Szép új világ

2018. 03. 12. 09:19

„Bízzunk a liberális demokráciában, és legyen türelmünk hozzá” – javasolja vitacikkében Markó Balázs a „polkorrektséget” és a pozitív diszkrimináció negatív hatásait boncolgatja.

 

Nemrég láttam egy videót az interneten, amelyet azért készítettek, hogy demonstrálják a nemek közötti egyenlőtlen fizetéseloszlás immoralitását. Valójában egy kísérletről van szó, amelyben két kisgyereket (fiút és lányt) megkértek arra, hogy rózsaszínű és kék golyókat válasszanak szét két külön edénybe. Miután megtették, mindkettejüket jutalmazták: de a fiúnak több csokit adtak, mint a lánynak. Elmondták, hogy azért kapott egyikük kevesebbet, mert lány. Persze a gyerekek tiltakoztak, hogy ez nem fair, mert egyenlő munkát végeztek. A tetőpont az volt, hogy a gyerekek végül egyenlően elosztották egymás között a csokikat.

Egyre több az ehhez hasonló üzenet a közéletben, sokan mondják azt, hogy ez a jövő, minden egyenlőtlenség el fog tűnni, egy közös célért fogunk dolgozni nap mint nap. Ám ezt éppen azok a mozgalmak veszélyeztetik leginkább, amelyek úgynevezett „pozitív diszkriminációt” használnának fel céljaik elérésében, amelyek úgy tartják, hogy bizonyos témákról vagy kérdésekről „politikailag korrekten” kell beszélni. Ezeket a kollektivista szellemű mozgalmakat számos szélsőjobboldali konzervatív politikus és újságíró liberálisnak (esetleg „ballibsinek”) nevezi, holott az olyan mozgalmak, mint a feminizmus vagy az egyesült államokbéli „Black lives matter” tulajdonképpen a totalitarizmus és a kegyetlen diktatúra magjait vetik üzeneteikkel. Lehet, nem kifejezetten ez a célja sokaknak, akik részesei e mozgalmaknak, de ez az egyetlen elképzelhető következménye ideológiájuknak. Céljaik ködösek, üzeneteik sokszor homályosak. Ha ezeknek a mozgalmároknak őszinte céljuk az, hogy az emberi társadalmak toleránsak legyenek, hogy egyszerre szabadok és egyenlőek lehessünk a törvények előtt, hogy mindenkinek egyenlő esélyei legyenek anélkül, hogy bárkit megfosztanánk esélyeitől, akkor a lehető legrosszabb úton tévelyegnek. Az egyetlen helyes út szerintem egy lassan feledésbe merülő, sokszor ósdinak tartott rendszer, ami ma már a politika „Lear királyának” tekinthető: a liberális demokrácia.

Amikor nemrég a londoni Tate Modern Galleryben jártam, az egyik teremnek a fő attrakcióját az úgynevezett „Guerilla Girls” csoportosulás szövegei jelentették. Az egyik ilyen plakát (1989-ben készült) azt hirdette, hogy a newyorki Metropolitan Museum-ban az aktok 85%-a ábrázol nőket, míg a művészeknek csupán 5%-a nő. Erről rögtön az a ’89 előtti vicc jutott eszembe, amelyben a kommunista párt vezetősége elmegy egy szimfonikus zenekar előadására. Nagyon tetszik nekik a koncert, de a végén az egyik vezetőségi tag odalép a cintányéroshoz, és megszólítja: „Vigyázzon, elvtárs, mert figyeltem: amíg a hegedűsök végig zenéltek, maga egy óra alatt összesen négyszer csapta össze a cintányérjait!”

