Interferenciák, fesztiválnapló 1.

2018. 11. 27. 09:42

A háború a központi témája a 6. Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválnak. Kilenc nap alatt a kortárs színház meghatározó egyéniségei, társulatai mellett fiatal alkotók, új társulatok is helyet kapnak Kolozsváron. Tompa Gábor igazgató a kezdés előtt néhány nappal a váratlanul elhunyt litván rendező, Eimuntas Nekrošius emlékének ajánlotta a fesztivált. Simon Judit fesztiválnaplójának első része.

Tompa Gábor igazgató a háborút a középpontba állító fesztivál négynyelvű katalógusával

 

Kolozsváron már javában zajlik az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál, a hatodik, és amely tizenkettő helyett csak kilenc napig tart, mert kevesebb pénz jutott rá, mint az előző években. A pletykák ellenére, melyek arról szóltak, talán az idén meg sem tartják, meglett, elkezdődött, működik, szervezetten, számos jeles meghívottal, rangos előadásokkal és alkotókkal. Mi több, a fesztivál négynyelvű, impozáns katalógusa is elkészült.

Tompa Gábor rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a fesztivál igazgatója a megnyitón elmondta, közép- és kelet-európai társulatok szerepelnek a programban, hiszen ebben a térségben történtek a legdrámaibb változások az első világháborút követően. Felhívta a figyelmet, hogy a neves, a kortárs színházat meghatározó alkotók, társulatok mellett fiatal, sőt kezdő rendezők és társulatok is bemutatkoznak Kolozsváron. Tompa Gábor a fesztivál kezdete előtt néhány nappal, váratlanul elhunyt litván rendező, Eimuntas Nekrošius emlékének ajánlotta az idei Interferenciákat, már csak azért is, hiszen itt láthatjuk a világhírű művész utolsó színpadi alkotását.

A színházi produkciók mellett könyvbemutatók, kiállítások, az alkotókkal folytatott beszélgetések szerepelnek a programban.

A beszámolók a színházi előadásokról szólnak, mert noha minden más is a fesztivál része, de mégiscsak az a legfontosabb, ami a színpadokon történik.

Vízben játszódik a Volkstheater előadása, az Iphigénia Auliszban

Itt is, ott is víz

Az idei Interferenciák az ausztriai Volkstheater előadásával indult, melyet Anna Badora állított színpadra. A lényegében két előadást magába foglaló estén az alkotók a menekültválságot tárgyalják, különböző megközelítésben. Az első rész Euripidész nyomán Soeren Voima: Iphigénia Auliszban című tragédiája, amelyben a hadvezérek és katonáik Tróját akarják a földdel egyelővé tenni. Semmi sem drága nekik, a fiatal lány haláláldozata sem. Az előadás lényegében megkérdőjelezi a trójai háború értelmét, mert ugye semmi más nem történt, minthogy Menelaosz vezér felesége, Heléna megszökött egy fiatalemberrel. A színpadon víz, a jelmezek a mai korra utalnak, vannak benne szellemes jelentek, de a dráma nem bontakozik ki. Látványos, de kevésbé izgalmas előadás. A mások rész nélkül aligha lett volna érthető, miért is állították így színpadra. A szünet hosszúra sikerült, időbe telt, ameddig eltávolították a vizet a színpadról, állítólag elromlott a szivattyú.

A második rész Stefano Massini: Occident Express. Egy csoport gyerekekkel, idősekkel menekül a háborús övezetből, egy közel-keleti kis településről próbálnak eljutni álmaik világába: Európába. Megalázó, életveszélyes utazás, emberkereskedőkkel és embertelenséggel. Erős előadás, ezúttal jó színészi teljesítményekkel.

Erős előadás a menekülésről az Occident Express

 

Este megint vizes produkció, ezúttal a stúdióteremben. Yiannis Ritsos múlt századi görög költő, író megírta Antigoné testvére, Iszméné történetét, akinek az ógörögök nem szenteltek túl nagy figyelmet, tragikus sorsú nővére árnyékában maradt észrevétlen. Az Iszméné című előadás rendezője, a színpadkép, a fények tervezője Enrico Bagnoli, előadja Marianne Pousseur.

Amint belépünk a stúdióba, megcsap a pára, aztán látom, hogy ezt a színpadot is elborítja a víz, ami vélhetően meleg, legalábbis langyos. Magány, türelem, készülődés a halálra a belgiumi Compagnie Khroma produkciójának lényege, de mégsem az, hanem a tűpontosan használt technika. Minden gyönyörű, meglepő, mégis kiszámítható. A már nem fiatal színésznő fehérre festett, fehér gyöngysorokkal némileg fedett meztelen testtel, a vízben, félhomályban játssza végig az előadást, sajnos a szövegét elfedi a varázslatos látvány. A pszichedelikus víztől, a „könnyező” lámpákig, a szárazjég érintkezése a vízzel eredményezte mesés látványtól, a vásznon megjelenő vetítések szépségéig minden elbűvöl. Pousseur profi, s oly pontos ő is, mint a felvonultatott technika, noha némi magamutogatás is rejlik az egészben. A látvány nagyszerűségén túl, nem tudom pontosan, miért készült ez az előadás, vagy ahogy jeles kollégám fogalmazott, nem igazán derült „honnan jön és hová megy” a nő, azaz mire akar kifutni az egész, hacsak nem éppen a technika nagyszerűségére.

