A szétfejlődés kezdetei Dél-Erdélyben (1.)

2018. 05. 09. 09:31

A második bécsi döntés Erdély kettészakítását eredményezte. Az északon maradt román, a délen rekedt magyar lakosság számára ez a drámai fordulat nem sok jót hozott. Erről a kölcsönösen gyakorolt „adok-kapok”-ról – melyben a román hatóságok fölülmúlták a magyarokat – beszélgetett L. Balogh Béni főlevéltárossal Szilágyi Aladár.

L. Balogh Béni főlevéltáros    Fotó: Szűcs László

A beszélgetés második részét itt olvashatják.

 

1940. augusztus 30., a második bécsi döntés időpontja. Jómagam a Dél-Erdélyben maradt Arad-hegyalján születtem, 1943-ban. Szüleim elbeszéléséből, a kortársak visszaemlékezéseiből is – a korszak egyik jelentős szereplőjét, Olosz Lajost például személyesen ismertem – sokat hallottam a történtekről. Az akkor kezdődött szétfejlődésnek a mai napig érezzük a veszteségeit…

 

Az észak-erdélyi magyarok kitörő lelkesedéssel, örömmámorban fogadták az anyaországhoz való visszakerülésüket, míg a dél-erdélyiek második Trianonként fogták föl azt. Nagy Ferenc tövisi református esperes például így emlékezett vissza a második bécsi döntés kihirdetésének napjára: egy pillanatra úgy tűnt, hogy a börtönajtó kitárult, és tódul rajta ki a milliós sereg, s amikor ők is kiléptek volna rajta, akkor hirtelen bezárult előttük. A feleségével együtt éppen Nagyváradon tartózkodott egy ismerős családnál, a hír őket is a rádióhoz tapasztotta, mindenki sejtette, hogy valami különleges bejelentés lesz. És

amikor a Budapesti Rádió beolvasta az új határokat, valamennyien sírtak, a vendéglátóik örömükben, ők pedig hangtalanul zokogtak bánatukban.

Tehát ennyire ellentétes volt a második bécsi döntés fogadtatása a magyarok körében. Az ezt követő négy esztendő rányomta a bélyegét az erdélyiek addig egységesnek tűnő mentalitására. 1944-ben – bár erről senki nem végzett szociológiai kutatásokat – az észak-erdélyiek általában optimistábban tekintettek a jövőbe, mivel megerősödtek nemzeti öntudatukban, míg a dél-erdélyiek a négyéves elnyomatás következtében az általános reményvesztettség állapotában voltak…

 

Végül is hány embert sújtott a második bécsi döntés?

 

Körülbelül 500 ezer magyart. Az 1930-as román népszámlálás alapján 473 ezren voltak anyanyelv szerint. Bízvást mondhatjuk azonban, hogy a regáti szórványmagyarsággal együtt elérték a félmilliót.

 

Az első sokk után elkezdődött a menekülés, ami több hullámban zajlott. Körülbelül mekkora veszteség érte ebben az időszakban a dél-erdélyi magyarságot?

 

A magyarság mintegy negyven százaléka távozott el. Kétszázezren menekültek Észak-Erdélybe, illetve az akkori Magyarország területére, fele részük már a bécsi döntést követő hat hónapban. Volt egyfajta menekülési pszichózis a magyarok között. Nagyon sokan egy felülről tervezett lakosságcserében reménykedtek, de ez nem állt a magyar kormány szándékában. A román kormány viszont annál inkább erőltette volna, a nemzetiségektől való megtisztítás jegyében. De háborús helyzet volt, 1941 júniusától a szovjetellenes támadáshoz csatlakozott Németország mellett Románia, majd Magyarország is. Hitler nem engedte, hogy amíg tart a háború, radikális változások menjenek végbe a térségben. A román hatóságok megtettek mindent annak érdekében, hogy minél több magyar távozzon.

A brassói állami repülőgépgyár kapuján például már a második bécsi döntés kihirdetésének másnapján ki volt függesztve, hogy egyetlen magyar sem léphet be.

Antedatálva helyeztek át nagyon sok magyar tisztviselőt, vasutast azokra a területekre, amelyekről tudható volt, hogy két hét múlva Magyarországhoz kerülnek. És ott volt a kényszeropció gyakorlata, amit a románok alkalmaztak, hogy a magyarokat távozásra kényszerítsék. A második bécsi döntés jegyzőkönyvében volt ugyanis egy olyan kitétel, mely szerint azok az észak-erdélyi románok, akik a román állampolgárságért optálnak, hat hónapon belül erről írásban nyilatkozhatnak, majd további egy éven belül távozhatnak úgy, hogy magukkal viszik ingó vagyonukat. Ugyanez vonatkozott a dél-erdélyi magyarságra is. Mivel azonban az optálás módozatainak részleteiben a két kormánynak nem sikerült megegyeznie, az optálást, mint jogforrást magyar részről nem ismerték el. A román hatóságok viszont sok esetben optálási nyilatkozat aláírására buzdították vagy kényszerítették a magyarok egy részét, amelynek során az aláírók egyoldalúan lemondtak román állampolgárságukról, és rövid időn belül, vagyonukat odahagyva, távozni kényszerültek az országból. Az alsóbb szintű magyar hatóságok is sok esetben türelmetlenül viselkedtek, és kirekesztő magatartást tanúsítottak a román lakossággal szemben.

