A múltnak az idegensége érdekel (3.)

2017. 03. 23. 21:01

A Szacsvay Akadémia legújabb sorozatának tematikáját a Mindennapi történelem képezi. Nyitóelőadást Történelem-társadalom-életmód címmel Gyáni Gábor egyetemi tanár tartott. A társadalomtörténet és a mentalitástörténet búvárlásának magyarországi úttörőjével Szilágyi Aladár beszélgetett.

 

Gyáni Gábor történész, egyetemi tanár     Fotó: Vasárnapi Hírek

 

Milyen tematikával készült a Szacsvay Akadémián sorozatnyitó előadására?

 

Megnéztem, milyen tematikát fog át a következő kilenc előadás, ezért olyan témát választottam, amiről a kollegák biztosan nem beszélnek majd. Nevezetesen, hogy mi volt a múltban „normális” és „természetes”, ami ma már nem feltétlenül az. Ennek kapcsán a Horthy-korra koncentrálok, mivel az akkori életmódról írtam már egy könyvet. Példákon keresztül igyekszem megvilágítani a témát. A normalitás fogalma folyton változik, leginkább a normaszegéseken keresztül érzékelhetjük, hogy milyen, például a bűnözés tükrében. Ennek egyik lehetséges megnyilatkozása a szexuális bűnözés, vagyis a prostitúció. A 19. században és a 20. század elején a pénzen vásárolt szerelem mint „nyilvánosság tevékenység” természetes dolognak számított. A prostitúció legális tevékenység és intézmény a korban Európa-szerte, így Magyarországon is. A 19. század végéig bordélyház-rendszer intézményesítette. Ezt a korban oly népszerű intézményt a (nagy)városi rendőrség tartotta kézben, amely nem üldözte, hanem működtette a prostitúciót, amit egy következő lépcsőben, mint utcai kéjelgést legalizált. Vagyis: bárcával és igazolvánnyal látta el a testüket utcán áruló nőket. A két világháború között Európa-szerte – Magyarországon különösképpen – változott a helyzet, végül törvényen kívül helyezték a prostitúciót. Magyarországon 1928-ban zárták be a bordélyházakat, és a legalizált utcai lehetőségeket is beszüntették. Attól kezdve – a második világháború utáni időket is tekintve – nem tolerálták a hatóságok a prostitúciót. A nemi életnek azt az esetét idéztem fel tehát, amely egy évszázad során gyökeres átalakuláson ment keresztül keresztül.

A másik idézendő példa arra utal, hogy a bűnelkövetés fogalma milyen változásokon esett át az idők során. 1919 előtt Magyarországon ismeretlen jelenség volt a „politikai bűnözés” fogalma. Hasek Svejkjéből jól ismerjük, minek felelt meg akkor a politikai bűn: például annak, hogy az illető leköpte a nyilvános helyeken, falon függő Ferenc József képet. Ilyen esetben felségsértés címén pert lehetett az illető nyakába varrni. Ha nem tett ilyet, akkor nem követett el semmilyen politikai értelemben vett bűnt. Ez még a liberalizmus kora, amikor meglehetősen tágan szabták meg a politikai vélemény-nyilvánítás körét. Ugyancsak megváltoztak a viszonyok a Horthy-korban. Már 1921-ben elfogadott a parlament egy törvényt, amely a társadalmi rend hatályos védelméről szólt. Ez a jogszabály vezette be a „politikai bűnözés” fogalmát, amit komoly szankciókkal illetett, akár még halálbüntetés is járhatott érte. Ennek jegyében az 1918-as őszirózsás forradalom, illetve az 1919-es kommün szereplőinek jelentős részét perbe fogták. Bár sokukat már nem lehetett ténylegesen bíróság elé állítani, mert emigráltak, távollétükben őket is elítélték. Ki is végeztek embereket, politikai bűnök alapján. Korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy politikai bűnökért kivégezzenek valakit. Egyáltalán: szűk és speciális jelentése volt korábban a politikai bűn fogalmának. Érdekes, ezt a törvényt az 1920-as évek elején még baloldaliak ellen alkalmazták, a 30-as évek második felében viszont már a szélsőjobboldallal szemben vetették be. Szálasit a törvény ugyanazon paragrafusa alapján ítélték el, mint Rákosi Mátyást. A szélsőjobb ugyanis közvetlenebb politikai ellenfélnek számított már ekkoriban, mint a baloldal, így kerülhetett Szálasi is börtönbe pont akkor, amikor a Nyilaskeresztes Párt jelentős sikereket ért el az országgyűlési választásokon. Arról már nem is szólva, hogy 1945 után, a kommunista uralom idején mennyire széles körben használták a politikai bűnözés eszközét a politikai küzdelmekben.

Szálasi Ferenc bíróság előtt a harmincas években. Ugyanazon paragrafus alapján ítélték el, mint Rákosit

 

És mire vonatkozik a harmadik példája, miként érzékelteti, hogy mennyire eltérő fogalmak léteztek, léteznek a társadalomban arról, hogy mi tekinthető „természetes” dolognak és mi nem?