Mert úgy látszik, a művészetben sem lehetnek egyenlőtlenségek, azt is szabályozni kell. Ezt próbálták bizonyítani azok is, akik összeszámolták, hogy az eddigi Oscar-díjas filmekben hány szót ejtett ki nő, és hányat férfi (a következtetés: a férfiak sokkal többet beszéltek). Ezek a megközelítések alapvetően hibásak: miért feltétlenül az a végkövetkeztetés, hogy a férfiak diszkriminálják a nőket?  A statisztikák személytelenek: próbáljunk minél gyakrabban megfigyelni egyéneket. Egy másik gyakran feltett kérdés az, hogy átlagban miért keresnek többet a férfiak, mint a nők? Már a kérdés is sok szempontból rossz. Nagyon sok nő van, aki többet keres, mint a férfiak (és általában az emberek) többsége, aki nagyon sok befolyással bír, aki a világ sorsát tudja irányítani (biztosan mindenkinek eszébe jut több példa). De az átlagban számolt, az egész társadalomra vonatkozó különbségeknek sok olyan okuk is van, amelyeknek nincs közük a diszkriminációhoz: a nők többségben vannak olyan állásokban, mint az asszisztensi vagy a tanári, míg például a vállalatvezetők között valóban több a férfi. Ez személyes preferenciák miatt is rendeződik így, nem lehet kizárólag arra fogni, hogy a társadalom kényszeríti a nőket alacsonyabb fizetésű munkahelyekre. Azért közben elég sok nő kerül vállalatok vagy államok élére. A nők többször is mennek szülési vagy gyereknevelési szabadságra: ez negatív hatással lehet a jövőbeli eredményességükre. Az is közrejátszhat, hogy a férfiakat átlagban jobban motiválja a pénz, mint a nőket. Egy nemrég végzett kísérletnek ez volt a következtetése: nőket és férfiakat kértek meg arra, hogy oldjanak meg egy matematika tesztet, aminek (helyes megoldás esetén) a végén mindenki kapott 15 dollárt. Ezután újabb matematikatesztet végeztettek el velük, amelynek a végén minden helyesen megválaszolt kérdésért 2 dollárt kaptak a résztvevők. Meglepőek voltak az eredmények: az első teszt alkalmával körülbelül megegyeztek a nők és férfiak eredményei, a második teszt alkalmával azonban a férfiak átlagban hárommal több kérdést válaszoltak meg helyesen, mint a nők. Persze, ez önmagában nem perdöntő bizonyíték, de az ilyen szemléleti különbség is oka lehet a fizetések egyenlőtlenségének.

Az, hogy „átlagban”, nem azt jelenti, hogy X átlagban jobban szereti a pénzt, mint Y. A statisztikák csoportokra vonatkoznak, miközben sokan úgy értelmezik, mintha személyük ellen történő támadásról lenne szó. A kulcs az egyénekben van. Sokan állítják, hogy az A csoport tagjai ugyanannyit dolgoznak, mint a B csoport tagjai, mégis kevesebbet keresnek. Ez így valóban jól hangzik, de vizsgáljunk egyéni példákat! Miért keres X, az A csoport tagja kevesebbet, mint Y, a B csoport tagja? Honnan tudjuk, hogy X munkájának értéke ugyanannyi, mint Y munkájának értéke? A fizetés a munka értékétől függ, ami nem csak a ledolgozott órákat jelenti, hanem a minőséget és a produktivitást is. Ha valaki be tudja bizonyítani, hogy társadalmi szinten az A csoport tagjai pontosan ugyanannyit, ugyanolyan minőségűt, ugyanolyan produktívan termelnek, mint a B csoport tagjai (ami amúgy sosem fog megtörténni), akkor valóban el lehet kezdeni gyanakodni a diszkriminációra. Ha pedig X tudja, hogy főnöke diszkriminálja, akkor hagyja ott a céget. A kapitalizmusnak ez a legtöbbször elfelejtett előnye: megvan mindenkinek a szabadsága arra, hogy elhagyhassa munkahelyét. Ha X tudja, hogy főnöke diszkriminálja, és X az állami szektorban dolgozik: bizonyítsa be, és a főnökét rúgják ki. Ennek a demokráciában így kellene működnie.

Mi a jövő? Sokféle lehetőség létezik, most is érezhető az előszelük. Ha érvényesíthetik elképzeléseiket ezeknek a mozgalmaknak a képviselői, a legelején nem lesz rögtön gyökeresen más a világ. Nem teljesen ismeretlen ma sem a nemi kvóták hatása a cégek vezetőségében. A The Economist magazin nemrég jelentetett meg egy cikket a nemi kvótát szabályozó törvények alkalmazásáról: Norvégiában a cégek vezetőségében kötelezően 40% felett kell legyen a nők aránya, és több nyugati ország követte példájukat. A cégek produktivitása nem nőtt, sok esetben a cégek vezetősége külföldről kellett meghívjon a feladatra megfelelő nőket, és a nők fizetése nem nőtt ezekben a cégekben (kivéve azokét, akik újonnan kerültek be a vezetőségbe). Mára ezek a mozgalmak elérték egykori, eredeti céljaikat: az egyesült államokbéli Civil Rights Movement elérte, nagyon helyesen –, hogy az állam ne diszkriminálhassa a kisebbségeket. A szüfrazsettek és a nőmozgalmárok elérték, hogy a nők teljes jogú állampolgárként élhessenek, szavazhassanak. A probléma az, hogy miután egy ilyen mozgalom eléri célját, a szervezetek vezetői új problémákat próbálnak keresni, ha pedig nincsenek, kitalálnak, és ezáltal ők maguk is uszítanának és provokálnak. És ezekre a próbálkozásokra érkezik válasz is, ugyanolyan uszító és provokatív hangnemben.

