UTE Feszt – második felvonás

2019. 11. 27. 17:35

Az Európai Színházi Unió 18. fesztiválja, amit tizenegy év szünet után, Tompa Gábor, az UTE tavaly megválasztott elnöke kezdeményezésére rendeznek Kolozsváron, izgalmas és kevésbé izgalmas előadásokkal, vonzza nap mint nap a közönséget. Az előadásokat szakmai beszélgetések követik, ezeket az interneten is közvetítik, így aki nem tud ott lenni, megnézheti akár később is. Simon Judit fesztiválnaplójának második része.

 

A beszélgetéseket Visky András dramaturg, író, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti igazgatója vezeti hozzáértéssel, szellemesen. Remek párbeszédeket folytat a jó, és nagyon jó előadások alkotóival. Egészen frenetikus, ahogyan a gyenge, unalmas, semmitmondó produkciók rendezőivel, színészeivel társalog. Bevezetőjében drámát elemez, sosem értékel, bírál, inkább kérdez és magyaráz a hallgatóságnak. Segít a válaszokban, sosem jön zavarba értelmetlen mondatok hallatán. Szóval, öröm hallgatni.

 

Jól mulatott Serban rendezésén, aki naprakész a hazai politikai jelenségekkel

 

A Lóvátett lovagokkal kapcsolatban megegyezhettünk, hogy nem tartozik Shakespeare legnagyobb művei közé. Andrei Şerban a bukaresti Bulandra színház nagyszerű színészeivel ötletparádét állított színpadra. Ezúttal abban egyezhetünk meg, hogy a méltán világhírű Şerbannak nem ez a legjobb előadása. A rendező egy külvárosba helyezte a cselekményt, lehet akár bukaresti, a király szerepét pedig George Ivaşcura, a volt művelődésügyi miniszterre osztotta. Szóval volt néhány pikantéria, a mai romániai politikai helyzetre utaló kiszólás. Akik értették, nagyokat nevettek, bár a harsány komédiázás sem mindenkinek tetszett. Aki nem naprakész a belpolitikával, vagy a bukaresti harsánysággal, az kevésbé élvezte ezt a részét, de mindenképpen értékelhették, hogy Şerban feminista komédiát rendezett. Előadásában, Shakespearetől eltérően a nők nem megalkusznak, hanem diadalmaskodnak, nem csak lóvá, de nevetségessé teszik a magukat felsőbbrendűnek vélő férfiakat. Jó zene, jól kitalált fényhatások, szóval nem olyan rossz előadás a Bulandra Lovátett lovagokja, amennyiben nem Serban korábbi munkáival vetjük össze. Ha mégis, akkor…, de inkább ne vessük, csak nevessünk.

 

A nézők túlélték a lencselevest és a görög Elefántot

 

Az elefánt Kostas Vostantzoglou kortárs görög szerző színműve, és mivel ez idáig nem ismertem sem a szerzőt, sem a darabot, várakozással ültem be a stúdióterembe. Nem kellett volna. Az Észak-Görögország Nemzeti Színháza előadása Yannis Leontaris rendezésében groteszk vígjáték, vagy talán tragikomédia akart lenni, de nem lett több a színészek ripacskodásánál. A címben jelzett, békésnek, türelmesnek tűnő nagyvad nem más, mint a mindent tűrő feleség, aki a végén megöl mindenkit, azaz a másik három szereplőt.

Pedig Vostantzoglou szövege többre lett volna érdemes, mint a nézők nem túl elmés és még kevésbé művészi szórakoztatására. A szerző a kisközösségben élők sötét oldalát szándékszik feltárni, a nacionalizmustól a nőgyűlöleten át a rasszizmusig. A színpadon sok minden történik, az asszony valós időben készíti el a lencselevest, amibe a mérget teszi. A levessel a nézőket is megkínálja – már az előadás elején az első sor elé hurcolta a padokat, kitette az evőeszközöket és az ízesítő ecetet – de garantáltan méreg nélkül szolgálta fel. Legalábbis azoknak, akik előadás után jóízűen megették, nem esett nagyobb bajuk. Mindannyian túléltük Az elefántot.

