Interferenciák, fesztiválnapló 2.

2018. 11. 29. 22:28

Öt előadás, öt izgalmas alkotó, akik megosztják a szakmát és a közönséget. Lehet szeretni vagy nem szeretni, elfogadni vagy elutasítani Luk Perseval orosz Macbethjét, Tompa Gábor kolozsvári A velencei kalmárját, Cezary Tomaszewski lengyel Cezary Goes to War-ját, Urbán András szerb Hazafiakját, Toni Servillo Elviráját, de egyikkel szemben sem lehet közömbösnek maradni. Simon Judit fesztiválnaplójának második része.

Pillanatkép az Európai Színházi Unió múlt hét végi kolozsvári közgyűléséről

 

Az Intereferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválon lehet fanyalogni, elégedetlenkedni, de nem érdemes, és nem is igazságos. Manapság, amikor Romániában a kultúra és ezen belül a színház a satöbbi kategóriába soroltatik, összehozni egy ilyen seregszemlét nem kis teljesítmény. Hanem nemzetközi összehasonlításban is jelentős. Továbbá azért is sokkal inkább dicséret illeti a Kolozsvári Állami Magyar Színházat és Tompa Gábort, mert olyan alkotók előadásait, olyan produkciókat hoz el Kolozsvárra, melyeket, akiket csak nagyon hosszú utazások árán, sok pénzért lehetne másutt megnézni. Az Interferenciákat kétévente rendezik meg, lehet, hogy a szakma és a közönség megszokta a jót, sőt, el van kényeztetve.

Úgy hallani, hogy a színházi kényeztetés fokozódik, mert az Európai Színházi Unió (UTE) minapi kolozsvári közgyűlésén szó volt róla, hogy jövőre a kincses városban rendezik meg az UTE tagszínházainak a fesztiválját, s az ötletet Emil Boc polgármester is támogatja.

Az európai színházakat tömörítő szervezet az Interferenciák alkaolmával, első alkalommal tartotta Kolozsváron a közgyűlését. Ez év májusától a több mint harminc tagszínházat számláló UTE elnökévé választotta Tompa Gábort, a kolozsvári magyar teátrum igazgatóját. A közgyűlés résztvevői a jelesebbnél jelesebb európai tagszínházak képviselői. Romániából a kolozsváriak mellett a bukaresti Bulandra, Magyarországról a budapesti Vígszínház tagja az Uniónak. Elit társaság. Megbeszélték, hogy 2019. január 1-től munkába áll az új ügyvezető, akit pályázat útján választanak ki.

A közgyűlésről tájékoztató közlemény ismerteti, hogy elkezdődött az Unió Digital Natives elnevezésű projektjük, melyet az Európai Bizottság Kreatív Európa Programja finanszíroz, és amelyben a Kolozsvári Állami Magyar Színház is partnerként vesz részt. Az Interferenciák programjának részeként tartják a projekt első tematikus konferenciáját a digitalizálódás témakörében: a Digital Hermits elnevezésű eseményen a digitális bennszülöttek és a digitális bevándorlók közti generációs különbségekről folytattak kerekasztal-beszélgetést a résztvevők.

 

A humor fegyvere

Szöveg, zene és tánc  kíséri háborúba Cezary-t

 

A nacionalizmus, a dogmák, a sztereotípiák, a hadsereg szabályainak abszurditása, a másság elutasításának bemutatása sok humorral, zenével, tánccal a Cezary Goes to War (Cezary háborúba megy) lengyel előadás. A rendező Cezary Tomaszewski a híres, ellenzéki, Varsóban működő Komuna Warszawa társulatával saját sorozási élményeit dolgozta fel. Tomaszewski operaénekes és rendező, nem csoda, hogy a klasszikus zenét használta a zenés-táncos musicalhez, amelyben a szöveg, a zene és a tánc együttese hivatott lebontani, nevetségessé tenni a lengyel nacionalista ethoszt.

