Úgy volt művész, ahogy más lélegzik

2017. 03. 22. 18:59

„Olyan természetesen keltette életre a szerepeit, amilyen természetesen mesélte a fehér asztalnál a régi színésztörténeteket. Elutasította, hogy könyvet írjanak róla, azt mondta, Csíky csak a színpadon érdekes. Holott lefegyverző személyisége a színházon kívül is vonzotta az embereket.” Simon Judit írásával és egy korábbi interjúnkkal búcsúzunkz életének 72. évében elhunyt CSÍKY IBOLYA színművésztől.

 

Csíky Ibolya (1945 Kolozsvár – 2017 Nagyvárad)

 

Elment Csíky Ibolya színművész, a magyar színjátszás egyik nagyasszonya. Elment, hogy találkozzon imádott férjével, Vindis Lászlóval, kollégáival, rendezőivel. Mosolyogva fogadják, és ő is mosolyog. Kedvesen, szerényen, művészi alázattal lép be az Égi társulat kapuján, amint tette ezt közel fél évszázadig a nagyváradi színház művészbárójánál.

Kolozsváron született, Marosvásárhelyen végezte a színit, Nagyváradra szerződött, és sosem lett hűtlen a Szigligeti Színházhoz.

Komédiás volt, a szó legnemesebb értelmében, aki a lelkével szórakoztatta a tisztelt publikumot.

Játszott királynőket, hősnőket, de jobban szerette a kisembereket színpadra vinni.

Az egyetemen a ritkán dicsérő Kovács György ősripacsnak nevezte, és Csíky Ibi erre büszkébb volt, mint a nagyasszony jelzőre. Valami elementáris erő áradt belőle a színpadon, megfoghatatlan belső szépség. Tele volt szeretettel, akkor sem haragudott, ha bántották. Felkavaró volt a színpadon, megnyugtató az életben.

Olyan természetesen keltette életre szerepeit, amilyen természetesen mesélte a fehér asztalnál a régi színésztörténeteket. Elutasította, hogy könyvet írjanak róla, azt mondta, Csíky csak a színpadon érdekes. Holott lefegyverző személyisége a színházon kívül is vonzotta az embereket. Meglepődött, ha megdicsérték, mert ő nem tett mást, mint játszott. Ritkán, áldott pillanatokban elárulta, hogy minden szerepébe a lelkének egy darabját építi be.

Jobban szerette a kisembereket színpadra vinni, mint a hősnőket. Ezek az asszonyok, gondjaikkal, örömeikkel, magándrámáikkal jobban hasonlítanak rá, mint a királynők – szokta volt mondani.

Főszerepek sorát alakította, de epizódokban is megmutatkozott a tehetsége, tudása. Olyan színpadi jelenség volt, amilyenek csak nagyon nagy színészek lehetnek. Ahogy mondani szokás, megtöltötte a színpadot, őt kellett nézni, rá kellet figyelni. Úgy volt művész, ahogy más lélegzik, egész lényével.

Hosszan kellene sorolni a szerepeit, méltatni mindegyik alakítását. Mindenben nagyszerű volt és mindig másképpen. Beatrice (Pillantás a hídról), Orbánné (Macskajáték), Kurázsi mama (Kurázsi mama és gyermekei), Kamilla (Liliomfi), Éva (Az ember tragédiája), Stuárt Mária (A korona aranyból van), Polly (Koldusopera) – csak néhány a nagy szerepek közül. Tudott megújulni, kortárs drámákban, kísérleti előadásokban is nagyszerűen játszott. Jól érezte magát a fiatalok között, szerette őket. Épp oly szívesen dolgozott pályakezdő rendezőkkel, mint a nevet, rangot szerzett alkotókkal.

Utolsó szerepében, a tavaly ősszel bemutatott Máli néni egyik jelenetében Ababi Csillával

 

Szinte az utolsó pillanatig színpadon volt. Két legutóbbi szerepe csak annyiban hasonlított egymásra, hogy a nagyszerű Csíky Ibi alakította. Az eset kortárs dráma, interaktív előadás, a Máli néni polgári színház.

Számos díjat tudhatott magáénak, mégsem ezekre volt igazán büszke, hanem a színészetére és a családjára, a gyermekeire. Színésznő lánya, orvos fia és színpad jelentette számára a világot.

Csíky Ibi imádta a színházat és a színház, a közönség imádta őt. Rendezők neki választottak darabot, a nézők miatta töltötték meg a színháztermet.