 

Nagyszerű színészi játékot hozott a belgrádiak Lorenzaccioja

 

A Lorenzaccio Alfred de Musset francia forradalmat követő időszakban írt drámája a romantika egyik gyöngyszeme, sokan a francia Hamletként tartják számon. A belgrádi Jugoszláv Drámai Színház előadását Boris Lijesevic állította színpadra. A hatalmi harc, a hatalom és erkölcs, a fizikai erő és a szellem párviadala, a gyávaság és opportunizmus fotográfiája, a lázadás mikéntje és miértje a XVI. században és napjaink Szerbiájában, ha úgy tetszik Közép-Kelet Európában. A belgrádiak színház a színházban játszanak, – mert a színház, a művészet ereje hathat az emberekre – de Musset szövegére alkottak egy ízig-vérig kortárs előadást. Az itáliai de Medici család minden tagja irodalmi, illetve drámai alak lehetne a maga történetével. De Musse és Lijesevic Alessandrot és Lorenzót választották. Az üres színpadon egy számos funkciójú vörös doboz, eklektikus jelmezek (kard és tornacipő, páncél és kapucnis anorák), pergő ritmus, izgalmas, dinamikus játék. A nagyszerű színészek mondják el a helyszínváltozásokat, néha előveszik a példányt és abból olvassák szöveget. Színház ez kérem, ami olyan, mint a mozi: gyors váltásokkal, hatásos totál és még hatásosabb közelképekkel az egyéni vívódásokról.  Egyén és hatalom viszonyáról, emberségről és gyűlöletről, a bűnről fogalmaz meg az előadás időszerű kérdéseket. A „puhány”, „férfiatlan”, „gyáva” gondolkodó Lorenzaccio ellentétben Hamlettel cselekvésre szánja el magát és csellel megöli az erkölcstelen zsarnok fejedelmet, Alessandrot. Immár az ő kezéhez is vér tapad, férfivá, felnőtté vált, immár veszélyes lehet a hatalmi harcban. A társadalom, az elit még nem érett meg a lázadásra,  Lorenzo, ha úgy tetszik, a forradalom elbukik. A nép még szereti a zsarnokait. Nem túl vidám a szerbiaiak előadásának záró momentuma.

 

A portugál Danton halála az emberekről szól szélsőséges helyzetekben

 

A Danton halála című drámáját Georg Büchner 20 évesen írta a francia forradalomról, maga is forradalmárként nem csak érzelmeiben, hanem a drámaírásban is. A terjedelméért, változó hosszúságú és tónusú, a finoman fogalmazva sem a leginkább színpadra valóbb művet ritkán és keveset játsszák. (A kolozsvári magyar színház 2009-ben bemutatta Mihai Manutiu rendezésében) A portói Săo Joăo Nemzeti Színház új igazgatója, a rendező Nuno Cardoso rácáfolt a kétkedőkre és filmszerű, dinamikus, izgalmas, néha szívszorítóan szép előadást állított színpadra.

„A forradalom nem győz, és nem bukik meg, hanem megteremti a változást” – állítja Cardoso az Európai Színházi Unió (UTE) impozáns négynyelvű katalógusában. Az előadás utáni szakmai beszélgetésen szintén a rendező fejtette ki, hogy csillagászatban a revolúció szó visszatérést jelent az eredeti helyzetbe. Visky András – róla később bővebben is szólok – a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti igazgatója hozzáfűzte: a forradalom felfalja a gyermekeit. Hát, ha jobban körülnézünk, a térségünkben mindhárom állításra rábólinthatunk: bizony, bizony. Az előadást viszont Portugáliában állították színpadra, ahol más a történelmi és társadalmi közeg. Akkor miért a forradalomról szóló előadás – fogalmazódik meg a kérdés, amelynek válasza a színpadon keresendő. A portugál Danton halála az emberekről szól szélsőséges helyzetekben, az igazságról és igazságtalanságról, a populizmus veszélyeiről, a tömegek manipulálhatóságáról, valamint az életről a halál árnyékában.

