Dél-erdélyi magyarság, 1940-1944
2018. 05. 15. 09:45L. Balogh Béni főlevéltárossal készített interjúja második részében Szilágyi Aladár egyebek közt a Magyar Népközösségről, Gyárfás Elemér ellentmondásos személyiségéről, a történelmi egyházak szerepéről, illetve a kölcsönös sérelmek orvoslásáról kérdezte a téma, illetve a korszak kutatóját.
L. Balogh Béni főlevéltáros: a korszak kölcsönös tudományos „kibeszélése” mindeddig nem történt meg
Hogy a második bécsi döntés után mennyire nem ismertek tréfát Antonescuék, mi sem bizonyítja beszédesebben, mint hogy rövid idő elteltével betiltották a dél-erdélyi magyar újságokat. A Brassói Lapokkal kezdték…
Valóban, egymás után szüntettek meg magyar lapokat, – mint ahogy egyébként Észak-Erdélyben a magyar hatóságok a román nyelvűeket. Pont október 4-én – visszatérünk az „adok-kapok“-ra –, amikor Antonescunak tudomására jutott a románok kitoloncolásának a híre, elrendelte, hogy csak annyi magyar lap jelenjen meg, ahány román újság az átadott területen, illetve, hogy a magyar vezetőket szükség esetén „koncentrációs táborokba” kell zárni.
1941 elején egy ideig a dél-erdélyi magyarságnak nem volt egyetlen napilapja sem.
Ugyanazon év márciusától azonban újra megjelenhetett a Romániai Magyar Népközösség hivatalos lapja, a temesvári Déli Hírlap. A román kormány 1942 szeptemberében betiltotta az összes magyar nyelvű időszakos lapot. Köztük volt a Lugoson megjelenő, Jakabffy Elemér által jegyzett kiváló Magyar Kisebbség, vagy a Kacsó Sándor által szerkesztett Erdélyi Gazda. Közülük az első végleg megszűnt, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) folyóiratát, az Erdélyi Gazdát viszont újra engedélyezték. Ez utóbbi igen népszerű volt, nem csak az EMGE-tagok olvasták. Mivel a cenzúra nagymértékben korlátozta a könyvkiadást, számos kalendárium jelent meg, amelyek irodalmi alkotásokat is közöltek.
Említette a Magyar Népközösséget. Ez akkor jött létre, amikor II. Károly király a diktatúra bevezetésekor megszüntette a politikai pártokat, és korporatív jellegű képződmények jöttek létre. A Magyar Népközösség (MNK) is egyfajta fiókja volt a Román Nemzeti Megmentési Frontnak. A második bécsi döntés után mikor kezdett magához térni az MNK dél-erdélyi maradéka?
A dél-erdélyi magyar vezetők a bécsi döntést követően dilemma előtt álltak: miként lépjenek tovább? Az 1922-től 38-ig létező Országos Magyar Pártot élesszék fel, vagy a Népközösséget tartsák életben, melyet 1939 februárjától a második bécsi döntésig Bánffy Miklós vezetett. Végül az utóbbi mellett döntöttek, s ennek – a magyar kormány akarata szerint – Gyárfás Elemér, Kis-Küküllő vármegye egykori főispánja lett az elnöke.
Gyárfás eléggé ellentmondásos figura volt, e négy év során számos belső konfliktusa támadt, ugye?
Igen, ő egy autoriter, keménykezű személyiség volt, konzervatív nézeteket vallott. Konfliktusba került a vezetőség több tagjával, az elnöki tanács tagjaival, például Szász Pállal, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnökével, illetve Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspökkel. Szász Pálék azt vetették Gyárfás Elemér szemére – ami részben igaz is volt, Gyárfás személyiségéből következett –, hogy tekintélyelvű módon vezeti a Népközösséget, sok döntés előtt nem kéri ki a véleményüket. Gyárfás viszont arra hivatkozott, hogy a diktatúra körülményei között, az utazási korlátozások következtében, a telefonbeszélgetések lehallgatása, a szigorú levélcenzúra miatt kénytelen így cselekedni. Ő Bukarestben székelt, s onnan elég nehéz volt akár Nagyenyeddel, akár Temesvárral, akár Araddal kontaktust teremteni. Utólag nehéz igazságot tenni…
Tudtommal végül teljes szakításra került sor közöttük…
Az 1944. május 25-én megtartott gáldtői értekezleten valóban késhegyig menő viták voltak, Márton Áron élesen bírálta az elnök egyszemélyes vezetési stílusát, és tiltakozásképpen bejelentette, hogy a továbbiakban nem kíván részt venni a Népközösség munkájában. Néhány hét múlva Gál Miklós, Szász Pál és gróf Haller István bejelentették, teljes szolidaritást vállalnak a püspökkel, és lemondtak elnöki tanácsi tagságukról.
Arra a következtetésre jutottak, hogy Gyárfással nem lehet együttműködni.
