Nincs Ceauşescu-rendszer az 56 utáni megtorlások nélkül

2018. 10. 25. 09:41

Román felajánlkozás, kisebbségellenes, egyházellenes fordulat Erdélyben, megfélemlített értelmiségiek, szelektív emlékezetű román történetírás 1956-tal és a forradalmat követő eseményekkel kapcsolatban készített interjúnk második részében. Stefano Bottoni történészt Szilágyi Aladár kérdezte.

Stefano Bottoni történész

A beszélgetés első része itt olvasható.

 

Bukarestben hamar megjelent a Magyarországon történtek értelmezésének erősen nacionalista vonulata is.

 

Az első pillanattól kezdve, körülbelül attól, amikor inkognitóban, nem hivatalos kiküldetésben jár Budapesten két fontos ember: Valter Roman és Aurel Mălnăşan, az utóbbi román volt, Roman pedig nagyváradi zsidó, mindketten kitűnően beszéltek magyarul, s amikor Pesten járnak – ez október vége –, rengeteg emberrel beszélgetnek, részben pártvezetőkkel, részben az utcán vagy az intézményekben. A következő meggyőződéssel térnek vissza Bukarestbe, amit rögtön, november másodikán elő is adnak a politikai bizottságban: Magyarországon óriási baj van, ami ott történik, az egy nacionalista puccs, és mindenki Erdélyről beszél. Amit jelenttek, az alapvető, óriási csúsztatás volt.

 

Egyáltalán, találkoztak ők Pesten ilyen jellegű megnyilvánulásokkal?

 

Azt nem tudjuk. 56 kutatása Magyarországon elég fejlett „műfaj”. Harminc éve folyik szakszerű kutatás, eszméletlen mennyiségű forrást jelentettek meg és értelmeztek Budapest és a vidék eseményeiről. Alig lehet találni olyan forrást, akár oral history interjút, akár forradalmi röpiratot, újságot, hivatalos forrást, ahol egyáltalán említés történik Erdélyről.

 

Sürgősebb dolguk is lehetett ennél…

 

Igen, mindig azt mondtuk, hogy egészen más dolguk volt. Nem azért nem foglalkoztak az erdélyiekkel, mert nem szerették Erdélyt. Egyrészt tíz évig tényleg „nem létezett” ez a kérdés, ott volt a fejekben, de nem merték előhozni. Lehet, ha eltelik még egy-két hónap, kicsit konszolidálódik a helyzet, akkor előveszik, de nem volt rá idejük. Az kizárt, hogy október végén, amikor zajlanak a harcok a szovjet csapatokkal, ez a kérdés bármilyen szerepet játszott volna. Ez óriási csúsztatás, és ebből következik egy csomó minden, mert a Román Kommunista Párt  úgy érzi és úgy is értékeli, hogy ez egy kiváló ürügy, s ennek megfelelően minden egyes magyar megnyilvánulást, például a több városban lezajlott halottak napi, november elsejei, másodiki gyászszalagos koszorúzásokat, melyeket összekötöttek a megemlékezésekkel, majd következett a szovjetek bevonulása napján, november 4-én a második hullám, ezeket, illetve a diákmegmozdulásokat, meg az innen-onnan összeszedett információkat, hogy XY szidta a kommunistákat, vagy azt üvöltötte, hogy „ismét magyarok vagyunk!” – ezeket a dolgokat mind egy csokorba szedik, és úgy értelmezik egységesen, hogy „az ellenforradalom egy nacionalista megnyilvánulás”. S ennek megfelelően kell kezelni, el kell indítani egy másfajta kisebbségpolitikát. És ez a másik felismerés, illetve csúsztatás ebben a kérdésben, hogy a romániai magyarok nem szolgáltak rá a bizalomra! Kaptak egy lehetőséget, és visszaéltek vele. Mindaz, ami később történik, ennek a következménye. nem csak a fizikai megtorlás, a több száz per, több tízezer letartóztatott és több tízezer elítélt, utcán megvert és otthagyott ember; tehát nem csak a fizikai oldala, hanem az egész, ami megindul, a kultúrpolitika, az oktatáspolitika megváltoztatása terén.

 

Nem utolsó sorban a román nacionalizmus újraélesztése…

 

Igen, illetve a magyar nacionalizmus elleni harc, amit úgy csomagolnak be, hogy a magyar nacionalizmus táplálja a kulturális szeparatizmust. Azt, hogy külön kultúrotthonok, külön műsorok, külön iskolák vannak, külön egyetem van. A gyerekek nem tudnak románul, nem akarnak részt venni a közös dolgokban, kialakultak – ahogy a románok mondják – a magyarok külön „biszerikucái” (templomocskái). Ezt kell megtörni, ezt kell felszámolni, és 58-59-ben ezt módszeresen meg is teszik.