A színpadon három hatalmas ventillátor mozog előre-hátra, a fények jeleznek helyszínt és hangulatot, a jelmezek kortalanok, s összeszorul a szívem, amikor megszólal a Bécsi keringő. Strauss, a vidám kávéházak, és napsütötte parkok muzsikájára járják haláltáncukat a fiatal férfiak és nők, a forradalmárok a guillotine árnyékában. Danton és Robespierre, Saint Just és a többiek vitáznak az eszmén, ölnek és megöletnek a vélt igazságért, de a nép kegyéért, és még maguknak sem bevallva: a hatalomért. A színmű és az előadás követi a történelmi eseményeket. Csakhogy 2019-ben másképpen szólnak a szavak. A francia forradalmat történelmi léptékkel rövid idő után újabb önkényuralom követte, a 20. század a populista diktatúrákról szólt, továbbá populizmus napjainkban is fenyegeti a szabadságot. Nuno Cardoso nagyszerű előadásában tizenhárom színész játssza a negyven szerepet, mindegyik kifogástalanul mindegyikben. Őszintén és eszköztelenül, illeszkedve az előadás teatralitásához. S szégyen vagy sem, néha elszorul torkom. Máskor pedig nevetek a gageken. Harminc éves a romániai forradalom, fiatalok az életüket adták a szabadságért. 

Lehetséges-e forradalom a 21. században, megfékezhető az egyre teret nyerő populizmus, nacionalizmus – kérdezi a portugálok előadása. Válasz nincs, de bizonyos, hogy a színház a lázadás, a szabadságért való kiállás helyszíne.

Kissé haloványra sikeredett a luxemburgi Mámor

 

Mámor, illetve az angol nyelvű cím szerint Mérgezés a címe az eredetileg Csak bűnök és bűnök című August Strindberg színműnek, a Luxemburgi Nemzeti Színház mutatta be Frank Hoffman rendezésében. Csupa nóvum számomra: nem ismertem Strindbergnek ezt a darabját, továbbá sosem láttam eddig luxemburgi színházi előadást.

Az 1997-ben alakult színház balszerencsék sorozatával érkezett a Kolozsvárra. Két szereplőt már otthon le kellett cserélni, a főszerepet alakító színész pedig a hivatalos bejelentés szerint szintén betegség miatt nem érkezhetett meg az UTE fesztiválra. A pletyka mást mond, de ne részletezzük. A fiatal színész egy próbával ugrott be, gratula neki, nem miatta unalmas és semmitmondó az előadás.

Strindberg – mint tudjuk – nem az a szerző, aki felhőtlen komédiákban vizsgálja a középosztályt, az emberi lelket és cselekvést. No meg krimiket sem írt, noha a hozzáértők szerint a Mámor ennek a műfajnak a kezdetleges képviselője. A dráma alapjában véve a bűn, bűntudat és bűnbánat, valamint a szó erejének a kérdéseit veti fel. A szavak ölhetnek – állítja a szerző, a drámában meghal egy gyereke, mert azt kívánja és kimondja két szereplő. A főhős, az író pillanat alatt jut a siker magaslatába, zuhan a mélybe, majd kerül újra a csúcsra. A bűn forrásának tekintett asszonyt elzavarják, de a bűntudat marad. Strindberg, szerint a modern korban feloszlik a morális rend, az embernek önmagában kell megtalálnia az erkölcsi identitását.

Nos, a luxemburgiak előadása egy önmagának is ellentmondó, a múlt századi díszlet-megoldásokban, képekben helyzetkomikumot próbál kreálni. A szöveg lényege elsikkad, az előadás meg sem próbál reflektálni az alapkérdésekre. Lapos és unalmas – mondhatnám nagyképűen, de inkább csak annyit kérdezek halkan és szerényen, miért Strindberg, mit akartak az alkotók mondani ezzel az előadással 2019-ben? Semmit – derült ki az előadás utáni beszélgetésen. Visky András dramaturg, író bevezetőjében beszélt a rá jellemző alapossággal a színműről, a luxemburgi rendező és színészek döbbenten nézték, mintha azt gondolták volna: basszus, ez nekünk eszünkbe sem jutott. Kár – idézem magamban Poe Hollóját.

(Folytatjuk)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!