Elsejétől nagy lesz a hepaj

2020. 08. 28. 12:05

Nem tudom, önök értik-e, de én azt nagyon is pontosan értem, hogy itt választási kampány elég állandó és egyenletes helyzete forog nagyban fenn és fejti ki hatásait… Cirkuszt és kenyeret már a római korban is osztogattak a választópolgároknak, és az a néhány ezer év nem volt elég a kreativitás „regenerálódására”, úgyhogy most sem kapunk (vissza) egyebet, hanem ugyanazt, csak éppen egy kicsit tuningoltabb formában: vendéglő- és színháznyitásként, ugyebár. Bartha Réka írása.

 

Elég képmutató lennék, ha azt mondanám: nagyon meglep, hogy a vendéglők és színházak, színházak és vendéglők egyidejű megnyitásáról döntött a központi végrehajtó hatalom. Tetszik tudni, ugyanazokról a fickókról és csajokról beszélünk itt, akik többek között még azt is mondták kicsit korábban, hogy a tanévkezdésről helyileg döntsön mindenki (inkasszáljanak az iskolaigazgatók), mert „térségenként változó a járványügyi helyzet”.

Nos, ha nagyon nehezen is, de végre kiderül, hogy nekik, illetve a „helyieknek” mihez ildomos érteniük jobban, és az is világos: a színházak és vendéglők esetében csak enyhén változó a járványügyi helyzet, mert azok nem ugyanott vannak, ahol az iskolák. Nem tudom, önök értik-e, de én azt nagyon is pontosan értem, hogy itt választási kampány elég állandó és egyenletes helyzete forog nagyban fenn és fejti ki hatásait…

Cirkuszt és kenyeret már a római korban is osztogattak a választópolgároknak, és az a néhány ezer év nem volt elég a kreativitás „regenerálódására”, úgyhogy most sem kapunk (vissza) egyebet, hanem ugyanazt, csak éppen egy kicsit tuningoltabb formában: vendéglő- és színháznyitásként, ugyebár.

Aztán csak remélni merem, hogy ez nem jelenti azt is, hogy október 1-jén – természetesen, ugyancsak a járványügyi helyzet alakulására való hivatkozással, és a választások lejártával – ahogy kinyitották, pont úgy be is zárják ezeket, mert ez csak logikus lenne ebben a konfigurációban: „szép volt, jó volt, ennyi volt” felkiáltással és vezényszóval. És hadd találjam ki: a sort a színházakkal kezdenék…

Én most itt azért vészmadárkodom, mert azzal is alaposan számolnunk kell, hogy „odafenn” annyira megszokták már az elmúlt hónapokban, hogy mi mind gombnyomásra működünk, hogy várhatóan nagyon nehezen lehet majd kiütni ezt a jóféle távirányítót a kezükből.

No, de maradjunk csupán abban, hogy választási kampányban még csak az hiányzik a politikumnak (meg egy púp a háta közepére), hogy a teljes vendéglátóipar és az egész művészvilág haragudjon a sok rozsdásodó lakat miatt, ami még mindig ott éktelenkedik a színházakon és vendéglőkön (nem ebben a fontossági sorrendben, ez csupán az én prioritáslistám). Mert, képzeljük el, hogy itt nem tizenkét dühös emberről lenne szó, aki egyfeszt hangoskodik és rontja szerfelett az országimázst, hanem annál sokkalta többről.

De erről ugye szó sincs, mert nyitunk szeptember 1-jétől… Én meg nagyon örülök ennek, és persze nevetek is jó nagyokat és egészségeseket az újranyitás szabályain, amelyekben újfent semmi logika. Magyarán, nagyon vicces az a koreográfia, amelyben a járványügyi szabályok olyanok, mint a tánclépések: az sem baj, ha egy-egy bonyolultabb forgást, pörgést az ember egyszerűen kihagy, mert a közönség úgysem jön rá.

Merthogy ott van ugye az, hogy zárt térben jelenleg szigorúan kötelező a maszkhasználat. Repül a feje és ölébe a jókora büntetés annak, aki ezt nem tartja be. Nos, ha hithű módon alkalmaznánk, akkor a vendéglők zárt terében a száj tájékán vékonyan elmetszett sebészeti maszkon keresztül kellene igazából étkezni ahhoz, hogy minden rendben legyen.

De nem ez lesz és nem így: hanem bemegy az ember vagy annak lánya maszkban a hermetikusan zárt vendéglőbe, és megy, megy, amíg el nem ér az asztalhoz. És akkor ott leül és lekapja a maszkot, hogy ember módjára el tudja fogyasztani azt a finomat, amit a vendéglátóipar főzött neki a csőd szélén, de jókedvvel. Nos, erről nekem az a vicc jut eszembe, amikor a zsidó talál egy bankót szombaton, és ahhoz, hogy felvehesse, eldönti, hogy mindenütt szombat van, de azon a kis részen, ahol a bankó van, ott viszont – láss csodát! – péntek. Na, ugyanígy van a hírhedt „vélussal” is, akivel hónapok óta küszködünk ugyebár: ő elviekben mindenütt is van, csak az asztal környékén változik hirtelen péntekké.  

