Grecsó Krisztián: Az olvasó elvárja és szereti az írói hitelt

2018. 02. 18. 21:46

Grecsó Krisztiánnal készített interjúja második részében Szilágyi Aladár a Harminc év napsütés című kötetéről, illetve a mostohán kezelt műfajról, a tárcanovelláról kérdezte az írót.

 

Grecsó Krisztián a nagyváradi Illyés Gyula könyvesboltban

A beszélgetés első részét Itt olvashatják.

 

A kezembe került egy nőolvasód reflexiója az új könyvedről, aki a Harminc év napsütés olvastán arról áradozott, hogy mennyire ráérzel a női lélek rejtelmeire-sejtelmeire. Könnyű volt rátalálnod ezekre a dolgokra, avagy…

 

Nagyon bátortalan voltam ez ügyben, és nagyon sokára mertem kilépni az alanyi szövegeim komfortos teréből, amik jelenthettek kamasz fiúkat éppúgy, mint azokat a férfiként gyűjtött tapasztalatokat, amiket nyilván átéltem. És egyszer csak – hogy úgy mondjam – eluntam magam. Az a helyzet állt elő, hogy nem lehetett mást tenni, mint kockáztatni, azt mondani: mégis csak szeretném végiggondolni női nézőpontból is a világot! Nem lehet nem mélyre ásni benne, feltárni, hogyan működik, mondjuk, megkívánni egy férfitestet, sok mindenbe mélyen belegondolni. Érdekes, hogy a kiszolgáltatottság, az öröm, az irigység mélységei annyira közösek bennünk, nőkben és férfiakban, hogy a finom eltéréseket nehéz érzékelni. Ízekben, színekben, finomságokban tér el, a mélye az logikusan közös… A Jelmezbál ilyen szempontból is egy új korszak nyitánya volt, hogy ott mertem először megtenni azt, hogy vettem a bátorságot kerekké rajzolni az írói világomat, melynek a másik fele a „női oldal”. Ez hiányzott.

 

Tehát felfedezted, és megírtad a te Bovarynédat, igaz?

 

Igen, így van…

 

Hadd térjünk vissza a legfrissebb kötetedre. Ugye, a Harminc év napsütés jónéhány évnek a termése?

 

Sokféle lehetett volna ez a könyv. Megmondom őszintén: nem azért lett ilyen, mert le akartam zárni azt, amire már utaltam, az alanyi, családi, énkereső korszakot, hanem kizárásos alapon – ha szabad ezt ilyen csúnyán elárulnom. Lehetett volna szociografikus hangulatú szövegek gyűjteménye. Mert nagyon sok olyan, szinte riportszerű, a ma Magyarországát, a vidéki Magyarországot, a napszámosok, béresek világát bemutató írásom van, azokat is össze lehetett volna gyűjteni. De van egy álmom. Hogy körbe megyek Féja Géza nyomán a Viharsarok apró terein, kisvárosain, és megnézem, mi van ott most. És nem akarom ezt elengedni még, márpedig egy ilyen kötettel azt kiütöttem volna. Lehetett volna az alteregós novellákat összegyűjteni, de hát a Megyek utánad is egy alteregós mű, tehát az a lehetőség elszállt. Körülnéztem: na, mi van még? És akkor kerültek elő ezek a döntően alanyi, családi, vallomásos történetek.

 

Személyes vonzatú sztorik…

 

Így van, nagyon kitárulkozó szövegek, másfelől kifejezetten egyszerű nyelvezeten megírt történetek. Általában hetilapokba, magazinokba írtam. Kisszíneseknek mondtuk ezeket régen, tárcanovellák, néhol akár romantikusak is. Az ízlés kérdése, hogy ki, mennyit enged meg magának érzelgősségből, de hitem szerint belül vannak a jó ízlés határán, tehát irodalmi szövegek maradnak. Azt hiszem, a legkönnyebben olvasható szövegek kerültek egybe, a legolvasóbarátabb könyvem. Másfelől azoknak, akik a Jelmezbált, meg a Mellettem elférszt, illetve a Megyek utánadot olvasták, azoknak olyan, mint egy apró kiegészítés, egy kis szilánk. Bizonyos történetszál befejeződik a Mellettem elférszben valahol, és itt három szál előbukkan, és befejeződik. Mintha ezek apró holdak lennének azok körül a nagybolygók körül, amik ott voltak. Máskülönben nem akarom nagyon megideologizálni, de az a helyzet, hogy az első könyv az életemben, amelyik már meglévő írásokat gyűjt össze. Én eddig mindig „újat” írtam, most először, húszévnyi munka után azt gondoltam, hogy vannak ezek a szövegek, amik azt állítják magukról, hogy alanyian vallanak rólam. Én ezt gyakran meg is hagyom, pedig igen sokszor afféle „de jó lett volna, ha így lett volna!” típusú álmodozások sora. Az az érdekes, hogy az olvasók egy része nemcsak elvárja, hanem nagyon-nagyon szereti az írói hitelt. Hogy az író, mint létező ember, mint megkonstruált karakter, aki ezáltal fiktívvé válik, álljon oda a szövegei mögé.