Sztaniszlaw Moniuszko, a lengyel nemzeti opera megteremtőjének hazafias szimfóniái mellett, Sosztakovics háborús szimfóniáját, mindkettőt dekonstruálva, egy nő játssza pianínón. A hadseregben a maszkulinitás, a tökéletes férfi lehet „A” kategóriás, a művész csak „E" kategóriába került a testi és lelki betegekkel, holott sem ő, sem társai nem betegek. Művészek, értelmiségiek sokkal többet tudnak, mint az „A” kategóriás férfiak, sőt, fizikailag sem maradnak alól, csakhogy melegek, s ez nem fér bele a férfi, a katona, a hazafi elképzelésbe. A komoly fizikai felkészülést igénylő vicces táncok, operaszintű énektudást feltételező dalok, színészi tehetséget igénylő, abszurdba hajló monológok a négy színész nagyszerű előadásában szellemesen, ízlésesen, tökéletes arányérzékkel utal a homoerotikára, a fiúk nemi hovatartozására. Az élvezetes előadás megkérdőjelezi a Lengyelországban és a világban egyre inkább elhatalmasodó nacionalizmust és xenofóbiát. A választ a közönségtől várja. Ha a válasz a nevetés és a vastaps, akkor Kolozsváron legalábbis van remény.

 

A boszorkányok hallgatnak

Az esendő, rémképeivel küzdő Macbeth (Leonid Alimov)

 

Luc Parceval előadását legalább annyira vártuk, mint Nekrosiusét. A belgiumi rendező napjaink egyik legismertebb és elismertebb színházi alkotója az oroszországi Theatre – Festival Baltic House társulatával színpadra állított Macbeth előadásával szerepelt az Interferenciákon.

A félhomályos színpadon különböző magasságba leeresztett trégerek. Ezeken ülnek a boszorkányok és bújnak át alatta a szereplők. Minden homályos, álomszerű. A preparált gitár zenéje sem a reális világot idézi.

Perceval Macbethje középkorú, kicsit pocakos, láthatóan az italt és életet habzsoló férfi, a Lady viszont fiatal, törékeny, de határozott nő. A többi figura mellékszereplőként jelenik meg, a meztelen testüket fedő hosszúhajó boszorkányok szótlanul, csak mozgással jelzik jelenlétüket.

A szinte vázára meghúzott szöveg a férfi és nő kapcsolatára vezeti vissza Lady hatalomvágyát. Gyermeket nem tudtak nemzeni, a harctéren hős Macbeth esendő, rémképeivel küszködő férfi. Az alattvalók is megérzik gyengeségét, gondoskodnak – egy szereplő testesíti meg mindannyiukat – folyamatos bódultságáról. A Lady asszonyi eszközökkel, vonzerejével veszi rá férjét a gyilkosságokra. Legalább a hatalom legyen az övé. Fejükre kerül a korona, de ez papírból készült, nem maradandó, értékes fémből. A megbomlott elméjű asszony halála után a boszorkányok között talál menedéket. Az előadás végén a trón, a hatalom várományosa, a még gyermek Fleace és a tehetetlen Macbeth maradnak a színen.

Szó mi szó, Perceval nem jósol túl fényes jövőt a világnak. 

 

A harc legyen harc

Jelenet a Hazafiakból. Erős férfiakat feltüzelő asszonyok

 

A szabadkai Urbán András színpadi alkotásai általában vihart kavarnak, de előadásait egyre-másra rangos díjakkal ismerik el Szerbiában, pedig rendezéseiben a szerb nacionalizmust és populizmust sem kíméli jobban, mint a magyart.

Az Interefernciákon szereplő, a Szerb Nemzeti Színházban rendezett Hazafiak (Patriots) című előadásért a Szerbiai Drámaművészek Szövetsége Urbánnak ítélte a rangos Bojan Stupica-díjat.

Urbán ezúttal is tabukat döntöget, élő színházat teremt. A Jovan Sterija Popovic műve alapján készült Hazafiak valamikor az 1848 forradalom idején játszódik, persze messzemenően a máról szól, mint a rendező előadásai általában. Noha Urbán nem szereti ezt a kifejezést, színháza keményen politikus, de nem politizál. Megmutat és kérdéseket tesz fel, megszólítja a közönséget, a nézők foglaljanak állást, ő csak a tükröt tartja.