Charoltte-ként az Ifjú W. újabb szenvedéseiben főszereplője volt az első erdélyi magyar musicalnek. Az előadás emblematikus dalát elénekelte a tavalyelőtti szilveszteri előadásban. A közönség állva ünnepelte.

Bizonyára ott, abban a fényes égi színházban is tapssal fogadják. Megérdemli.

Jó utat a nagy turnéhoz Csíky, legyen részed szeretetben, nyugalomban, békében és főszerepekben.

 

 

Csíky Ibolya – Az Ősripacs, akit szeret az Isten

 

Nem azért művész, mert van egy kosárnyi díja – Magyar Köztársaság Arany érdemkeresztje, Szentgyörgyi- és Póor Lili-díj, a legjobb alakításért járó díj a kisvárdai fesztiválon, életműdíj –, hanem mert művésznek teremtette a Fennvaló. Csíky Ibolya szerencsésnek tartja magát, mert olyan pályát választott, amelyben érvényesítheti tehetségét. Azt mondja a színpadra és gyerekekre vágyott. Mindkettő teljesült. „Engem szeret az Isten” – vallja meg halkan, mintegy önmagának abban a beszélgetésben, amit az Erdélyi Riport 2007. január 17-i számában közöltünk.

 

A legendássá vált musicalben, Az ifjú W újabb szenvedéseiben 1973-ban

 

Csíky Ibolya a színpad nagyasszonya lehetne, igazi sztár, ha lenne mifelénk ilyen kategória. Nem tudom, miért nincs, miért mindig a közeli, távoli külföldről szerezünk be magunkban csodálni való színészeket, holott azok nem is biztos, hogy mind művészek, csak híresek.

Csíky Ibolya művész. Nem a családból hozta a színházat. Első generációs színész. Most már van második is – lánya Vindis Andrea is színésznő. A fia viszont orvos, az apjára ütött a gyerek – normális, nem ragadta magával a mesevilág.

Úgy tartja, hogy a szerencséjének köszönhet mindent.

– Ott kezdődik a szerencsém, hogy a 60-as évek elején, amikor az érettségi még nem volt megszokott, anyám, aki egyedül nevelt, megérezte, hogy tovább kell tanuljak, pedig nem voltam jó tanuló. Akkor már belekóstoltam a színjátszásba: anyám munkahelyén, a cipőgyár színjátszó csoportjába jártam. Első perctől kezdve úgy éreztem, hogy olyan helyre jutottam, amely nekem, mint gyereknek a legjobb játszótér. Én, a nagyon gátlásos ember, a színpadon felszabadultam, ott mertem létezni.

Másodszor akkor voltam szerencsés, hogy én, a maximálisan kishitű, nem adtam fel, amikor nem vettek fel elsőre a főiskolára, hanem mentem újra, mint akit hátulról löktek. Mai ésszel nem tudom, hogyan volt bátorságom elmenni másodszor és harmadszor is.

Harmadszor azért vagyok szerencsés, mert azt a pályát választottam, amelyben tehetséges lehetek. Más mesterségben kétbalkezes lennék, nem tudnék semmit.

Engem szeret az Isten, hogy azon a pályán lehetek, amihez tehetségem van, és amiért van két gyermekem.

A színpadon oly otthonosan mozgó, szerepeit magabiztosan megformáló művész az életben – bevallása szerint – továbbra is gátlásos, visszahúzódó.

– Egyik kollégám viccesen Plasztelin Mancinak becézett, mert befolyásolható, határozatlan és szétszórt vagyok. Nincs akaratom, nem tudok harcolni magamért. A színpadon mindezek elmúlnak és uralom a helyzetet.  

Mondom neki: egyik kollégám, az erdélyi magyar színjátszás nagyasszonyának nevezte.  

– Én nem úgy élek. Semmit nem változtam a díjak nyomán. Maximálisan civil életek élek a hétköznapokban, nem panaszkodom, nem vagyok indulatos. Aki meg akar ismerni, az a színpadról tudhatja meg, hogy milyen vagyok valójában. Civilben inkább játszok szerepet: mindig nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak, vidámnak tűnök, holott szenvedélyek is élnek bennem. De ezeket szépen elteszem, a fájdalmakat elraktározom, majd a színpadon egy szerepben előjönnek. Az örömöket, azokat kiélem.