Kacsó Sándornak igaza volt, amikor jóval később írt visszaemlékezésében, „történelmi üresjáratnak” nevezte ezt a személyi rivalizálást. Hiszen alig telt el két-három hónap a gáldtői találkozótól, és az 1944. augusztus 23-i román átállás következtében minden a feje tetejére fordult, a Népközösség is nyomtalanul eltűnt a történelem süllyesztőjében. Helyét a baloldali irányultságú MADOSZ, majd a Magyar Népi Szövetség vette át.
1940-ben az észak-erdélyi román menekültek egyik fő célpontja Torda volt, ahol rövid idő alatt jelentős mértékben változtak az etnikai arányok
Az interjú első része ITT olvasható.
Hadd ejtsünk szót az egyházak szerepéről is. Ugye, nagyon fontos volt, hogy Márton Áron Dél-Erdélyben maradt?
Márton Áron nem hagyta el gyulafehérvári székhelyét, onnan irányította az Észak-Erdélybe szakadt részt is, amennyire ez lehetséges volt. Az egyházmegye 86 plébániája került Dél-Erdélybe, mintegy 85 ezer hívővel. A püspök már a bécsi döntést követő első napokban is arra buzdította a híveit, hogy maradjanak a szülőhelyükön, ne meneküljenek el fejvesztve. Buzdításának, valamint személyes példaadásának volt foganatja.
A református és az unitárius egyház tagjai sokkal nagyobb arányban távoztak Dél-Erdélyből 1940–1944 között, mint a katolikusok.
Az Erdélyi Református Egyházkerület kétötöde maradt Romániában, kb. 177 ezren, de a nagyarányú menekülés következtében 1943-ban már alig voltak 100 000-en. Kisebb számban az evangélikusok, körülbelül 40 ezren. Püspökük, Argay György Aradon székelt, hívei többsége viszont barcasági csángó volt. Az unitáriusok mintegy 30 ezren voltak, közülük is nagyon sokan átmentek Észak-Erdélybe, így 1942 végén a számuk 23 ezer fő alá csökkent.
A történelmi egyházak legfontosabb feladata az egyházi iskolák fenntartása volt. Viszonylag sok tanintézményt működtettek Dél-Erdélyben, ugye?
A magyar nyelvű állami oktatás Romániában ebben az időben szinte teljesen ellehetetlenült. Az iskolák magyar nyelvű tagozatainak többségét vagy bezárták, vagy románul folyt ott is az oktatás. Magyarul így elsősorban a hitvallásos iskolákban tanítottak, de oda a magyar diákoknak csak kevesebb mint a fele járt.
A romániai magyar egyházak egyebek mellett mintegy 180 általános iskolát és 15 középiskolát működtettek, igen nehéz körülmények között. Az egyházak kölcsönösen segítették egymást az oktatás terén. A nagyenyedi református tanítóképzőben például katolikus, unitárius, evangélikus diákok is jártak, ugyanígy a nagyszebeni Ferences-rendi tanítóképző sem csupán katolikus vallásúakat nevelt.
Azért csodák is történtek. Már említettük a Déli Hírlapot, annak komoly irodalmi melléklete is volt, nem beszélve a szomszédos Aradról, ahol az úgynevezett Fecskés könyvek sorozat jelent meg…
Igen, 1943-ban indította a Kölcsey Egyesület, Blédy Géza szerkesztésében. Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, vagy például Tömörkény István egy-egy művét is újraközölték, és megjelentették Szemlér Ferenc Hazajáró lélek című könyvét. Feltétlenül meg kell említenünk Vita Zsigmond, a nagyenyedi Bethlen-kollégium jeles tanára tevékenységét is. Ő Gyárfás Elemér kérésére kidolgozta a Népközösség kulturális szakosztályának a tervezetét, de nem sokkal ezután konfliktusba keveredett Gyárfással. Gyárfás vádja szerint Vita és néhány társa „írói csoportokat” szervezett, és ezzel támadási felületet nyújtott a szigurancának, a román titkosrendőrségnek, amely irredentizmussal vádolhatta volna meg őket.
Az egyik legsúlyosabb helyzet az volt, amikor elkezdték a magyar férfiakat – nem csak a fiatalokat – munkaszolgálatra behívni. Ennek is sok áldozata lett…
A magyar fiatalok már 1938 tavaszától kezdtek nagyobb számban menekülni – főleg a Partiumból – a román katonai szolgálat elől, mert híre ment, hogy nagyon rossz bánásmódban részesítik őket. Mintegy 10-12 ezren már a bécsi döntést megelőző két, két és fél évben átszöktek Magyarországra. 1942-ig nem is vittek tömegesen frontszolgálatra magyarokat, a Népközösség ezt a tényt hangsúlyozva próbálta meggyőzni őket, hogy maradjanak itthon. Eddig az időpontig a magyar férfiakat elsősorban munkaszolgálatra vitték, „koncsentrára” hívták be őket újból és újból. 1942-től azonban már a magyarokat is tömegesen rendelték be fegyveres frontszolgálatra, és így választhattak: halál, esetleg sebesülés a harctéren, vagy menekülés Magyarországra.
