Közös miniévad a szatmári színházban

2018. 02. 20. 10:15

Közös miniévadot szervezett a Szatmárnémeti Északi Színház két tagozata. Három produkciót mutatott be a Harag György Társulat, ugyanennyit a román trupp. Az előadások emberi és társadalmi kapcsolatokról fogalmaztak meg hiteles kérdéseket. Simon Judit beszámolója.

 

A közelmúltban felújított színház nézőtere

 

Szatmárnémetibe mindig jó menni, a színháziak meghitt hangulatot képesek teremteni. A két társulat első közös miniévadában az előadásokon túl a kirándulások jelentették a fő attrakciót a meghívottaknak. Noha e sorok írója nem vett részt ezeken, a beszámolókból kiderült, hogy Bessenyei Gedő István dramaturg, a Harag György Társulat művészeti igazgatója legalább annyira jó idegenvezető, mint amilyen jó direktor. Nemcsak Szatmárnémetit, de környékét is avatottan mutatta be a vendégeknek, az elmondások szerint történészeket meghazudtoló ismeretekkel rendelkezik a városról és a megyéről. Egyébként remek ötlete volt a szervezőknek, hogy a miniévad előadásaiból származó bevételekből helyi civil szervezeteket támogattak mintegy ötezer lej értékben.

Apropó direktor, az Északi Színház főigazgatója tavalytól Nagy Orbán színművész, aki közintézmény-vezetési tapasztalatokkal is rendelkezik, akármit is jelentsen ez. A lényeg ugyanis abban van, hogy Nagy, aki a színpadon és – ami legalább annyira fontos a színház hangulatát, munkáját tekintve – a büfében sokkal inkább színész, mint igazgató. Vezetőként viszont figyel, hogy a két társulat színvonalas előadásokkal vonzza be a közönséget. Mert a nézők létszáma sem elhanyagolható a város által fenntartott, két tagozattal rendelkező intézmény számára. 

A látottak-hallottak alapján úgy tűnik, Nagyot mindkét társulat elfogadja, sőt kedveli, továbbá jó a viszonya a művészeti vezetőkkel.

Amúgy a büfé, amióta kőszínház létezik fontos hely. Számos konfliktus képes megoldódni az asztalok mellett. A szatmári színház felújításakor Bessenyei Gedő addig kardoskodott, meddig létrejött ez az intézményen belüli intézmény.

A szervezők remek ötlete volt, hogy a büfében vacsorázzunk, mert a beszélgetések felértek egy-egy szakmai találkozóval.

A román társulat képzeletbeli amerikai városban játszódó előadásának egyik jelenete

 

A mágikus realizmusra hajaz John Cariani darabja, az Almost, Maine. Az Északi Színház román társulatának előadását Theo Marton állította színpadra. Páros jelenetek férfi és nő kapcsolatáról, a szerelem erejéről. A színpadkép a mágikus, a díszletek a realizmus felé hajlanak. Hétköznapi emberek találkoznak és esnek szerelembe a Maine állambeli Majdnem (Almost) városában. Ez ugyanis csak egy képzeletbeli hely, ahol gyönyörű az Aurora Borealis, a sarki fény. Ahol egyébként lényegében semmi sem történik, csak egymásra találnak az emberek. A filmszerű előadás meglehetősen hullámzó, ami hol a rendező, hol a színészek rovására írható.

Vadas László másodszor állította színpadra Stanislaw Ignacy Witkiewicz Őrült és az apáca című drámáját. Tizenegy évvel ezelőtt a Szigligeti Társulatnál Nagyváradon, most a szatmári román tagozatnál rendezte. A két előadás között alig észrevehető a különbség, noha a kettő közötti időszakban nagyot változott a világ, meg a színház. Albert Alpár alig változtatott a színpadképen, de a kötelekkel behálózott tér továbbra is működik. Witkiewicz (1885–1939) lengyel író drámája finoman szólva is porosnak hatott ebben az előadásban. Bő évtizede Vadas az értelmiségi, alkotó ember problematikájára helyezte a hangsúlyt, a mostaniban a pszichoanalízis hatékonyságáról szóló vita, illetve a hit és tudomány ellentéte került előtérbe, ami – már elnézést – 2018-ban már nem vet fel igazán izgalmas kérdéseket. A szatmári előadásban is megtörtént a színházi varázslat, most sem vettem észre, hogyan cserélődött ki két szereplő. Amúgy a színészek hiteles játéka tette igazán nézhetővé az előadást.