Hangsúlyozza: a kisváradai fesztiválok nélkül, még ennyit sem tudna magáról. Itt nem figyelnek oda a színészekre. Nem csak rá, úgy általában a színészekre.

– Talán a kolozsváriakra kicsit jobban. Kisvárdán olyan emberek, művészek gratuláltak nekem, akikre én felnézek. Megdöbbentett, hogy ilyen hatással vagyok emberekre, akik először látnak. Abban a pillanatban felemel a díj, de aztán ki kell menni a színpadra egy új szerepben, és bizonyítani kell. Nekem minden szerep egy újrakezdés.

 

Ez a nagy művész annyira felnéz a színészekre, hogy más társulat színészeivel gátlásos. Kegyetlen pillanat számára, amikor a lányának van bemutatója, és Kolozsváron előadás után fel kell mennie és találkoznia a kollégákkal. Felnéz a nála sokkal fiatalabbakra, tiszteli őket, amiért ezt a kegyetlen és gyönyörű pályát választották.

Harminchét éve van színpadon, de amikor Keresztes Attila őt hívta, hogy a Csíki Játékszínben eljátssza a Szerelem főszerepét, boldog volt, hogy rá esett a választás, hogy ismerik. Gátlásai voltak a színész-rendezővel, a fiatal társulattal szemben. De aztán jól érezte magát és nagy sikert aratott alakításával.

 

Soha nem lett hűtlen a váradi színházhoz. Azt mondja szebbnél szebb feladatai voltak, remek előadásokban dolgozhatott. „Kell ennél több egy színésznek?” – teszi fel a kérdést. És gyorsan hozzáfűzi: akkor a váradi volt a legjobb társulat, itt születtek a legkorszerűbb előadások. Hálásan emlékszik Szabó József Ódzsa és Farkas István rendezőkre. Előbbi drámai szerepeket osztott rá, és megtanította: kis szereppel is sok mindent el lehet mondani a színpadról. Utóbbi pedig a humorérzékét fedezte fel, és vígjátékokban osztott rá szerepeket.

– Akinek nincs humorérzéke az sokkal szegényebb, sokkal nehezebben viseli el a gondokat. Örvendek, hogy mindkét gyermekemnek van humora.

 

Most is hálás a színháznak, amiért dolgozhat, színpadon lehet.

Azt mondja Farkasnak köszönheti, hogy úgy váltott szerepkört, hogy nem roppant bele sem az élete, sem a művészete, a közönség pedig továbbra is imádja. A rendező olyan természetesen mondta, a 36 éves dívának, hogy szerepkört válthat, hogy Csíky pillanatig sem érezte törésnek.

– Két gyermekem születése után meghíztam, és külsőleg nem tölthettem be  addigi szerepkörömet. Másrészt – és ez a fontosabb – az értékrendek is megváltoztak. Ameddig hősnőként „csillogtam” egyedül voltam, csak önmagamra kellett gondoljak. A gyerekeim születése után más emberré váltam. Sokkal gazdagabb lettem, már nem én, hanem családom vált fontossá. A mai napig csak a színpadon vagyok fontos magamnak. Ha lemegyek a színpadról, egy gátlásos, kishitű családanya vagyok. A színpad számomra mesevilág, ahova elmenekülök a valós világból. Az én éltetőerőm a színház. Kapaszkodó, ami átsegített a nehéz időszakokon.  

Nem tud, és nem akar hazudni sem a színpadon, sem az életben. Eljátszik mindent, amit ráosztanak – remekül. Épp oly jó drámai hősnő, mint komika. Egyaránt brillírozik fő- és mellékszerepben. Saját magából, tapasztalataiból, szemlélődéseiből hívja elő a figuráit, melyekbe belebújik. Szinte átlényegül, azzá válik, akit játszik.

Kovács György ősripacsnak nevezte, ami – mondja – sokkal közelebb áll hozzá, mint a nagyasszonyság.

– Nem királynőket, kisembereket szeretek játszani. Olyanokat, mint Orbánné a Macskajátékban. Köszönöm is Parászka Miklósnak, hogy rám osztotta. Öreg, fáradt, kisebbségi színésznő vagyok. Ezeket a szerepeket szeretem, vagy egy jó vígjátékot, ahol gyerek lehetek. De én vígjátékban is tudok sírni.

Nem véletlenül egy Chaplin-figurát szeretne eljátszani, olyan alakot, akin úgy lehet nevetni, hogy közben megszakad a szív.

 

Simon Judit



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!