A zuhanás új mélységei

2017. 08. 06. 20:33

Venezuela erősen vitatott körülmények között választott alkotmányozó nemzetgyűlést, amelynek célja az ellenzéki többségű parlament semlegesítése. Maduro elnök és ellenzékének küzdelme közben a működőképesség határáig jutott a dél-amerikai ország. Ady András elemzése.

 

Zászló-álarcos tüntető égő gumiabroncsok előtt Caracas-ban   Fotó: AFP

 

1999-ben kierőltetett új alkotmányáról úgy tartotta Hugo Chávez, hogy van olyan fontos, ha nem fontosabb, mint a Biblia. Hasonló megjegyzéseket a bolivári forradalom letéteményesétől el is lehetett várni, „uralma” során voltak meglepőbbek is. Ugyancsak Chávez volt az, aki hatalma megerősítésére már akkor alkotmányozó nemzetgyűlésben gondolkodott. Hű követője, Nicolás Maduro áprilistól fenyegetőzik azzal, hogy létrehoz egy alkotmányozó nemzetgyűlést. A 2015-ös parlamenti választásokat az ellenzék nyerte meg, s attól a pillanattól kezdve az lett az optimista benyomás, hogy a parlamenti többség kikényszeríti Madurot elmozdítását. Az elnök azonban kézben tartja az összes állami, vagy állam-kapcsolt intézményt, az igazságszolgáltatást is monopolizálni akarja, s nem utolsó sorban egy olyan testületet létrehozni, amely átírja azt az alkotmányt, amelyet mentora szentnek tartott volna, ha hitt volna a szentekben.

 

A mostani szavazást, amellyel legitimálni akarta a testület létrehozását, egy májusi rendelettel vette fel a biztosan bekövetkező események közé, s ez is oka az azóta egyre gyakoribb ellenzéki tüntetéseknek. Maga Chávez és 1999-es alkotmánya nemzeti konzultációt látott ildomosnak az alkotmányozó nemzetgyűlési választás kiírása előtt, ilyesmiről jelen esetben szó sem volt. Ám Venezuelában a tüntetések nem követik mondjuk az ukrajnai modellt (ebből is modell lett!), ott majdnem tisztán szerepelt a politikai vezetéssel szemben megfogalmazott elégedetlenség, sőt nem csak a „lokál”, de az európai irányhoz csatolt politikai lavírozással szembeni elégedetlenség is. Venezuelában az ellenzéknek nehéz a szerepe, ugyanis minden megmozdulásban vezérfonal az egyre lehetetlenebb életfeltételek elleni tiltakozás, a szegénység, az éhezés, az alapvető fogyasztási cikkek hiánya, a gyógyszerhiány, és ott van, de egyelőre még nem akkora súllyal az egypártrendszer, az egyre keményebb diktatúra, a rendőri, katonai retorziók, a szólásszabadság, sajtószabadság elvesztése miatt érzett dühös félelem nyomása.

Az alkotmányozó nemzetgyűlés nem lesz a pártoké, és nem lesz az elit nemzetgyűlése, mondja Maduro, de minden bizonnyal példás takarítást végez a jobboldali ellenzék által uralt parlamentben, elkerüli a parlament által hangoztatott előrehozott választásokat, addig nyeri az időt, amíg alkotmányos formába önthetik Maduro örökkévalóságát. Mondjuk ijesztően hathatott, hogy az ellenzéki parlamenti többség azonnal aláírásgyűjtésbe fogott Maduro elnök elmozdítását sürgetve. Bár az akciót kioltották, kiderült, hogy az országnak minimum a 70%-a szeretné meneszteni az elnököt. Sokan az ellenzékből ahhoz fűztek reményeket, hogy a tömeges tüntetések érvényesítik majd a hatásukat és az elnök megy. Az elnök nem ment, hanem a felfegyverzett, ex-civil milíciákat kezdte verőlegényekként használni. Egyelőre a megfélemlítés hat.

A tömeg nem kér Maduroból, aki bebetonozná a hatalmát

 

