A Ceauşescu-rendszer magyarságpolitikája 2.
2018. 11. 26. 09:54Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történészt, szenátort beszélgetésük második részében Szilágyi Aladár a romániai diktatúra kiteljesedésének előjeleiről, ellenzéki próbálkozásokról, valamint a nyolcvanas évek történéseiről kérdezte.
Szilágyi Aladár és Novák Csaba Zoltán beszélgetése az Erportnál Fotók: Szász Németi Kinga
Mik voltak az előjelei annak, hogy a 70-es évek elején gyökeres változások következnek Romániában? Belpolitikailag és külpolitikailag milyen tényezők befolyásolták a fordulatot?
Mindenképpen van egy politikai fordulat, amelynek szimbolikus momentuma az úgynevezett júliusi tézisek megjelenése 1971-ben, mely példátlan ideológiai szigort vezet be. Sokan azt mondják, ennek az az oka, hogy Ceauşescu Kínába és Észak-Koreába látogatott, látta és megtapasztalta azt, hogy a kommunista hatalomgyakorlásnak van egy „másik arculata”. Én nem osztom ezt a véleményt, azt mondom, ennek sokkal komplexebb háttere van. Annyira ne minősítsük le az akkori román pártvezetést, hogy csupán egy ilyen másolási kísérlet alapján valósítaná meg a döntéseit. Előtte lezajlik a megyésítés, Ceauşescu konszolidálja a hatalmát. Nincs semmi veszély már, minden rivális fölfelé vagy lefelé buktatva. Fontos előzmény, hogy volt egy 65-ös pártkongresszus, amikor Ceauşescu új ideológiai, gazdasági, társadalmi alapelveket fogalmaz meg. Úgy érzi, elérkezett a pillanat, hogy ezeket a fogalmakat kibontsa, kibővítse. Ezekből már lejárt a közigazgatási reform, de ott lebegett a felszínen a területi rendezés, a szisztematizálás kérdése, és a tervgazdálkodásnak egy újabb típusú értelmezése. Tudjuk, a szocialista világ általános jellemzője volt, hogy a 70-es évek elején zajlottak le a viták arról, hogy reformok útján menjenek-e tovább ezek a rendszerek gazdaságpolitikai szempontból, avagy a neosztálinista irányvonal mentén. Ceauşescu az utóbbi mellett dönt, és legyőzi technokrata ellenfeleit, Ion Gheorghe Maurert és társait. Tehát
adott volt a belpolitikai kontextus is ahhoz, hogy a rendszer újraértelmezze önmagát, és egy új irányvonalat szabjon meg.
Igen, ennek része a külpolitika is, Románia egyrészt nyit a Nyugat irányába, ugyanakkor elutasítja a Szovjetunió azon törekvéseit, miszerint a KGST tagországok égiszén belül egyfajta tömbösítést, kelet-európai uniós törekvéseket hajtson végre sikeresen. Románia autokrata, önálló utat akar járni, minden területen. Mindez hozzájárul ahhoz, hogy a fordulat bekövetkezzen.
Lényegében mi történt a 70-es években, mi volt az, ami megváltozott?
Beindul egy olyan folyamat, amely lassan teljesedik ki, nem egyik napról a másikra, de teljesen más irányba viszi a Ceauşescu-rendszer hatalomgyakorlását. Ideológiai fordulat következtében a szabadság eddig valamelyest tapasztalható színterei visszavonulnak román és magyar részről egyaránt. A kisebbségpolitikában az a nyitás, ami az előző éveket jellemezte, lezárul, és a kisebbségi kérdést teljesen alárendelik a román nemzetépítési folyamatnak, az ideológiai gondolkodásnak, politikának. Tehát nincs már „kisebbségi érdek”, még annyira sem, mint amennyire a 60-as években beszélhetünk róla.