 

Az emberölés – nyilvánvalóan – bűn az általános keresztény valláserkölcsi felfogás szerint. De itt is vannak kivételek, így ha háborúban öl valaki embert, aki az ellenség soraiból való, az nem bűn. Egy kulturálisan is mélyen rétegzett társadalomban könnyen előfordulhat, hogy az, ami a hatalom szemében egyértelműen bűnös, s ezért szankcionálandó cselekedet, a társadalom alsóbb szintjein nem feltétlenül számít annak. Ezt bizonyító példám a népi jogszokás körébe vág, ami külön kutatási terület a néprajztudományban. A kolozsvári egyetemen kezdték először kutatni a népi jogszokásokat a második világháború éveiben, amikor Észak-Erdélyt időlegesen visszacsatolták Magyarországhoz. Tárkány Szűcs Ernő kolozsvári joghallgatóként is itt kezdte tudományos pályafutását, ő dolgozta ki a népi jogszokás néprajzát. Ennek keretében olyan nem kodifikált, de kvázi jogi eljárásokat vizsgálnak a kutatók, melyekkel elsősorban a parasztság él annak érdekében, hogy megoldást találjon a mindennapi élet konfliktusaira. Ezekből az alkalmankénti eljárásokból válik idővel népi jogszokás, anélkül, hogy azt törvénykönyvekbe foglalnák, kodifikálnák. 

 

Kérem, illusztrálja ezt egy konkrét példával olvasóink számára, a jobb megértés végett.

 

A tiszazugi arzénes gyilkosság esetét említem, amely 1929-ben robbant ki egy váratlan följelentés nyomán. A meginduló hatósági vizsgálatok kiderítették, hogy a Tisza–Maros szögében tizenegy faluban gyakorolták ezt a gyilkosságba torkolló szokást, ami valószínűleg az országban máshol is gyakorlat volt. Mi zajlott le ennek során? Idős embereket, beteg gyerekeket vagy magatehetetlen felnőtteket tettek el láb alól a helyi közösség jóváhagyása mellett. A technika az volt, hogy a légypapírt kiáztatták, annak arzéntartalmát pedig szüntelenül belekeverték a célszemély ételébe, megetették a mérget az illetőkkel, akik így előbb-utóbb elhaláloztak. Mindenki tudott róla a kis közösségekben, hogy az ilyen „feleslegesnek” tartott embereket a családjuk meggyilkolja. Gyakran maga az érintett is tudta, hogy folytonosan mérgezik. Ez azt mutatja, hogy teljes egyetértés mutatkozott a falusi közösség kötelékében élők között a dolgot illetően, ami egy sajátos erkölcsöt feltételezett, nevezetesen, hogy az emberölés adott esetben jogos eljárás. Tisztában voltak persze a gyilkosságot eltervezők azzal, hogy bűnt követnek el mind keresztényi, mind jogi értelemben, ezért titokban végezték az arzénes gyilkosságokat. Nem derülhetett rá fény, mert mindenki tudott ugyan az egyedi esetekről, de soha senki nem beszélt róla. Bármennyire döbbenetes, ez is egyfajta jogszokás volt, hiszen a közösség áldását adta arra, hogy egyes családok úgy döntsenek – rendszerint a nők dolga volt ez, ők tartották a kezükben –, hogy mivel ezek az emberek „feleslegesek”, ezért el kell őket pusztítani. Azért feleslegesek, mert terheket rónak a családokra. Olyanokról van szó, akik a Nagy Háborúban súlyosan megsebesültek, munkaképtelenné váltak és a család tartotta el őket; vagy betegként született gyerekekről, nem utolsó sorban idősekről, akik ahelyett, hogy „időben” meghalnának, és ezzel a vagyont is hátra hagynák, még mindig életben vannak, és eltartásra szorulnak. A felsoroltak adták a megmérgezésre kiszemeltek fő kategóriáit, őket sújtotta a szóban forgó népi jogszokás. A gyilkosság a közösségileg helybenhagyott és általánosan gyakorolt „normális” szokás volt. Ha nem annak számított volna, akkor azon nyomban fény derült volna rá, és nem csupán 1929-ben tudódik ki, hanem már jóval az előtt, hiszen jó ideje volt gyakorlatban a mérgezéses gyilkosság. Egyes jelek szerint már a 19. század végén is éltek vele helyenként.

Néhány asszony a tiszazugi arzénes gyilkosság vádlottjai közül

 

Ez a kérdés közvetlenül belevág az életmód történetébe is, hiszen arra vet fényt, hogy egy adott közösség maga dönti el: ki méltó az életre, és ki nem?

 

Amikor így jár el, akkor radikálisan szakít a tágabb társadalmi környezetében uralkodó normákkal, az ott honos erkölcsi és jogi renddel. Miközben senki nem beszél róla nyilvánosan, de mindenki tudja a létezését, amit jóvá is hagy. Nem feltétlenül azért teszi ezt, mert fél kibeszélni, hanem főként azért, mert ezekben a zárt közösségekben egyetértés uralkodik a dolgok „jogszerűsége” felől. Minél zártabb egy közösség, annál szilárdabbak benne a közösen vallott értékek, és annál nyilvánvalóbb a hozzájuk való igazodás kényszere is. Így valószínű, hogy az egyén mélyen azonosul velük. Ha viszont egyszer csak kikerül ebből a társadalmi kontextusból, akkor puszta emberölésnek tetszik, olyan égbekiáltó bűnnek, ami büntetést kell maga után vonjon. A bemutatott és még csak nem is oly régi, két háború között megesett történet fényesen bizonyítja, hogy a belülről nem kellően integrált társadalomban mennyire különböző lehet mindaz, ami itt vagy ott természetesnek, elfogadhatónak, vagyis normálisnak hat.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!