Gyógyító szürkék, lipicaiak

2017. 10. 03. 19:16

Lovastanya-nézőbe menendő, egy híján húsz kollégával „pattanok föl” Székelyhídon egy… iskolabuszra. A MÚRE (Magyar Újságírók Romániai Egyesülete) tagjai másfél napi közgyűlésük fáradalmait kipihenni indulnak kétfelé, Érmellék-kóstolóba. A társaság egyik része az Érsemjén–Ottomány–Szalacs, a másik pedig az Érolaszi–Köbölkút útvonalat választja. Jómagam előbbi falvakban többször jártam, az utóbbi út viszont nekem is nóvumot kínál. Szilágyi Aladár írása, vajdasági kollégánk, Martinek Imre fotóival.

Temesvári rádiós kollégánk, Bartha Csaba barátkozik a lovarda egyik lakójával

 

Alig érünk ki a bennünket vendégül látó kisvárosból, dombosodik a táj. Az Árpád-korban vallonok alapította, a törökvész elmúltával svábok által újranépesített Érolaszit elhagyva ereszkedünk a dombok ölében megbúvó Érköbölkútra. Az ereszkedés és a megbúvás szó szerint értendő, hiszen ennek a zsákfalunak a java része egy kies völgykatlanban alakult ki, vagy nyolc évszázada. S hogy jó óvóhely lehetett, mi sem bizonyítja jobban, mint egy 1692-ben, a törökök kiűzése után készült összeírás, mely szerint egyetlen lakott településként maradt fenn, a környék 17 faluja pedig – köztük a szomszédos Véd és Érolaszi – lakatlan pusztának soroltatott. Mi több, Köbölkút arra is alkalmasnak bizonyult, hogy 1849 zűrzavaros áprilisában itt rejtsék el rövid időre a Budáról Debrecenbe menekített Szent Koronát.

Házigazdánk, Rákóczi Lajos 1974-ben került magyartanárként az érmelléki faluba. Gyermekkora óta kötődik a lovakhoz, a nemes állatok iránti szerelmét magával hozta, és alig egy esztendő múlva a saját hátasán poroszkálta be az Ér- és a Berettyó-mente falvait. Mivel a Rákóczi-fi, Gergő is korán megfertőződött az atyja hobbijával, s a lovak iránti szeretetük magasabb szintre hágott, a család Benjáminja elkezdett a fogathajtás iránt érdeklődni. Hamar megtapasztalták, hogy a lipicai mének a legalkalmasabbak ennek a sportnak az űzésére. Mialatt Gergő egyre-másra halmozta a trófeákat országos és nemzetközi fogathajtó-versenyeken, lépésről lépésre kialakították, felépítették a maguk lovas birodalmát. (Gergő éppen a fogathajtók Balkán-bajnokságán vett részt vizitünk idején.) A Rákóczi farm meg az otthoni istálló jelenleg 47 paripa otthona. A lókiképzés és a fogathajtás mellett lovasiskolát indítottak be, lovastábort is működtetnek gyermekek számára.

Rákóczi Lajos egykori politikus, pedagógus a fogatot készíti elő a kikocsizásra

 

Lajos gyakorló és gyakorlatias pedagógusként – illetve a parlamentet kétszer megjárt politikusként – néhány esztendeje még arról ábrándozott, hogy tudásukat tovább adandó, a tanügyminisztérium támogatásával lovász- és lovasoktató szakosztályt indíthasson valamelyik iskolában, de kezdeményezése közönybe ütközött. Ezért fogott hozzá családi vállalkozás formájában szép és szokatlan tervének valóra váltásához. Az istállóhoz közeli akácosban két éve felépült, szakszerűen berendezett lovarda, meg a birtok szabadtéri kifutója kellő spáciumot biztosít a lókedvelő felnőttek és gyermekek számára, maga a környék ideális terepet kínál a hosszabb lovastúrák megtételére is. A csapatot 2016 óta egy ifjú szakember, Ádám Andrea erősíti, aki egyenesen a magyar fővárosból szegődött át lovasoktatónak az isten háta mögötti, érmelléki faluba. A Rákóczi farmon zajló tevékenységek legizgalmasabbjának a lovasterápia tűnik. Sajnos még nincs saját szakemberük, aki rendszeresen és folyamatosan végezhesse itt ezt az áldásos tevékenységet, de egy időnként Magyarországról átjáró gyógypedagógus bebizonyította: a lovak csodákra képesek! Egy-egy mozgássérült vagy Down szindrómás gyermek néhány hónap alatt látványos fejlődést ért el, s egy ötéves koráig megszólalni sem képes leányka itt, a lovak varázslatos érzelmi erőterében ejtette ki az első szavait.

A nyeregben a marosvásárhelyi Karácsonyi Zsigmond, aki Ádám Andrea felügyeletével tett meg néhány kört Óda hátán

 

Ahogy a gazda befelé invitál bennünket, orromat megcsapja az istálló jószaga, a lovak kipárolgása, a széna illata; fülemet dobbantások, prüsszögések muzsikája ingerli. A mindenre érzékeny állatok menten észlelik az idegenek beléptét, kíváncsi fejek bukkannak elő a bokszokból. Engedélyt kapunk a lipicaiak simogatására, a szürkék barátságosan felénk szimmantva ismerkednek velünk. Aztán Mészáros Elek kollégánk, az Érmellék avatott krónikása, aki otthonosan mozog a Rákóczi tanyán, kivezeti az egyik lovat, nagymamakorú szelíd kancát, akinek a vállalkozó kedvű újságírókat kell megtűrnie a hátán, a kifutón körbe poroszkálva.

A társaság kényelmeskedőbb fele a fogatozást választja. Mialatt a gazda meg egy lovászlegény kivezeti a két büszke mént, nagy buzgóságomban – tudván, hogy az ülés jobboldala a hajtót illeti meg –, elsőnek cihelődöm baloldalt a bakra. Tüstént kiderül, rosszul tettem, hogy a fölszerszámozás rituáléjának megejtése előtt foglaltam el a helyemet: a fegyelmezett, rendkívül érzékeny paripák nincsenek ilyesmihez hozzászokva, egyikük nagyot prüsszentve fejezi ki rosszallását irányomba. Amíg a gazda felpattan mellém, regulatörésemet mintegy kiigazítandó, rám bízza a gyeplő két szárát. A két turnusban történő, bő félórányi kikocsikázás, pardon, kifogatozás gyermeki örömmel ajándékoz meg bennünket. Fogatunk hajtója, aki nem mellesleg helytörténész is, számos nevezetesség, esemény helyszínét mutogatja, többek között azt is, ahol Vasvári Pál toborozta 1849 lázas tavaszán a mócok ellen induló, tragikus sorsú szabadcsapatát. A girbe-gurba sikátorokon kanyarogva bomlik elibénk az őszi fényben megmártózott falu dombok ölelte, békés kisvilága. Ez az a hely, ahová érdemes volna vissza-visszajárni, megpihenni, feltöltődni, mielőtt ismét belevetnénk magunkat a nagyvilág mókuskerekébe.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!