De menjünk csak tovább: az illető szeptikus vendéglők, ahol az emberek hol maszkban vannak, hol meg nem, csupán fele kapacitással fognak üzemelni. Ezt pontosabban úgy kell elképzelni, ahogy egy pragmatikus háziasszony soha életében, még a menszesze idején sem terítene, tálalna (ebből is látszik, hogy ezt férfiak képzelték el): egyik asztalánál ülnek majd vendégek, egy másiknál nem, aztán ismét igen, és ismét nem. Hogy avatottabb kollégámat, Esterházy Pétert parafrazáljam: ez azért lesz így, hogy ott is legyen valami, ahol tulajdonképpen semmi sincs, mert így írja a nagy könyvben. Tehát még véletlenül sem az lesz, hogy egész egyszerűen eltávolítják az asztalok egy részét, és a meglévőket megfelelő, előírt távolságra helyezik majd egymástól. Itt, kérem, annak is kell látszódnia, hogy hol ül valaki, és hol ül senki egy adott, szigorúan szeptikus zabáldában, ahol a járványügyi szombatok és péntekek csak úgy keverednek, ahogy nekik azt rendeletben előírták. Arról már nem is beszélve, hogy milyen vagány lesz, amikor a valaki elfoglalja majd a senki helyét. És akkor kitör majd a botrány (ami nálunk felé nem is olyan ritka jelenség)!

Nem azt mondom, de ebben a kialakult helyzetben a vendéglátóipar hatalmas konkurenciát jelent (ne legyünk naivak!) a szórakoztatóiparnak tekintett, kegyelemkenyérként újranyitott színházaknak. Nem lehet majd tudni, hogy hol igazibb és hitelesebb a járványügyi színjáték – itt vagy amott?  

De addig is: a vendéglők újranyitásának szabályaiból már olvasni, hallani ezt-azt. Kerestem a színházakra vonatkozókat, de csak annyit találtam, hogy az illetékesek (kik azok, csaknem XIX. Kovid Lajos?) még mindig „elemzik a különböző forgatókönyveket”, többek között a nyugati országokét, ahol ugyebár teljesen más a viselkedéskultúra is, nem csak a színházakhoz való viszonyulás…

Aztán meg ráakadtam a Cristina Modreanu színikritikus által készített összesítésre, amolyan rögtönzött közvélemény-kutatásra arról, hogy a színházi emberek hogyan látják a lehetséges forgatókönyveket. Egyszerűen lehidaltam: a félelem, az istenadta naivitás, a talajvesztettség és az elméletben lejátszott, semmiféle gyakorlati támasztékkal nem rendelkező katasztrófa-forgatókönyvek köszöntek vissza ezekből a vélekedésekből.

Elment minden humorérzékem ezek olvastán, amíg a vendéglők esetében – amint a fenti ábra mutatja – még virágzott. Én a román drámaírók, rendezők, kritikusok és színészek véleményéből egy dolgot tudtam le- és felmérni: hogy az utóbbi félévben beléjük sulykolt félelem jegyében még a szakmájukat is „szívesen” zárójelbe teszik, ha igény van rá (márpedig miért ne lenne?). Pedig, kedves felebarátaim a színházban, a teátrumok újranyitásában hatványozottan kevesebb veszély van, mint a vendéglőkében, mert a nézőnek például nem kell előadás közben lekapnia a maszkját, hogy egy jó finom flekkent bekapjon és közben a „vélusait” is szétprüszkölje. Ráadásul, még a közönség le- és szétültetése is sokkalta könnyebben megszervezhető, mint a vendéglőkben. Szóval: hol az életrevalóság, kérdeném, ha már egyéb dolgom úgysincs?

Viccelünk, viccelünk, hogy repülőszínház, azonban a légitársaságoknak nem akkora a lobbierejük, mint manapság a romániai színházi világnak… Márpedig minél kiszolgáltatottabb a helyzet, annál erősebb és hatékonyabb kellene legyen ez az oldal, ez a tevékenység. Mert a siránkozás meg a várakozás, hogy majd csöppentik az égi mannát, még mindig nem a lobbierő definíciója, bárhonnan nézem.

 

Hát akkor meg, azt mondom, várjuk meg, hogy miként programoznak be minket „odafentről”, és addig majd asztali komédiákat lehet játszani – élelmesen megszervezett szombatok és péntekek között – a vendéglőkben.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!