 

Ugyanakkor azt is észrevettem olvasói vagy akár műítészi megjegyzésekben, hogy az a törekvés is benne van ezekben a történetekben, hogy ki-ki megtalálja benne a saját történetét.

 

Ez azért érdekes, mert ha ott van, akkor ez az írói hitel. Ráadásul ilyen vallomásos és ilyen alanyi, ilyen banális, egyszerű dolgokból kiinduló történetek tényleg generálhatnak több helyzetet. Hiszen ilyen banalitások sorozatából állunk össze. Csendes kalendárium az alcíme. Nem egy évet vesz át, mint egy kalendárium, de az ilyen nagy alkalmaknak, mint az adventi készülődés, a  karácsony, avagy az osztálytalálkozó, ezeknek nem az „igazgyöngyeit”, hanem az apró banalitásait, pici kavicsait gyűjti össze. – Ennyi… Én azt remélem, hogy a tárcanovella, mint olyan, rendkívüli tekintélyvesztése után, (a rendszerváltás óta kiirtották a sajtóból, alig maradt belőle mutatóba), egy rossz ok miatt, a rövid figyelem, a rövid figyelmi periódusok elmúltával, mintha egy kicsit visszatért volna. Ilyen kurta, egymástól elzárt történetek ezek. Van, aki összefüggéseket vél fölfedezni közöttük. Kikérem magamnak, nincs köztük semmiféle összefüggés! Ezek különálló tárcanovellák. Ugyanolyan örömet okozhat az olvasásban, bár ha az írói pálya szempontjából nézzük, nyilván, ez a könyv nem a fő művem.

 

Nem ezzel lépsz a halhatatlanságba, de azért fontos könyv…

 

Azt gondolom, hogy pontosan amiatt, mert húsz év után mertem magamnak megengedni, úgy, hogy egy korszakhatárra tettem, így valóban kínál egy keretet. Azok az olvasók, aki tudnak vagy akarnak velem jönni, akik folyamatosan követik a pályámat, aki olvasták a korábbi könyveimet, értik, hogy ennek a kötetnek miért itt van a helye.

 

Örülök, hogy elhangzott részedről itt az a fogalom, hogy „tárcanovella”. Bizony, erre a portára, a Léda-lak környékére – ahol mi most beszélgetünk –, bő száz esztendeje el-eljárogatott Brüll Adél húgának, Bertuskának csapni a szelet egy újságíró, Ady szellemi cimborája és mentora, bizonyos Bíró Lajos. Ő honosította meg a magyar irodalomban az igényes tárcát, hadd ne feledkezzünk meg erről!

 

Igen jó helyen vagyunk ez ügyben… Sokan éppen ezzel a műfajjal, a tárcanovellával építették fel a saját kultuszukat. Születtek alteregók, amelyek aztán belakták a magyar sajtóteret. Tulajdonképpen azt az egót, ami mitikussá tette őket, ahonnan körülpillantva érdemes volt nézni a világot, valóban itt találták ki, a nagyváradi lapokban. Isteni figurák bukkantak elő, pont itt, Váradon talán fölösleges emlegetni, hogy itt botladozott Krúdy Gyula, Bíró Lajos, akik tényleg ennek a műfajnak a királyaivá növekedtek… Én eléggé kritikusan viszonyulok magamhoz, húsz év után csupán vékonyka kötetet állítottam össze a tárcanovelláimból, ami azt jelzi, hogy nekem nem feltétlenül ez a fő műfajom. Igyekeztem kritikusan hozzányúlni ezekhez a dolgaimhoz, azt mondtam, hogy ebben a kötetben, egy témakörben, általában az alanyi szövegek, az egyszerű, letisztult hangon beszélő szövegek maradjanak benne. Körbenéztem, és megállapítottam: ebből csak ennyi a választék, akkor maradjon így. Azért azt az apró szöszölést, amiről már beszélgettünk, érdekes módon, inkább a nagyobb struktúrákban szoktam csinálni. Lehet, hogy ez egy öngyilkos tempó… Olyan vagyok, mint az a mester, aki aprólékosan szereti faragni a fát, valamiért mégis az a mániája, hogy hatalmas kopjafákra vésse ezeket a míves ékítményeket. 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!