 

A felelősség kérdései

Milo Rau az európai színjátszás neves és különleges személyisége. A svájci alkotó megalapította a Politikai Gyilkosságok Nemzetközi Intézetét (International Institute of Political Murder), dokumentálja a világban zajló háborúkat, a migrációt, a politikai visszaélését, a média szerepét a tragédiákban. Többek között dokumentumdrámát írt és állított színpadra a Ceauşescu házaspár kivégzéséről, Radio Hate című alkotásában a média uszító szerepét vizsgálta a ruandai hutu-tuszi népirtásban.  A művészet erejével igyekszik felhívni a figyelmet a közel-keleti, afrikai háborúkra, népirtásokra.

A Compassion. The History of the Machine Gun (Együttérzés. A gépfegyver története) című előadás a németországi Schaubühne am Lehniner Platz színházban készült, az előadók az afrikai származású, belgiumi Consolate Sipérius és a svájci származású, németországi Ursula Lardi.

A Compassion előadói: Consolate Sipérius és Ursula Lardi

 

A színpadon műanyag-, karton-hulladékok, bútormaradványok. Egyik oldalon egy íróasztal mikrofonnal és kamerával. A másik oldalon, enyhén előtérben szónoki állványszerűség. Hátul hatalmas vetítővászon, ezeken látjuk a beszélőt, a fényképeket.

Az afrikai származású színésznő elmeséli, hogy kis településének szinte teljes lakosságát gépfegyverrel gyilkolták meg, a családjából kisgyerekként egyedül ő menekült meg, de látta, hogyan ölték meg a szüleit, testvéreit, rokonait. A Sipérius család fogadta örökbe, és vitte Belgiumba, ahol felnőtt. A múltjából csak a keresztneve maradt meg: Consolate. 

A németországi színésznő európai, fehér, a stábbal utazott Kongóba a ruandai határ mellé, hogy anyagot gyűjtsenek. Szemtanúja a borzalmaknak, ahogy az éppen hatalomra kerülő hutuk irtják a tuszikat és fordítva, ahogy a hadi szerencse forog. Lardi megmutatja a mindenki által ismert fotót, a halott kisgyermeket a tengerparton. A televíziókban, újságokban, a különböző közösségi hálókon megjelent fénykép több együttérzést váltott ki a világban, mint az afrikai tömegmészárlások.

Afrikában a stáb tehetetlenül szemléli a történéseket, de ők bármikor hazajöhetnek biztonságos otthonaikba.

Rau előadása részben doku-dráma, amely több szemszögből fogalmaz meg kérdéseket a világról, amelyben élünk, a felelősségről, melyről nem szívesen veszünk tudomást. 

Jelenet a Vaterlandból. Megdöbbentő képek, megdöbbentő mozgások

Horváth Csaba rendező-koreográfustól megszoktuk a mozgás–zene–szöveg ötvözetére épült előadásokat, és megszoktuk az éles társadalomkritikát is. A Vaterland Thomas Bernhard Az olasz férfi című műve alapján készült, de a dramaturg, Rátz Attila felhasználta a Kioltás és a Megzavarodás kötetek szövegeit is.

Az alap az olasz férfi, aki az előadás során maga a közönség, neki meséli el a fia, az öngyilkosságot elkövetett földbirtokos temetése előtt, a család múltját, visszamenőleg egészen a második világháborúig. A színpadkép egy forgón elhelyezett toronyszerű, többfunkciós építmény, alatta preparált marhalapockák. Utóbbiak zeneszerszámként is működnek. Megdöbbentő képek alakulnak ki a csontokból, és megdöbbentő a szereplők mozgása, színészi játéktudása, pontossága. Kifejezetten akrobatikusak a mozgáskompozíciók. Minden pontos és tiszta, akkor is, amikor több cselekmény zajlik egyszerre a színpadon. A múltidézés megrázó fordulatot vesz, kiderül a nagy titok: a földbirtokos és családja több mint ezer szökött lengyelt adott a nácik kezére. Az otthonukat körülvevő mező: tömegsír. A földbirtokos és felesége, a vadásztársak csupán azt tették, amit a hatalom megkívánt tőlük. A többiek, a falu lakói csak közömbösen nézték a történéseket. Senki nem vállal felelősséget. Hová vezetett? Tudjuk. Hová vezethet? Csak reménykedhetünk, hogy a történelem nem ismétli önmagát. A Vaterland, a magyarországi Forte Társulat – Trafo előadása megrázó és egyben szerethető.  

 

(Folytatjuk)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!