Az egész fogalomtár megújul…
Megújul, a szocialista nemzet kérdését újrafogalmazzák, és addig, amíg azelőtt az úgynevezett integratív jellegű nemzetfelfogás uralkodott, a magyarság akár entitásként integrálódott, itt már erről nincs szó. Egyéni integráció van, és nyíltan kimondják: akár az asszimilációval is számolnak. Megváltozik a politikai gondolkodás a különböző kérdésekről, egyre inkább beszűkül. És a 80-as években ezt a kérdést megfejeli néhány külpolitikai tényező is, a nemzetközi gazdasági válság, a világszerte kitört kőolajválság, ami megrogyasztja a román gazdaságot, ráadásul Magyarország egyre aktívabb lesz a külpolitikában, látja, hogy nincs változás a romániai magyarságpolitika terén. Az erdélyi magyar értelmiség is válaszútra kerül, bizonyossá válik, hogy ez a rendszer már annyira sem szolgálja a magyarság érdekeit, mint eddig. Ez a politika a rendszer befele fordulását, konzervatív, nacionalista szélsőségekbe való fordulását eredményezi. S a nyolcvanas évek első felétől, főleg
1984-től, nyílt asszimilációs politika zajlik,
Romániában a lakosság ellátási zavarokkal küszködik, a kisebbségi kérdés már csupán propagandakérdés, Magyarországgal diplomáciai hidegháború zajlik. S innen kezdve egy olyan fordulat következik be, amikor már senki se reménykedik a reformokban. A magyar diplomácia úgy ítéli meg, hogy immár a Ceauşescu utáni korral kell számolni, és attól várni, hogy rendezzék ezt a kérdést.
Mindennek megvolt a reakciója is, hiszen előbb félénkebb, később merészebb ellenzékiség bukott a felszínre az idősebb generáció soraiban, aztán megjelent az Ellenpontok, illetve megszülettek a Limes-kör szövegei…
Így van… Az idősebb generáció tagjai, akiket én hatvannyolcsoknak nevezek, egyfajta válaszút elé érkeznek: választaniuk kell az ellenállás, a visszavonulás vagy a kollaboráció között. Mindegyikre volt példa. Király Károlyról mondhatjuk azt, hogy egyfajta etnikai disszidenssé válik, nem az ideológiát bírálja, hanem annak kisebbségpolitikai vonatkozásait. Sütő Andrásról is elmondhatjuk, hogy újraértelmezi az ifjúkori önmagát, és eljut egyfajta félig-meddig disszidens magatartásformáig. Viszont nagyon sokan a visszavonulást, az elhallgatást választják, de amikor szükség van egyféle szimbolikus gesztustételre, mint például a Ioan Lăncrănjan könyvének megjelenését elítélő levél aláírására, akkor vállalják. Ezt úgy kell értelmezni, hogy már van szándék arra, hogy ha mérsékelten is, de kifejezzék a rendszerrel szembeni nemtetszésüket.
De maradtak néhányan „hűséges pártkatonák” is…
Maradtak hűséges pártkatonák, mindig két példával szoktam előhozakodni, hogy kiken kell elverni a port: Gere Mihály az a nomenklaturista, aki 89-ig hű maradt, börtönbe is jut a rendszerváltás után, és Hajdú Győző az, aki a kulturális életben vezető szerepet vesz át, minden közéleti szerepét, minden pozícióját megörökli Sütő Andrásnak. Egyfajta egyéni ambíciótól is vezéreltetve hű marad. Ez komplex dolog, gondolom, annak is szerepe volt a döntéseikben, hogy milyen szocializációs háttérrel rendelkeztek, mennyire kötődtek a saját közösségükhöz, kinek, mennyire volt magyarországi háttere, és ki, mennyire volt zsarolható a Securitate által.
