Ilias és Ahmed „beszédes” esete

2017. 03. 23. 21:21

Az Európán kívülről érkező menekültek jogsérelmei azt jelzik: az európai kisebbségek jogai sincsenek biztonságban. Van mód a jogérvényesítésre, a civil szervezetek és a sajtószabadság ellen intézett támadások is kezelhetőek. Az Ilias és Ahmed kontra Magyarország per tanulságai. Parászka Boróka írása.

 

Az emberjogi bíróság ülésterme. Mérföldkő lehet az Ilias és Ahmed ügyében hozott ítélet

 

Nem jogerősen pert vesztett Magyarország két bangladesi állampolgárral szemben: március közepén az Ilias és Ahmed kontra Magyarország ügy felpereseinek adott igazat a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága több jogsérelemmel kapcsolatban is. Így például a magyar hatóságok megszegték az Európai Emberi Jogok Egyezményének 5. cikkelyét – megsértették a szabadsághoz és a biztonsághoz való jogot, amikor a két menedékkérőt, formális döntés nélkül fogva tartották  az úgynevezett tranzit zónában. Ugyancsak szabályt szegtek a 13. cikkely értelmében, mert a fogvatartás embertelen körülmények között zajlott. Arról sem győződtek meg az ügyben eljárók, hogy a tranzitzónából kitoloncoltak biztonságos körülmények közé kerülnek-e Szerbiában, garantált-e számukra az emberséges eljárás. Röviden ez a március eleji strasbourgi döntés háttere. A magyar kormánynak módjában áll fellebbezni a Nagykamarához, de bárhogy is alakul az ügy további része, néhány a menekültügyre, a kisebbségi jogokra, a közép-kelet európai államok közötti kapcsolatokra vonatkozó következtetés máris levonható az eddigiekből.

Valószínűleg érzékenyebben reagálnak az erdélyi magyar olvasók, mint a magyarországiak arra a tényre, hogy ebben az ügyben a magyar hatóságokat azért is elmarasztalták, mert nem tartották tiszteletben a sértett felek nyelvi jogait. (Egyikük olyan tolmácsot kapott például, aki nem az anyanyelvére fordította az eljárásban elhangzottakat.) Indokolt az érzékenység: nagyon sokszor tapasztalható még ma is Romániában, hogy az adminisztratív, illetve igazságügyi eljárások során, akár a közegészségügy intézményeiben milyen nehéz elérni a teljeskörű, kielégítő és pontos anyanyelvi tájékoztatást. Milyen gyorsan kialakulnak vitás, nehezen korrigálható helyzetek, csak azért, mert az eljárásokban résztvevők nem beszélik, vagy nem beszélik elég jól az állam nyelvét. Nem biztosított a tolmács, a megfelelő fordítás. Bár a nyelvi jogi háttér javult az utóbbi években, a számonkéréshez, az érvénybe léptetéshez nagyon kevés az eszköz. A legbiztosabb jele az etnikai konfliktusok felbukkanásának, kialakulásának, a nyelvi jogok korlátozása. Erre viszonylag hamar sor kerül, hiszen gyakran maguk a kisebbségi közösséghez tartozók sem tudják, melyek a nyelvi jogaik, a többség számára pedig nem egyértelmű, milyen garanciái vannak az anyanyelvhasználatnak, és a nyelvi szempontból is méltányos eljárásnak. Az utóbbi évek legnagyobb botrányát annak a kolozsvári román orvosnak az esete keltette, aki egy székelyföldi diáklányt „alázott meg” – ahogy a helyi sajtó fogalmazott. 

Az ügyben végül a romániai Diszkriminációellenes Tanács járt el, s pénzbírságot rótt ki nyelvi jogokat sértő orvosra és az orvost foglalkoztató kórházra is. Ez egy szerencsésen végződő eljárás, a ritka kivétel. Azok, akik tudják, milyen nehéz nyelvi jogokat érvényesíteni, és milyen tétje van ezeknek (például az, kap-e megfelelő kezelést a beteg, jogszerű ítélet születik-e az ügyében) – tudják: számos jogsértésre nem is derül fény. Pedig Románia háborús konfliktus nélküli, békés övezet. Az itteniek nyelvi problémái össze sem hasonlíthatóak azokkal, amelyekkel a menekült útvonalon érkezők szembesülnek. Mindezzel együtt komoly gondról van szó, és az RMDSZ jogsegély-szolgálatot is indított azért, hogy az erdélyi magyar bajba jutottak szakszerű segítséget kaphassanak. 