Elkezdenek megerősödni a nacionalista szervezetek. Ilyen az olaszországi Északi Liga vagy a németországi AfD. Ezek a szervezetek azért ütötték fel a fejüket, mert a mai társadalmak nem értették meg igazán a diszkrimináció és a szabadság fogalmát, felkarolva az olyan mozgalmakat, amelyek szükségesnek tartják a „polkorrektséget” és a pozitív diszkriminációt. Maga az a megnevezés, hogy pozitív diszkrimináció, megtévesztő: ez is ugyanúgy diszkrimináció, mint minden, amit „klasszikus” diszkriminációnak tartanak, mert ugyanúgy csökkenti egyes csoportok esélyeit. A politikai korrektség pedig a szólásszabadságot kívánja megsemmisíteni: az, hogy „bármit mondhatsz, ami korrekt” valójában tautologikusan egyenértékű azzal, hogy „csak azt mondhatod, ami korrekt”. És ki állapítja meg, hogy mi korrekt? A francia forradalom egyik periódusában a jakobinus forradalmárok, a Montagnardok határozták meg azt, hogy mi „korrekt”. És aki nem azt mondta, ami korrekt volt, arra lecsapott Saint-Just (a „halál angyala”), vagy valamelyik hozzá hasonló figurája a forradalomnak. Noam Chomsky szerint a nyelv a társadalmak haladásának egyik legfőbb eszköze, ami csak a társadalomban szabadon engedve működik. Ne fojtsuk hát meg ezt az eszközt, amit annyi évszázadon keresztül növelt és újított az emberiség.

Nem nehéz belátni, hogy a szélsőjobboldali nacionalista szervezetek, amelyek a „klasszikus” diszkriminációra és fundamentalizmusra építenek, megerősödésüket részben olyan mozgalmaknak is köszönhetik, mint a feminizmus vagy a Black Lives Matter: ezeknek a túlzásait kihasználva fordítják az embereket maguk felé. A leginkább ahhoz lehet ezt a jelenséget hasonlítani, mint amikor egy forró autóban megizzadunk és gyorsan beindítjuk a jéghideg légkondit, majd másnap indulhatunk a kórházba tüdőgyulladással. A „pozitív diszkrimináció” pedig „klasszikus” diszkriminációt és intoleranciát szül.

Most pedig térjünk vissza a hajdani királyhoz, a liberális demokráciához, aki bolondjával, a mértékletességgel dühöng a viharban. Voltak rossz döntései, voltak hibái, de amíg lehet, hozzuk vissza, ne engedjük, hogy Shakespeare tragédiája megismétlődjék. A mértékletesség és a pragmatizmus a kulcsa egy igazán sikeres jövőnek. Diszkrimináció létezik, de azoknak, akik ellene küzdenek, nem kell az egyéni jogok és a szabadság ellen fordulniuk. A szabad megegyezés, megértés és – nem lehet elég sokszor hangsúlyozni – a kommunikáció az egyetlen út, amin egyszerre lehetünk szabadok és egyenlőek. Mint sok egyébnek, a diszkriminációnak is a sikertelen oktatásban van a gyökere, de ez is sokkal összetettebb, mint gondolnánk: megoldást rá csakis úgy találunk, ha minden véleményt meghallgatunk, mérlegelünk. És ez nem old meg mindent azonnal, ráadásul nem is könnyű. De az eddigi alternatív próbálkozások lehetséges jövőjét és jelenét figyelve biztosak lehetünk benne, hogy ez az egyetlen működő rendszer. Bízzunk a liberális demokráciában, és legyen türelmünk hozzá.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!