 

Lásd a Nagyváradon történteket…

 

Igen, ismerjük az 1940. október 4-i kitoloncolásokat. Teleki Pál miniszterelnök, aki impulzív alkat volt, nemegyszer elhamarkodott döntést hozott. A dél-erdélyi magyarokat ért sérelmek miatt elrendelte, hogy Nagyváradról és Kolozsvárról több száz ártatlan román családot toloncoljanak ki. Az már nem Teleki lelkén szárad, hogy a nagyváradi románokat milyen embertelen, megalázó módon hajtották ki a vasútállomásig, hogy aztán marhavagonokba zárva, kiutasítsák őket az országból. Kolozsvár magyar katonai parancsnoka, Beck Albert ezredes állítólag a telefonkönyvből szedte össze a neveket, teljesen véletlenszerűen, s akiket összeírtak, azoknak az értesítés átvételét követő két órán belül az állomáson kellett lenniük kézipoggyászaikkal.

 

Döbbenetes volt ez a kölcsönös adok-kapok. Ha nem lett volna annyira szomorú, akár tragikomikusnak is tűnhetne, hogy néha hamarabb bekövetkezett a retorzió, mintsem a megtorlandó esemény.

 

Így van. Ezeknek minden esetben az egyszerű, ártatlan emberek itták meg a levét, az észak-erdélyi románok, illetve a dél-erdélyi magyarok. De a történeti igazság kedvéért meg kell állapítanunk, hogy bármennyire embertelen és kegyetlen volt ez a politika, a későbbiek folyamán némi visszatartó erővel is bírt a két kormányra. Ion Antonescu államvezető jól tudta, hogy Észak-Erdélyben több mint egymillió román él, és azt is, hogy ha például három-négy dél-erdélyi magyart ártatlanul letartóztatnak, és bíróság elé állítanak, vagy börtönbe vetnek, akkor azt másnap a magyar hatóságok megtorolják, és ugyanilyen módon járnak el. Különösen a második bécsi döntést követő néhány hónap volt a legnehezebb mindkét nemzetiség számára. 1940 szeptemberétől 1941 januárjáig, Romániában fasiszta diktatúra volt, Ion Antonescu a Vasgárdával, azaz a legionáriusokkal szövetkezve gyakorolta a teljhatalmat. Nagyon gyakran a magyarság fizikai léte is veszélyeztetve volt. Állandó letartóztatások, verések voltak napirenden, a vasgárdisták ún. halállistákat készítettek. A petrozsényi lista utólag a Magyar Népközösség helyi vezetőinek kezébe került. Grószek Ferenc titkár beszámolója szerint azon 130 magyar család tagjai szerepeltek. Őket minden bizonnyal meg is öltek volna, ha az 1941. januári vasgárdista lázadást Antonescu a hadsereg segítségével le nem veri. Az ezt követő időszakban, 41 januárjától 44 augusztusáig a kiszolgáltatottság és jogfosztottság érzését elsősorban az anyanyelv használatának korlátozása és a mozgásszabadság hiánya, az utazási korlátozások keltették a romániai magyarságban. Vagyoni biztonságuk is veszélyeztetve volt, mivel a román kormányzat a magyarok módszeres anyagi tönkretételét tűzte ki célul. E stratégia részét képezte például a magyar iparosok, kereskedők, ügyvédek, orvosok túladóztatása, a különböző önkényesen megállapított bírságok, a gazdasági szabotázs ürügyén indított eljárások, a közszükségleti cikkek elosztásánál érvényesített hátrányos megkülönböztetés.

 

Olvastam, például Tordán és a környező falvakban megtiltották, hogy a magyar gazdák piacon értékesíthessék a tejet, a tejtermékeiket… Apropó, Torda. Mi a magyarázata annak, hogy éppen ebben a városban kiemelten bukkantak elő ezek restriktív intézkedések, ezek a negatív jelenségek?

 

Torda volt az észak-erdélyi román menekültek első szűrőállomása. Az újonnan meghúzott határ egy szakasza ugyanis Kolozsvár és Torda között húzódott, a Feleki-tetőn keresztül, és nagyon sok román ott menekült át Dél-Erdélybe, hogy aztán ideiglenesen vagy véglegesen Tordán telepedjen meg. Egy részüket önkényesen magyar családoknál szállásolták el, ezzel is otthonaik elhagyására kényszerítve a magyarokat. Tehát nagyon sok román menekült került akkor a városba, és sok magyar távozott onnan. Ezzel is magyarázható, hogy míg a 30-as népszámláláskor a város lakosságának mintegy fele még magyar volt, 1941-ben már csak 21% volt az arányuk. Nyilván, a román menekültek nem bántak kesztyűs kézzel az ott élő magyarokkal. Joggal érezhették úgy, hogy ők a hazájukat veszítették el, nekik is menekülniük kellett. Több mint 220 ezerre becsülhető a Dél-Erdélybe vagy a Regátba menekült románok száma. Szemtanúk beszámolóiban olvashatjuk, hogy a döntést követő napokban végeláthatatlan tömeg hömpölygött az országutakon, a vasútállomások épületei megteltek. Lovas fogatok, szekerek, teherautók és vonatok szállították a menekülő román lakosságot. Az ellenkező irányból pedig a dél-erdélyi magyarok tömegei özönlöttek Észak-Erdélybe…

 

(Folytatjuk)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!