Interferenciák, fesztiválnapló 3.

2018. 12. 09. 14:31

Az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál befejeződött, de bizonyára sok szó esik még az előadásokról. Az utolsó napokra olyan színházi csemegék maradtak, mint Eimuntas Nekrosius előadása, a Sons of the Bitch, a kétnyelvű Jaffa Theatre Godot-ra várva produkciója, továbbá ifj. Vidnyánszky Attila Woyczekje, és a romániai magyar színjátszás biztató jövőjét megcsillantó Exposed című produkció. Simon Judit fesztiválnaplójának befejező része. 

A börtönévekről, a Trianon utáni erdélyi kultúráról és a cinizmusról is szó esett Balázs Imre József és Bodor Ádán író beszélgetésén   Fotó: maszol.ro

A számos kísérőrendezvény egyik izgalmas momentuma volt Balázs Imre József irodalomtörténész beszélgetése Bodor Ádám íróval. A hegyivadászköpenytől a vízügyi brigadéros egyenruhájáig címmel, a szerző könyveinek helyszíneiről és szereplőiről beszélt. A párbeszéd illeszkedett a fesztivál központi témájához, a háborúhoz.

A könyvbemutatók között szerepelt Visky András író, dramaturg, a kolozsvári színház művészeti igazgatójának angol nyelvre fordított drámakötete Adrás Visky's Barrack Dramaturgy: Memories of the Body (Visky András barakk-dramaturgiája: a test emlékezete) címmel, amely a három legismertebb drámáján kívül – Júlia, Megöltem az anyámat, Pornó – a barakk-dramaturgia kritikai elemzését is tartalmazza.

Bemutatta legújabb könyvét Térey János, A Káli holtak színházi regény, több helyszínen játszódik, többek között Kolozsváron, néha felismerhető szereplőkkel, de a fesztivál katalógusában található ismertető szerint „bármilyen hasonlóság a kortárs magyar kultúra alakjaihoz és eseményeihez csupán véletlen. Egészen más a helyzet a tájjal.”

Fiatal kolozsvári mesterisek az Ecsetgyár játékterében Fotók: KÁMSZ

 

Szépség, fiatalság, őrület

Ez olyan, mint egy newyorki underground – mondja az Ecsetgyár emeletéről, láthatóan elégedetten az egyik amerikai fesztiválvendég, és jókedvűen kér valami üdítőt a büféből. Miközben én meg rettenetesen öregnek és divatjamúltjának érzem magam, hiszen kifejezetten morogtam, amiért a város végére kell menni színházba, ráadásul bent nincs elég meleg, minden lepukkantnak tűnik, még jó, hogy van lift, és nem kell a betonlépcsőn fel és le mászkálni.

Aztán odabent rögtön elmúlt minden búm és bajom. Györgyjakab Enikő rendezte és koreografálta az Exposed című mozgásszínházi produkciót. A kolozsvári BBTE Színház és Televízió Kar elsőéves mesteris diákjai érzelmeket járnak és járatnak körül velünk, nézőkkel. Mozdulatokkal, tekintetekkel kommunikálnak velünk. A fiatalok szuggesztív, erős, hatásos mozgássorokkal, remek zenével beszélnek szerelemről, szenvedélyről, dühről, unalomról, barátságról, féltékenységről. Erős színpadi jelenlét, kifejező arcok, tehetség jellemzi a játékukat. Mert bármennyire drámaiak is az érzelmek, az előadás tele jó értelemben vett játékossággal. Pontos és könnyed, megérinti az agyat és a lelket. Ilyen tehetséges fiatalokkal biztató az erdélyi színjátszás jövője.

Jelenet a Woyczek-ből. Tarantinói őrület az előadás, csupa jó színésszel

 

A fiatalság, a lendület, a látványosság, határozza meg a Woyczek című előadást is, melyet Vecsei H. Miklós átdolgozásában ifj. Vidnyánszky Attila állított színpadra a Sztalker Csoporttal és a Budapesti Nemzeti Színház tűzte műsorára.

Georg Büchner befejezetlen drámája valós történeten alapszik: 1821-ben Johann Christian Woyzeck borbély több késszúrással megölte barátnőjét, tettéért Lipcsében nyilvánosan kivégezték. Ifj. Vidnyánszky előadásában a legkevésbé a cselekmény a fontos, sokkal fontosabbak a felvetett kérdések. Büchner szövegéből a címszereplő monológjai maradtak meg, a többi szereplő mai szlengben, cseppet sem irodalmi nyelven beszél. A helyszín Dél-Amerika egyik szegénynegyede, de valamiért a hangulat, a beszéd, az utalások nagyon hasonlítanak a budapesti nyolcadik kerületre, mintha a nyócker lepusztult bérházainak lakói tombolnának a házban, a klubnak becézett lebujban, Woyczek otthonnak nevezett odújában. Mi, nézők is ebben a házban, a mállott, összefirkált falú dobozban vagyunk, a szereplők közöttünk, velünk is játszanak, nem csak a parányi, pillanatok alatt átdíszletezhető színpadon. A szappanoperák álomvilága, az elvágyódás, a kilátástalanság, az alkohol, a rossz minőségű kábítószer, a sarlatánná degradálódott orvos, színes, hangos környezet, állandó mozgásban. Veszekedés, verekedések, szex, tartalom nélküli barátságok, kisstílű bűnözés. Ebben a közegben próbál élni Woyczek, családot teremteni asszonyával, aki úgy szeretne élni, mint a szappanoperák szereplői, akit sokkal inkább vonz a dübörgő zene, mint csendes férje. Ez a fiatal férfi 1994-ben született, s mintha megjárta volna a háborút. Szabadulásra nincs esély, az őrületbe menekül. Tarantinói őrület az előadás, csupa jó színésszel, fantáziadús, ötletekkel teli, szellemes, fekete humorral teli, fontos gondolatokat közlő rendezéssel. 