A munkaszolgálatosok egyébként rendkívül rossz körülmények között éltek. Olosz Lajos költőnek, a Népközösség dél-bihari elnökének ismerjük egy jelentését, amelyben a Brassó megyében található vledényi munkatábor embertelen körülményeit részletezi. A munkásoknak saját ruhájukban kellett dolgozniuk, legyengültek, elcsigázottak voltak, sokan közülük betegek, és szinte mind megtetvesedtek. Nagyon sok magyar elpusztult ezekben a táborokban.
Mindkét oldalon rengeteg volt a panasz, a visszaélések orvoslása végett a status quo létrehozóihoz, a tengelyhatalmakhoz fordultak. Hogyan működtek az úgynevezett vegyes bizottságok, jelentéseiknek volt-e foganatja?
1941 elején állítottak fel két állandó német-olasz tiszti bizottságot, az egyik Kolozsváron székelt, és az észak-erdélyi románok panaszait hallgatta meg, majd közvetítette Berlin és Róma felé, míg a másik bizottság Brassóban próbálta a dél-erdélyi magyarok panaszait orvosolni. Pontosabban fölvették a panaszos jegyzőkönyveket, és azokat továbbították a tengelyhatalmak kormányai felé. A német, illetve az olasz kormány döntött arról, milyen lépéseket tesz, felszólítja-e a román, illetve a magyar kormányt, hogy orvosolja ezt vagy azt a sérelmet. Volt két eseti vegyes bizottság is. 1940 őszén a román kormány szorgalmazta, hogy a honvédség észak-erdélyi bevonulása során a román lakosság ellen – például Ipp és Ördögkút községekben, de máshol is – elkövetett nagyon súlyos atrocitásokat, tömeggyilkosságokat vizsgálják ki. Dehát Dél-Erdélyben is történt elég sok atrocitás, úgyhogy 1940 őszének végén fejeződött be e bizottság munkája. A jelentés megállapította, hogy mind a két fél hibás, de a magyar fél felelőssége – pontosan Ipp és Ördögkút miatt – nagyobb. A másik eseti bizottság 42 nyarán állt föl, egy nagyon súlyos magyar panasz miatt. A román kormány ugyanis megpróbálta kiéheztetni a dél-erdélyi magyar lakosságot. A közellátási minisztérium egy olyan titkos rendeletet bocsátott ki, mely szerint
a magyar lakosoktól el kell kobozni az utolsó szem gabonáig, az utolsó kiló lisztig minden élelmiszert.
Számos család esetében könyörtelenül el is koboztak mindent, az utolsó kiló kenyeret is. A magyar kormány panasszal fordult Berlinhez és Rómához. A kiküldött bizottság megállapította, hogy valóban jogtalan intézkedésekről van szó, és felszólította Romániát, adja vissza az elkobzott élelmiszereket. Érdemes megjegyezni, hogy a kölcsönösen szított ellenséges hangulat ellenére, mindkét oldalon működött egyfajta népi szolidaritás az egyszerű falusi emberek között. Gyárfás Elemér köszönetet is mondott egy levélben Iuliu Maniunak, mert tudomására jutott, hogy sok falusi román a bajba jutott magyar szomszédjainak a segítségére sietett, élelmiszert adva nekik, hogy így vészeljék át az ínséges időket.
Román részről is, magyar részről is sokan, sokat foglalkoztak ezzel a korral. Engedjen meg egy naiv kérdést: olyan kezdeményezés nem volt, hogy összeülni, átbeszélni, egyeztetni a dolgokat, egymás mellé rakni a véleményeket a román és a magyar történészek részéről?
Tudomásom szerint e célból még nem jött össze történész-találkozó. A korszak kölcsönös tudományos „kibeszélése” mindeddig nem történt meg. Persze, vannak román történészek, akikkel le lehet ülni beszélgetni e kényes témáról. Mások mellett ilyen Ottmar Traşcă kolozsvári történész, aki kitűnően beszél magyarul és németül is. Ő sokáig kutatta ezt a korszakot, és nagyon jól ismeri. Az alapkérdésekben mindig egyetértettünk.
Az utóbbi években került-e elő olyan dokumentum, levelezés, emlékirat, stb., ami gazdagította a korszakról kialakított képet?
Van a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában egy irategyüttes, amelynek létezéséről régóta tudtunk, de módszeres feltárására csak az utóbbi 10–15 évben került sor. Ez az ún. Sajtólevéltáron belül a Dél-Erdélyi adattár K-610 elnevezésű fond, amely igen gazdag iratanyag, egyebek mellett a Romániai Magyar Népközösség vezetőinek összefoglaló jelentéseit, továbbá különböző statisztikákat, kimutatásokat is tartalmaz. Tanulmányozása nélkülözhetetlen a Dél-Erdéllyel foglalkozó történészek, levéltárosok számára.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