Az erdélyi magyar kisebbségvédelem hatékonyságát meglehetősen nehezíti, ha hasonló, vagy az imént említett esetnél súlyosabb helyzetben Magyarország nem tartja tiszteletben a nyelvi jogok érvényesítését. Drótkerítések és fegyverek, kutyás őrök között nehezebb a jogérvényesítés, mint egy klinikán – de mindkét terep fontos kihívás.

Bizonyára sokan érvelnek majd úgy, hogy az erdélyi magyar kisebbség (amelyet a romániai közéletben is tévesen „őshonos kisebbségként” szokás meghatározni) más nyelvi jogokkal rendelkezik, mint a bangladesi menedékkérő. Csakhogy a kérdés nem az: milyen nyelveknek jár a jogvédelem, és melyeknek nem. Hanem az, hogy bárki, aki hivatalos eljárásban részesül, igényelheti-e a megfelelő tájékoztatást, azt, hogy kérdéseit, panaszait nyelvi készségeinek megfelelően, kielégítően előadhassa, meghallgattassa – vagy nem. A bangladesi menedékkérő nyelvi jogai az erdélyi magyar nyelvi jogait erősítik. Ha a bangladesiek nyelvi jogait sértik a magyar hatóságok, ha egy európai tagállam megengedheti magának, hogy úgy járjon el valakikkel szemben, hogy azt az érintettek ne értsék – akkor egy másik tagállam (pl. Románia) számára hivatkozási alapot teremt. Úgy tűnik, első fokon legalábbis Strasbourg – szemben Magyarországgal – a nyelvi jogok mellett állt. Kérdés, hogy a döntésből milyen következtetésekre jut, és megérti-e az ügy üzenetét Románia és Magyarország. Világos lesz-e a közvélemény számára, hogy a menekültügy nem csak menekültügy, nem választható le az emberi jogokról, a kisebbségi jogokról. Most azok az intézmények is vizsgáznak, amelyek túl a menekültügyön, a kisebbségvédelemben is fontos szerepet játszanak.

Hónapok, évek óta különböző támadások folynak a sajtó és a civil szféra ellen, nem csak Közép-Kelet-Európában, hanem világszerte. Amit a sajtó ír: az nem megbízható, fölülírható, a tények ellen alternatív tények sorakoztathatóak fel: ilyen és ehhez hasonló érvek követik egymást a politikai, közéleti vitákban. A magyar-szerb határhoz hasonló válságövezetekről kialakult az a képzet, hogy nem ellenőrizhető, nem tekinthető át, mi zajlik. Az ilyen válságövezetben bármi megtörténhet, és kevés dolog kérhető számon. Szintén ennek az ügynek a tanulsága az, hogy mindez mégsem így van. Számítanak a sajtóértesülések, beszámolók, a civil szervezetek, jogvédők pedig kikényszeríthetik ezekre való hivatkozással a kontrollt. Emberi jogi kérdésekben nincs „szürke”, vagy „fekete zóna”, nincs kompromisszum, engedékenység a jogérvényesítés és jogvédelem kárára.

Az elmúlt hónapokban sorozatosan jelentek meg a szerb menekültellátás hiányosságairól szóló beszámolók. Hasonlóan ahhoz, ahogy a görög intézményes hálózat összeomlásáról is követték egymást az információk. Ezeket – derül ki a strasbourgi bíróság döntéséből – nem lehet mellőzni, például akkor, amikor a magyar menekültstátusz elbírálásáról van szó. Közvetve: ez a döntés nem csak a magyar, hanem a szerb és a görög intézményeket is minősítette.

Ha ez a döntés jogerőre emelkedik, várható, hogy kártérítési perek tömegével kell szembenéznie a jogsértő államoknak – így a magyar hatóságoknak is. Fizetni kell azért, mert a menekültútvonal működésképtelen, kaotikus és jogsértő. (A Helsinki Bizottság által a perben képviselt Ilias és Ahmed számára fejenként 18 ezer euró kártérítést és perköltséget állapított meg a testület.) Közvetve fizetni kell azért, mert a sajtó működése, az információhoz való jutás, a méltányos tájékoztatás elve sérül ebben a térségben. És azért is, mert a civil szervezetek, jogvédők munkája nehezített, ellehetetlenített. Mérföldkő ez a strasbourgi ítélet, jelentőségét ma még fel sem lehet igazán mérni. Vagy tanulnak az intő jelből az európai kormányok, átlátható, és ellenőrizhető menekültútvonalat működtetnek, vagy marad az eddigi jogsértő gyakorlat, a káosz, és jön az adófizetők pénzéből fizetett kártérítések sora. Kalkuláljon a választó, mit szeretne.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!