A több mint 19 millió szavazó 45 százaléka szavazott, az ellenzék szerint ennek csupán a fele. Maduro és csapata győzelmet jelentett, az ellenzék is győzelmet jelentett, nem maradt el az arra való utalás sem, hogy a távolmaradás mögött Maduro és vezetése elleni hangulat áll, erre is kellene építeni, a távolmaradókat az ellenzék oldalára csábítani. Ez, olyan körülmények között, hogy az ellenzék ellen, mint terroristák ellen lépnek fel a kormányerők, nehéz lesz. Semmi csábító nincs abban, ha az embert tüntetés közben lelövik, vagy nyomorékká verik. És miközben máris felerősödött a leszámolás, hiszen Leopoldo Lopezt és Antonio Ledezmát, az ellenzék két igazi nagyágyúját még a házi őrizetükből is képesek voltak elvinni az erőszakszervek (előbbit később hazavitték), a parlamentben is megkezdték az ellenzékiek a felkészülést. Már a lelkit, mert mással nem tudnak szembemenni az megtorláshullámmal, tán majd alakítanak egy párhuzamos parlamentet, ha az eredetiből kitoloncolják őket. Az alkotmányozó nemzetgyűlés megfoszthatja a képviselőket mentelmi joguktól, erre győzelmi beszédében utalt is Maduro. Igaz, a testület őt is elmozdíthatná... erre már nem utalt. Kérdés, mit ér az, ha Donald Trump személyesen teszi felelőssé Madurot Lopez és Ledezma testi épségéért, és kérdés az, mennyit ér az Amerika által bevezetendő szankciócsomag, amely Maduro pénzügyeit célozza, amikor itt tán csak egy kőkemény olajembargó segítene: a további életszínvonal zuhanása magával sodorná az elnököt. Az is igaz, hogy július 27-én, éppen ő beszélt a Russia Today tévének arról, hogy orosz gáz- és olajüzleteket fog kötni, ellensúlyozandó a nyomort. Ugyanakkor jól jött neki az azonnali amerikai felhördülés, mert a választás előtt elmondhatta: lám, Amerika, amely oly szimpatikus nektek, éppen azt nem akarja, hogy jobb legyen az életszínvonalatok! Az már lassan nem kérdés, hogy a választások ellen tiltakozó és a diktatúra szilárdulását elutasító Amerika, Anglia, Svájc, Spanyolország, vagy a térségből Kolumbia, Argentína, Peru, Brazília, Mexikó, Chile, Paraguay, Costa Rica, Panama nem gyakorol elég nyomást Madurora és körére. Oroszország és Kína persze kiállt a választások mellett: előbbieket is éppen szankciózza Amerika, Kínának pedig eszement összegekkel tartozik Venezuela, ha bukik a rezsim, futhatnak a pénzük után.

A napokban menesztett Luisa Ortega Díaz főügyész Maduro elnök társaságában

 

Annak ellenére, hogy továbbra is az ellenzék politikusai próbálnak hangot és arcot adni az ellenkező tömegmegmozdulásoknak, egyre nagyobb súly nehezedik rájuk: Maduro kedvenc eljárása, hogy az ellenzéki politikumnak olyas színezetet adjon, mint amely készakarva hergeli a terrorcselekményekre és vandalizmusra képes tömegeket. Így az ellenzék kutyaszorítóba került: lehet, hogy a harc folytatása tényleges harc lenne, de azt nem tudják kontrollálni, így azon túl, hogy ezzel lejáratják a békés mozgalmat, csak okot adnak Maduronak arra, hogy a mozgalom mögül eltávolítson minden koponyát, hogy azt elrettentő példaként mutassa fel minden esetleges csatlakozó, minden eddig középutas, vagy moderált komponens előtt. (A legfrissebbb fejlemény, a választások tisztaságát megkérdőjelező főügyész, a korábban rendszerhű Luisa Ortega Díaz eltávolítása.) Ha minden kiegyensúlyozó tényező radikalizálódik, ez is az ellenzéket fasisztázó, terroristázó Maduro malmára hajtja a vizet. Könnyen meglehet, Venezuelában az ellenzék sosem volt ennyire rossz helyzetben. Ha az eddigi protest elképzeléseket folytatja, erélytelen lesz és bázist veszít, ha a radikálisabb oldalhoz hasonul, olyan bázisra tesz szert, amely miatt nyugodtabban támadhatja majd Maduro. Ha nem tesz semmit és Maduro színlelt tárgyalási kedvére hagyatkozik, akkor mire felébred, újra a szélre sodorják, és politikai vezetőrétegétől megfosztva irányítható masszává semmisítik. Van még egy aggasztó dolog: két héttel a szavaztatás előtt az ellenzéki pártok tartottak egy protest-gyűlést, ahol megfogalmazódott, a katonaságnak vajon nem a meglévő alkotmányt kellene-e védenie, illetve a Nemzetgyűlést és annak független döntőképességét? Tapogatózás lett volna, hogy a hadsereg esetleg hajlandó egy Maduro-ellenes megmozdulást támogatni? Könnyen meglehet, és akkor ott van még Oscar Pérez helikopterpilóta esete, aki gépével Caracasban tűz alá vett több államhivatalt is, s akiből azóta népkedvenc hős lett. A hadsereg, ha jelezné is hajlandóságát az átállásra, kétséges, hogy betartaná azt, s nem lenne ez egy beugratás, hogy tudják meg biztosra, ki a fajsúlyos ellenség? Illetve mi a biztosíték arra, hogy nem jönne egy katonai diktatúra?



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!