Pillanatkép a Bocsárdi-féle Tévedések vígjátékából

 

Bocsárdi László állította színpadra tavaly a Tévedések vígjátékát, Benedek Zsolt fordításában. A színpadon vasszerkezettel, reflektorokkal szegélyezett fehér doboz, a rendezői jobb felső sarokban időszámláló egytől kilencig. (Díszlet: Bartha József.) Kamera magica, ahol megjelennek és eltűnnek a szereplők. A múló időben történik minden. Shakespeare színművét általában derűs komédiáként állítják színpadra, Bocsárdi viszont túllépett a cselekményen, a szövegre figyelt és helyezte a hangsúlyt. Kik vagyunk és hová tartunk? Mit teszünk, ha szembetalálkozunk önmagunkkal? Boldogság vagy nyugtalanság rálelni arra, akit rég elvesztettünk? Ilyen és ehhez hasonló kérdések fogalmazódnak meg az Uniter- és Jászai-díjas rendező előadásában. A szatmári Tévedések vígjátéka sokkal inkább komor, befelé forduló, mint felhőtlen komédia, melynek szereplői korántsem tudnak felhőtlenül örülni sem a változásnak, sem annak, hogy a zűrzavar után, az életük lényegében semmit sem változik. Megkerült a testvér, egymásra lelt az öreg házaspár. És akkor mi van? Végül is mindenki a saját életét éli tovább.

Ennek is, mint a vígjátékoknak általában boldog vég íratott meg, de Bocsárdi előadásának vége további kérdéseket fogalmaz meg. 

Az ikertestvérek ugyanis nem túl rokonszenvesek egymásnak, az apa és az évtizedekig kolostorban élt anya nem biztos, hogy képesek újra házastársakként működni. Talán a két szolgában –, akik a végén tétován ugyan, de megölelik egymást –, mozdul meg valami, ami szeretet.

Hatházi András a Tom Dugdale rendezte egyszemélyes produkcióban

 

Tizenöt próbálkozás a színészetre a címe Hatházi András előadásának, melyet Tom Dugdale rendezett. Az előadás vallomás a színészmesterségről, a művész félelmeiről, a színpad félelmetes varázsáról. Az alkotók Shakespeare urat hívták segítségül, és a színész tizenkét arcát mutatja meg. Drámában és komédiában, klasszikusban és kortársban félelmetes tehetséggel és lefegyverző humorral vizsgálja a színpadi jelenlétet. Élmény volt Hatházi most is, mint ahogy élményt nyújt a szerepeiben.

Jelenet a Bernarda Alba házából, középen Tóth Tünde m.v.

 

Federico Garcia Lorca egyik legismertebb drámája a Bernarda Alba háza asszonyi szenvedélyekről, félelmekről, drámákról fest komor képet. Sorin Militaru állította színpadra az előadást, Bernarda szerepére Tóth Tündét, nagyváradi színművészt hívta meg. A rendező elkerülte a sztereotípiákat, a tragédia akár napjainkban is játszódhatna valamelyik eldugott, a hagyományokat szigorúan ápoló, a pletykától rettegő, az asszonyok erejét és tudását tagadó falusi közösségben. Tóth megmutatja a kemény, néha kegyetlennek tűnő asszony emberi arcát és női mivoltát, a harcát önmagával, és a megadását a közösség felé. Militaru a lányok közül az enyhén testi fogyatékos Martiriot hozza előtérbe, mintegy hangsúlyozva a lelki sérüléseket. Pepe Romano, akiért meghalni is képesek az Alba-ház lányai, nem egy Adonisz, de férfi, a kitörés lehetőségének a megtestesítője. Szép koreográfiával (koreográfus: András Lóránt) lép be az előadásba a többi férfi, mint a női vágyak felkorbácsolói, és mint az asszonyszerep lehetőségei.

Komor, sötét, mégis költőien szép előadást mutatott be a szatmárnémeti Harag György Társulat.



Ez is érdekelheti...

Közös nemcselekvési nemterv

Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!