A fiatalabb ellenzéki generáció tevékenységének egyik fontos színtere, ugye, Várad lett…
Pontosan. Nagyvárad volt a legfontosabb ellenállást kifejtő, szamizdat-szerkesztő közösségnek a színtere. Mindenképpen nagyon fontosnak tartom azt az erdélyi magyarság, a magyar kulturális mozgalom történetében, hogy Várad kitermeli azt az alternatív színteret, azt az új generációt, amellyel beírja magát ebbe a történetbe. Azt el kell mondanunk, hogy
a második világháborút követő időszaktól Várad a magyarságpolitikában és a magyar kulturális életben betöltött szerepét illetően folyamatos visszaesésben van,
mesterséges leépítés jellemzi. Nagyrészt eltűnt a mintegy 30 ezer magyar ajkú zsidó Váradról, mindazok, akik jelentős szerepet játszottak a magyar kulturális élet fenntartásában. Ez óriási vérveszteség, mely hozzájárul ahhoz is, hogy Váradon túl hamar billenjen át az etnikai mérleg a románság javára. Arról is beszélnünk kell, hogy az etnikai politizálás szempontjából fontos intézményeket áttelepítették Kolozsvárra, illetve Marosvásárhelyre. Várad viszont kitermeli azt a 70-es, 80-as évek generációjának nevezett csoportot, olyan önszervezési köröket hoz létre, amelyek táptalajt kínálnak arra, hogy ez a generáció megfogalmazza a média szűkös keretei között, majd azon kívül a maga véleményét nemzetiségi szempontból, akár a 68-as generációvak szemben is. Az Ady körben, meg egyebütt, hangsúlyosan jelen van egyfajta bírálat, kritika arról, hogy meddig, milyen mértékben működhetünk együtt az akkori hatalommal.
Akkora balhéja támadt az Ady körnek – még az Ellenpontok jelentkezése előtt – a 70-es évek közepén, hogy a Securitate több mint fél évig zaklatott harminc-negyven emberünket…
Várad itt írja vissza magát a kisebbségpolitikai térképre. Igen fontos az a szellemiség, ami a várost jellemezte, nemhiába a Partiumban, Biharországban jelenik meg az ilyen típusú szamizdat. Várad nyitottabb volt, a magyar határ közelsége miatt is, nem szorította a váradi értelmiséget az a fajta kompromisszumkényszer, ami a vásárhelyieket, illetve a kolozsváriakat szorította, hogy kénytelen-kelletlen kollaborálniuk kellett a rendszerrel a magyar intézmények fenntartása érdekében.
Szorosan ide tapad, részben metszi is egymást ez a váradi mozgalom és a Bretter-nemzedék…
Igen, a Bretter-nemzedék! Fontosnak és aláhúzandónak tartom, hogy az új generáció zöme a Bretter-nemzedék tagja. A kolozsvári egyetemi padokból érkeznek, nem sikerül integrálódniuk a pártba, már a régieket is löki ki a rendszer magából, pártintegráció nincs, kulturális integráció van olyan szempontból, hogy valahol csak elhelyezkednek, de nem ők határozzák meg a kultúrpolitika menetét. Ez az a generáció, amely kemény bírálatokat fogalmaz meg a pártvezetéssel szemben is és a régi nemzedékkel szemben is.
Mi az, amit még lényegesnek tartasz a 80-as évek történetével kapcsolatban?
