Teszt 2. Műélvezet négyszemközt (is)

2017. 05. 26. 09:32

A TESZT naplójának második részében Simon Judit fontos előadásokról számol be, továbbá elmeséli, mi köze egy a dühös nyúlhoz és miért nem ment el vízibiciklizni.

 

A belgrádiak előadása észak-koreai útjuk tapasztalatait dolgozta fel

 

A beszámolót a második nap után hagytam abba, következzen tehát a harmadik, nem kevésbé vitatott, de fontos előadásokkal.

A belgrádi BITEF társulat rendhagyó produkciója (Szabadság: a legdrágább kapitalista szó) a szabadság tematikáját járja körül sajátosan és izgalmasan. Maja Pelevic és Olga Dimitrievic drámaíró, illetve dramaturg észak-koreai útjukat, tapasztalataikat dolgozták fel. Már maga a cím is faramuci, merthogy a drága meghatározás két értelmet rejt: drága, azaz fontos, szeretnivaló és drága, azaz sokba kerül. Az angol fordításban utóbbi jelent meg. A két alkotó, akik színésznek is jók, a dokumentum-értékű anyagok közé fikciót is csempésztek, utóbbit később önmaguk „leplezték le”. Vetítésekkel, fotókkal illusztrált előadásuk közben „eredeti észak-koreai” szuveníreket kínáltak megvételre, én vettem is néhány poháralátétet, jól fog az majd otthon. A terembe bemenet vagy kijövet adakozni lehetett egy koreai kislány örökbefogadására. Az előadók elbeszélése, a vetített filmek, fotók, a tiltott helyeken készült felvételek drámai képet mutatnak. Egy-egy utalás hangzott el csupán a szerbiai politikai és társadalmi viszonyokról, de nyilvánvaló volt: az előadás arra hívja fel a figyelmet, bármilyen sokba kerül a szabadság, a demokrácia, ez az egyetlen járható út, és arra is, hogy a kisebb-nagyobb szabadságkorlátozások milyen rendszerhez vezethetnek. A produkció nagy érdeme, hogy az író s az előadók humorral, a demagógiát és a pátoszt messze elkerülve tudtak szólni egy enyhén szólva is drámai helyzetről.

Az Artists Talk fikció, de a valóságos személyekkel való hasonlósága nem véletlen

A TESZT első két napjának történéseiről ITT olvashatnak.

 

A művész felelősségét boncolgatja Gianina Cărbunariu az Artists Talk (Közönségtalálkozó) című előadásban. A bukaresti ARCUB – Kulturális Központ és Piese Refractare Egyesület produkciója interjúk, közönségtalálkozók anyagaiból írt fikció, de, amint az előadás ismertetésében Cărbunariu fogalmaz „a valóságos személyekkel való hasonlóság nem véletlen”. Az író-rendező nevével fémjelzett produkciót mindig hatalmas érdeklődéssel várom, ugyanis fontos, mindannyiunkat személyesen érintő társadalmi és politikai kérdéseket vet fel. Az Artists Talkban a különböző művészek, különböző viszonyulásait mutatja meg – remek színészi alakításokkal – a különböző társadalmi és politikai helyzetekhez. Ezúttal talán a kelleténél kicsit hosszabbra sikerült az előadás, a múltra vonatkozó, franciául elmondott monológ nélkül erősebb, hatásosabb lett volna az üzenet.

Ez az előadás, amint az eddig általam látott előadások zöme, kétnyelvű, a második az angol. Imponáló a román, szerb és a nyugati országokból érkező előadók, színészek nyelvtudása.

A bukaresti MACAZ – Coop Színház Ti nem láttatok semmit! előadását David Schwartz rendezte, Alex Fifea játssza, Cătălin Rulea jegyzi a díszletet és zenét, valamint közreműködik dobon.

A dokumentumok alapján készült monodráma a társadalom működését, a rendőrök kegyetlenségét az elesettekkel, a bűnnel és bűnüldözéssel kapcsolatos közbeszédet mutatja meg. Az előadás érdekessége, hogy Fifea nyomozta ki az 2014-ben, Bukarestben történt tragédiát, amikor a rendőrségen, halálra verték Daniel Gabriel Dumitrache alkalmi parkolási segítőt, amiért elfutott, amikor meglátta a járőröket.  A színész kikérte a jegyzőkönyveket, beszélt a meggyilkolt fiú családjával, figyelte a kommenteket a közösségi oldalakon. Megrázó szöveg és előadás készült mindebből, remek színészi előadásban.

 

Most pedig sorozatos vallomások kezdődnek némi meaculpazással tarkítva, de szigorúan a fesztiválhoz kapcsolódva.

A TESZT-en idén olyan preformanszok is szerepeltek, amelyekre csak egy néző mehetett be. Persze, sokan részt vehettek ezeken a rövid szeánszokon, mert négy napig folyamatosan lehetett jelentkezni, azaz mindenki akkorra vett jegyet, amikor ideje engedte elmenni. Tartok tőle, hogy zömében a fesztivál népe látogatta ezeket, részben mert az időpontok munkaidőre estek, részint meg nem mindenki vevő az interaktivitásra.

