellett költözzön, mert hirtelen megemelték a bérleti díjat (Transindex - Iskola Alapítvány, 2017 májusa). De a karaktergyilkosságra, a leszámolásra, és az online lincselések gerjesztésére is van példa (lásd Parászka Boróka esetét 2018-ban).

Könnyen belátható, hogy ha az újságírók munkáját az öncenzúra határozza meg, akkor eléggé sérül a sajtó szabadsága. Természetesen a sajtó szabadságának mindig voltak és vannak korlátai, s ezek többnyire törvények által kodifikáltak, más részük pedig a szerkesztőségek mérlegelésére és belátására van bízva. Teljesen más az az eset, amikor egy cikk azért nem kerülhet nyilvánosság elé, mert sajtóetikai vagy szakmai belátásból a szerkesztőség nem publikálja – ez minden jól működő szerkesztőség jellemzője, ez nem sérti a sajtó szabadságát: hiszen önként, belátásból nem közölnek valamit. Ezt sosem szabad összetéveszteni azzal, amikor azért tartanak vissza egy cikket, azért nem írnak egy témáról, mert félnek. Ha a félelem irányít, nem a szabad mérlegelés. 

Az anyagi és a politikai-hatalmi kiszolgáltatottságon túl, úgy gondolom, még van egy faktor, ami meghatározó a sajtószabadságra: ez a közvélemény, a nyilvánosság. Ettől a tényezőtől eltekintenek a „nagy” (nemzetközi, kontinentális, állami) felméréseken.

Pedig kisebbségi helyzetben a közvélemény, a nyilvánosság döntő fontosságú lehet. Ugyanis egy szűk körben – és a kisebbség mindig egy szűkebb közösség – nem tud megvalósulni valódi pluralizálódás, hiszen minél kisebb közösségek jönnek létre, annál kevesebb erőforráshoz férnek hozzá. Így az általában vett romániai magyar sajtó a megszerzett anyagi- és politikai támogatással kénytelen úgy gazdálkodni, hogy a közvélemény (legalább egy részének) támogatását is elnyerje: különben megszüntetik. És a harc az olvasókért a közvéleménynek való behódolással, hízelgéssel történik.

S mivel az erdélyi közösség jelentős része főként a magyarországi (jellemzően audiovizuális) médiatermékekből tájékozódik, ez hatással van a közvélemény formálódására, így a (jellemzően írott) helyi sajtó kénytelen – ebből a szempontból is – ismételten alárendelődni a magyarországi kormány által létrehozott és irányított szcénának, hangulatnak és minőségnek.

Ennek számos negatív hatása van: kezdve a hírek szelektálásának és tálalásának módjától, a nyilvánosságot foglalkoztató tematikákon keresztül, az emberek véleményformáló képességéig, arról nem is beszélve, hogy az rontja a helyi sajtó minőségét. Gyakran megtörténik, hogy egy magyarországi sztár vagy közszereplő botrányáról többet beszélünk, mint saját dolgainkról. Sőt, mindeközben nem igazán vagyunk tisztában itthoni helyzetünkkel. Ennek az a végeredménye, hogy a romániai magyar közösség elveszíti a valóságérzékét, és olyan problémák ellen harcol, amelyek számára nem is valósak, vagy tájékozatlanságból olyan lehetőségeket veszít el, amelynek hosszú távon meghatározóak.

Természetesen e nélkül is volt, van és lesz elég problémánk. Ám a sajtónak felelőssége és szerepe lenne abban, hogy tájékozott, jól informált nyilvánosságo(ka)t hozzon létre, mely képes felismerni és megoldani a közös problémákat.

Ehhez pedig égető szükségünk van pontos, tényszerű, pártatlan sajtóra, emberséges és felelős véleményformálásra, és felkészült szakemberekre. Sajtószabadság nélkül ezek a kívánalmak nem valósulhatnak meg.

Nem hiszem, hogy a romániai magyar sajtó valaha is teljesen szabaddá, függetlenné válhat. De törekednie kell rá, mert a sajtószabadság nem csak a sajtó szabadsága: a társadalomé is, amelyet szolgál, az embereké. A mi szabadságunk a tét.

Márpedig ez nem olyan cél, amit elérünk, s onnan tovább minden rendben van. Hanem ez egy folyamatosan tevékeny, küszködő módja a létezésünknek.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!