A rendszer olyan befelé forduló magatartást vesz fel, amelyben már jelen van az etnikai konfliktus lehetősége is, amelyre aztán Marosvásárhelyen közvetlenül a rendszerváltás után sor is kerül. A magyarság ekkor már akut tényezőként, veszélyforrásként szerepel a biztonságpolitikai boszorkánykonyhában, egyrészt a határ menti magyarok, a médiafogyasztásuk és kapcsolataik miatt, a szórványközösségek pedig azért, mert markáns személyiségek köré ellenzéki csoportok alakulhatnak, a tömbmagyar, belső erdélyi, székelyföldi magyarság pedig azért, mert a szeku már attól tart, hogy ott akár etnikai tömegmegmozdulásokra is sor kerülhet. Amikor Vásárhelyen kirobbant a konfliktus, a Székelyföldön tényleg voltak tömegmegmozdulások. Ezt a lehetőséget a Securitate már felmérte a 80-as évek közepén, sejtette, hogy ott az emberek az utcára mehetnek. Hiszen tömbmagyar vidékről van szó, amit nem tehet meg egy nagyváradi vagy temesvári vagy akár szatmári közösség, azt megteszi többségi léte tudatában a székelyföldi vagy marosvásárhelyi magyarság. Ami a korabeli román-magyar kapcsolatokat illeti: Magyarország eljut a deffenzív mosolydiplomáciától, hosszas tapogatózások, útkeresések után addig, hogy a pártvezetés engedi a magyar külpolitikai aktorokat, szereplőket külföldön is tematizálni a határon túli magyarok helyzetét. Ez föleszmélés, hosszú, kínkeserves föleszmélése a magyar pártvezetésnek, személyesen Kádár Jánosnak.
Előbb a zsidóság maradéka, majd a németek hagyták el tömegesen Romániát, végül a 80-as években a magyarok következtek. Mi lett volna, ha ez így folytatódik?
Az ország katasztrofális helyzet felé sodródott etnikai szempontból is, azt hiszem, eljutott volna száz éves történetében először arra a szintre, hogy ő maga robbantson ki etnikai zavargásokat, tovább vigye ezt a folyamatot. Ez volt az első olyan korszak Románia százéves történetében, a mi százéves közös történelmünkben, amikor a rendszer nyíltan kijelenti, hogy asszimilálni törekszik a kisebbségeket, meg is hozza a brutális döntéseket.
Ezek után adódik az aktuális kérdés: tagja vagy a centenárium előkészítő parlamenti bizottságnak. Ott mi a dolgod, mihez tudsz kezdeni?
A bizottságnak az lett volna a feladata – most már kijelenthetjük, múlt időben –, hogy koordinálja, népszerűsítse a centenáriumi rendezvényeket Románia szintjén. Május óta csak egyetlen egyszer üléseztünk. Jellemzi a román belpolitikai életet, hogy nem sikerült megadni ennek a bizottságnak az arculatát, a tényleges beleszólási lehetőségeit. Kizárólag minisztériumi szinten dőlnek el a kérdések, ez a miénk, egy szimbolikus bizottság, amelynek lassan már szimbolikus beleszólása sincs semmibe. Magyar emberként is úgy vélem, ez nagy kudarc a román parlament részéről, hiszen kihúzta a talajt a saját bizottsága alól, semmiféle hatáskörrel nem ruházta föl. Az utolsó jelzés, amit májustól mostanáig kaptam: a minisztérium három hete elküldte azt a listát, amely hatvan centenáriumi rendezvény programját tartalmazza. Az ország nem készült föl a centenáriumra, és nem csak a kormánypártok, hanem az ellenzéki, úgynevezett demokratikus értelmiség sem. Mindazok, akik az elmúlt másfél évben különböző időpontokban lelkesen vagy dühösen tüntettek, ők sem végezték el az önrevíziót, egyetlen ilyen fórumon sem láttam önvizsgálatot. Pedig a centenáriumnak nem csak az ünneplésről kellene szólnia, hanem az építésről is, arról, hogy határvonalat húzzunk: honnan jöttünk, és kialakult-e valamilyen víziónk a jövőre nézvést. Sehol nem láttam konkrét megfogalmazást, önmagunkkal, tévedéseinkkel, hibáinkkal való szembenézést sem.
Az RMDSZ komolyabban szervezte meg a magyar közösség „centenáriumát”, mint maga a román állam.
Magyar emberként mondom: ezt nem így kellett volna csinálni. Legalább nézték volna meg, hogyan működött annak idején a magyar millenium, százhúsz esztendeje, hogy mi minden épülhetett azon a századfordulón…
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