A Hazafiak kis vajdasági településén az elöljárók hol magyar, hol szerb hazafiak, attól függ, kinek kedvez a hadiszerencse. A nemzeti elkötelezettség nagy szavak kavalkádja, népviselet, handabandázás. Semmi cselekvés, semmi gondolkodás. Az erős férfiakat az igazi nemzeti érzelmű asszonyok tüzelik persze, szóval. Van ebben gyávaság is bőven, ki merné megkérdőjelezni az éppen szerb hazafiságot. Semmilyen áldozat nem túl nagy, folyjon a vér, a Vajdaság a szerbeké. Övék. A végén a szereplők népviseletben ülnek egymás mellett, pillanatra megnyugodtak, de továbbra is harcra készek. Ez sem megnyugtató előadás.

 

Bűvölet

Toni Servillo. Szövegértés nélkül is elvarázsol. Elvira szerepében Petra Valentini

 

A Piccolo Teatro di Milano – Teatro d’Europa színházat nem kell bemutatni, előadásai mindig eseményt jelentenek a kontinens városaiban, és nem csak.

A kétszeres Arany Pálma, s többszörös David di Donatello (a legjobb színészi alakításért) díjas Toni Servillo színész, színházi rendező neve is ismerős, ha máshonnan nem, a Paolo Sorentino Oscar-díjas The Great Beauty (La grande belezza) filmjéből.

Sevillo a Piccolo-ban állította színpadra az Elvira című előadást, hivatalos címén: Elvira (Elvire Jouvet 40). A Louis Jouvet (francia színész, filmszínész, rendező, színházigazgató, tanár, színházi szakíró, 1887–1951) Moliére et la Comedie classique műve nyomán készült előadásban Servillo játssza a tanárt, azaz az abszolút főszerepet. Esztétizáló szöveg arról, hogyan kell eljátszani a Don Giovanni darabban Elvira szerepét. Mit kell éreznie, mire kell gondolnia, figyelnie a színésznőnek. A alap Jouvet 1940-ben a párizsi művészeti akadémián a színészetről tartott hét előadására alapoz.

A színpadon a főszereplő mellett jelen van két fiatal színész és egy színésznő (Petra Valentini alakítja), aki Elvira szerepével foglalkozik, olyannyira, hogy észre sem veszi: körülötte háború van. A rádióból Hitler üvölt, s a szereplők élete mintha azon múlna, megérti-e a színésznő a szerepét.

Az előadás lényegében egy esszé, ami ugye nem kifejexetten színházi műfaj, az sem egészen tiszta, mire akar kifutni, ráadásul elég bonyolult megérteni a teljes mértékben szövegközpontú előadást, mert folyamatosan olvasni kell, méghozzá gyorsan a vetített fordítást.

Szóval – és most engedjék meg, hogy személyesebb hangnemre váltsak – kínlódtam az elején rendesen, sok színpadi mozgás nem segített, aztán egyszer feladtam. Tudom, hátralévő éveimben már biztos nem játszom el Elvira szerepét, sőt más szerepet sem, arról sem vagyok meggyőződve, hogy amit Jouvet tanított 1940-ben, az ma is érvényes, de mindez nem számít. Adott pillanatban abbahagytam az olvasást, és hagytam magam elvarázsolni Toni Servillo személyiségétől, színpadi jelenlététől, finom, szinte gesztusok nélküli játékától, kellemes orgánumától. Az idősödő, magas, szikár színész mágikus jelenség, visz, vonz magával. Nem tudom levenni róla a szemem, nem illik, de elbűvölt.

 

A fesztivál szintén felkavaró és izgalmas előadása a Tompa Gábor rendezte A velencei kalmár, amiről itt számoltunk be részletesen.

 

(Folytatjuk)



Ez is érdekelheti...

Interferenciák, fesztiválnapló 1.
Interferenciák, fesztiválnapló 3.

Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!