 

Vártunk, de hiába

Az izraeli Jaffa Theatre kétnyelvű színház, héber és arab nyelven játszanak Tel Avivban. A rendező, Ilan Roen országa realitásaihoz akarta igazítani a Godot-ra várva előadást. Samuel Becket színműve is héber és arab nyelven szólal meg, a szereplők Vladimir és Estragon egy építőtelep munkásai, Pozzo a tulajdonos, Lucky az abszolút kiszolgáltatott alattvaló. Kár, hogy az előadás a kétnyelvűségen kívül semmi újat nem hozott, a rendező és a szereplők megmaradtak az immár hagyományos bohóc-felfogásnál, néha a kelleténél több hangsúlyt helyezve a gegekre.

 

A nagy litván művész utolsó rendezése egy jelentős életmű méltó befejezése

Halálszimfónia

Eimuntas Nekrosiusnak ajánlotta Tompa Gábor igazgató az idei, 6. Interferenciákat. A világhírű litván rendező a fesztivál kezdete előtt néhány nappal hunyt el, a kolozsvári seregszemlén bemutatott előadása próbájáról szállították el a mentők. A rendező már nem kísérhette el a litvániai Klaipéda Drámai Színház társulatát a Sons of the Bitch (Kurafiak) Szamos-parti előadására.

Saulius Saltenis a rendező kérésére dramatizálta a Sons of the Bitch című regényét, amely visszavezet a 18. századba, Kis-Litvánia délnyugati részébe, mely az időben porosz megszállás alatt volt. A fesztivál katalógusában megjelent ismertető szerint a regény színpadi változatának aktualitása, hogy Litvánia újjászületésének centenáriumát ünnepli. Ugyanott írja: „A történet mélyre hatol, a litván nemzet lényegét érinti, annak ősi eredetét, és azt a mélyen rejlő erőt, amely a nemzet megmaradását biztosítja. Visszafogottsága, mély és bizonyos fokig elfojtott érzelmei, esztétikai és ugyanakkor feloldhatatlan szimbolizmusa révén a Sons of the Bitch (Kurafiak) meglepően pontosan közvetíti Klaipéda tartomány és Kis-Litvánia szellemiségét”.

Az előadásban a litván mondavilág, babonák, átkok, legendák vegyülnek a Szentírással, a kis település lakóinak, továbbá a papjuk, Kristijonas életének és halálának történetével.

Elismerem, semmit sem tudok a litván mondavilágról, a legendákról, a babonákról, a fehér szukáról, amely őrzi az embert és átkíséri a halálba, a történelemről sem eleget ahhoz, hogy ehhez kössem az előadást. (Gondolom, litván olvasóinkat leszámítva nem vagyok ezzel egyedül.) Számomra ez a rendkívüli előadás az élet, a bűn és bűntudat, a halál költői megfogalmazása. A ködbevesző háttér, a szoba berendezése, a halottal az ágyban, a természet jelképes jelenléte fokozza a halál misztikumát. A harangozó görgeti a fatönköt, görgeti maga előtt imádott gazdája, a halott pap és mindenki bűneit. Madách jutott eszembe, az Isten tanítása, hogy „a cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga”. A halál fenséges szimfóniáját komponálta meg Nekrosius, hogy aztán ő is elmenjen megtapasztalni, mi van a nagy ismeretlenben. Asszonyok és férfiak élete, küzdelme a túlélésért, a bűnök eltagadása és felismerése, a megtisztulás utáni vágy, s a halál, mint e megtisztulás reménysége. Keveredik a valós élet a legendával, az egész előadást egyféle megrázó misztikum szövi át. A vihar, amelynek hangjai csontig hatolnak. A hibátlan színészi alakítások is részei Sons of the Bitch felkavaró, szemet, agyat és lelket gyönyörködtető élményének. 

*

Az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivált záró fogadáson az egyik bukaresti kolléganő megjegyezte: már kezdjük várni a következőt. Tompa Gábor megköszönte a színészeknek, a szervező stábnak a munkáját, mert tudta, minden olajozottan működött, még egy olyan kekec meghívott, mint e sorok írója sem találhatott kifogást. Hamisítatlan európai hangulat uralkodott a színházban és környékén. A háború csak a témaadó volt, a fesztiválon béke honolt. S ami a hangulaton túl a legfontosabb egy színházi fesztiválon: néhány rendkívüli előadás jutott el újra Erdélyországba.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!