Én elmentem néhányra, elmesélem. Elöljáróban: a szóban forgó produkciók szereplőit performereknek kell nevezni, nem színészeknek.

Mădălina Dan performanszában az egy szem néző is csukott szemmel fekszik a sátorban

 

A The Agency of Touch performaszban Mădălina Dan fogad, kéri, vessem le a cipőmet, szabaduljak meg az ékszereimtől és feküdjek fel a sátorban előkészített ágyra. Szandál le, a smukjaimhoz ragaszkodom – Mădălina megengedi, hogy maradjanak –, párna is kerül az ágyra, hogy kényelmesen feküdjek. Megszólal valahol egy cselló és még valamilyen hangszer, és a performer elkezd masszírozni, hol finoman, hol erősebben. Szó sem róla, jól esik, de aztán eszembe jut, hogy én színházi előadásra indultam, elnevetem magam, azt lódítom, hogy megcsikolt. Lényegében behunyt szemmel kellene feküdnöm, de azért sűrűn lesek, mentségemre legyen mondta, ezt előre jeleztem. Előkerül egy vízzel telt melegítő palack is, szóval jó ez, de mitől színház? Fél óra múlva húzhatom fel a cipőmet, de még nincs vége, le kellene rajzoljam, mit éreztem, de le is írhatom. Utóbbit választom, de bajban vagyok, nem tudom, mit kellett volna éreznem lelkileg. Amúgy Mădălina szép és bájos, gondolom, a pasik nagyon élvezik ezt az interakciót.

Amikor rohanok a következő performanszra, kiderül, a masszázs megmozgatta a vesehomokomat, az most nagyon fáj, nem baj, majd megnyugszik. Így lett, a fiatalok által kedvelt romkocsmában kapok hideg vizet és finom kávét, éljen Enci, a színház PR-osa, és bemegyek a sötét helyiségbe, ahogy egy gyéren megvilágított asztal mögött ül a brit Jo Bannon. Átnyújt két fülhallgatót, amiből megy a szöveg „a múltjáról”, néha apró elemlámpával megvilágít valamit: a piros kontaklencsés szemeit, egy családi fotót, engem. Nagyjából 15 perc múlva megköszöni, hogy elmentem. Kolléga kérdezi, mit éreztem, mondom szomjúságot, mert a teremben nagyon meleg volt. Nevetünk.

 

Másnap egy skót úriemberrel van találkozóm egy másik romkocsmában. A performansz címe: Tartozásaink. A rokonszenves Harry számítógép mellett ül, végig beszélget velem, és humora van. Utóbbi nagy előrelépés a többihez képest. Azt mondja, eljött a pillanat, hogy rendezzem adósságaimat magammal és másokkal szemben, illetve nézzek szembe a magam szörnyével. Beszélgetünk, viccelünk, a dühös nyulat választom különbejáratú szörnyemnek. Harrynak nincs könnyű dolga velem, eléggé kiegyensúlyozott vagyok, a kommunikáció a szakmámba vág, na mi lehet a tartozás, amitől meg kell szabadulni. Jó, kitalálok pár lelkit, hogy ne rontsam el a műsort meg a kedvét. Irigylem a PC-programját, amivel dolgozik, azonnal képes mindent újratervezni. Ígéretéhez híven elküldte az eredményt, jól esett, hogy nem felejtette el. 

Ellesett pillanatok a Silk Fluegge társulat, illetve Harry, a skót fiatalember performanszából

 

Az I will dance with you till the end of… című produkcióban négy szereplőt nevez meg a műsorfüzet, én kettővel találkoztam, aznap ők váltják egymást az elengáns hotel szobájában, illetve folyosóján. Ausztriából érkeztek, a fiú magyar, a lány román, így szép az élet. A Linzi Silk Fluegge társulat produkcióját Silke Grabinger rendezte és egészen színház szaga van. A folyosón Dudás Gergely beszélget velem kicsit, elmondja, mit kell tennem a szobában, nyilvánvalóan oldani akarja a néző feszültségét, nem izgulok, csak kíváncsi vagyok. Mielőtt bemegyek fotót készít rólam. A szobában a zenék közül Mozartot választom. A maszkot viselő Adelina Niţa táncolni kezd, és tud is, majd szembe ül velem, kérdéseket mutat, és örül, hogy megértettem: én vagyok ő és ő meg én. Így játszunk még egy kicsit, leveszi a maszkot, kiderül, az álarc a saját arcát ábrázolta. Persze, mindenki visel álarcot, noha a vonásaink nem változnak. Kapok egy borítékot, Mădălina azt mondja, sajtóanyag. Később, amikor megnézem, saját arcomat ábrázoló maszkkal nézek szembe. Ez tényleg élmény volt. Bocsánat, hogy kikotyogtam, ugyanis titoktartásra kértek.

Ma vízbiciklin kellett volna Közös álmokat szőjek a portugál Maria Lucia Cruz Correiaval, de hideg van Temesváron, fúj a szél, lóg az eső lába, úgyhogy inkább megírtam ezt a beszámolót.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!