 

Amikor a második, gyakorlatilag mindent elődöntő támadás elindult, a szovjet hadsereg jelentős része Románián ment keresztül. Tudtommal akkor Gheorghiu Dej készségesen felajánlotta Románia részvételét is a fegyveres akciókba. Így volt?

 

Valóban így. November elseje és harmadika között Hruscsovnak van egy elképesztő utazási mutatványa. Előbb Bresztben tárgyal Gomulkával. Ez nehéz dió volt. Gomulkának – aki éppen október 23-24-én lett lengyel vezető, és nem nagyon akarja ezt az egészet –, volt elég baja. Népszerű volt a lengyelek körében, s a hagyományosan jó lengyel-magyar viszony miatt is, az ottani közvélemény ellenezte a szovjet bevonulást, erőteljesen támogatta a felkelést. Gomulka nem akart bevonulni úgy a történelembe, mint aki támogatja a szovjet katonai intervenciót. Próbálja erről meggyőzni Hruscsovot, de nem sikerül. Beletörődik abba, hogy a mandátumát válságkezekléssel kell kezdenie, be kell adnia a lengyel közvéleménynek, hogy a szovjetek Magyarországra való bevonulása elkerülhetetlen. Ez egyúttal üzenet a népének: „Maradjatok csendben, és örüljetek annak, hogy mi ezt elkerültük.” Utána Hruscsov Bukarestbe utazik, ahol a románokkal és a csehszlovákokkal tárgyal. A románok ekkor ajánlják fel, hogy ők is szívesen részt vennének a „rendteremtésben”, van benne tapasztalatuk, „ismerik a terepet”.

 

Elvégre jártak már Budapesten…

 

A román hadsereg egy része szó szerint „ismerős” volt Budapesten, mert a tisztek egy része, nem is kevesen 44-45-ben már végigcsinálták ezt a hadjáratot a szovjetek oldalán. Noha már 1955 óta létezik Varsói Szerződés, de a szovjetek nem kérnek ebből a segítségből, megoldják egyedül. Utána Hruscsov elmegy Brioniba, Titóhoz, ami szintén nehéz tárgyalás, egy egész napon át gyomrozzák egymást a jugoszláv vezetővel.

Hruscsov 1958-ban, Bukarestben, Gheorghiu Dej társaságában, balra az ifjú Ceausescu

 

Végül Jugoszlávia – akárcsak Kína – melléje állt az agresszív fellépésnek, nem?

 

Kína nagyon, Mao határozottan elvárta. Titót viszont meg kellett győzni, hiszen ő szimpatizált Nagy Imrével, annyira, hogy november negyedikén felkínálja neki a nagykövetséget menedékül, amit aztán két hét múltán visszavon, és kiadja őket, éppen Romániának. Tehát ez egy összetett játék. Ami a románokat illeti, – van egy közvetett, nagyon megbízhatatlan forrás, Pacepa könyvében szerepel – állítólag sok száz, talán több ezer román államvédelmis Magyarországon segített a megtorlásban. Arról tudunk, hogy valóban vannak egy páran, akiket átdobnak, akik Magyarországon teljesítenek szolgálatot, illetve 57-ben létrejön egy – sajnos, nagyon hatékony – együttműködés a román és a magyar állambiztonság között, az úgynevezett ellenforradalmi cselekmények felderítésében. Vannak közös nyomozások, tudomásunk van arról, hogy Nagyváradra is érkezik egy magyar nyomozó csoport, de máshová az országba is. Kihallgatásokat eszközölhet román technikai segítséggel, például olyan volt magyar csendőrök ügyében, akik Romániában maradtak. A románok kiutasítják, a magyarok átveszik, és bíróság elé állítják őket. Két erdélyi értelmiségi, Varró János és Lakó Elemér perében pedig Magyarországtól, Magyarországról szereznek be a román kollégák terhelő információkat.

 

Voltaképpen ez általános megfélemlítési folyamat volt. Igyekeztek minden rétegből kiemelni embereket. Könnyű volt ürügyet találni, produkálni, ugye. A diákoktól kezdve az egyetemi tanárokig, a parasztemberektől a lelkészekig és így tovább. Ez jobbára tudatos megfélemlítési akció volt?

 

Néha igen, néha nem. Például az úgynevezett Szoboszlay-per esetében, ami a legsúlyosabb volt a maga tíz végrehajtott halálos ítéletével, 1958. szeptember elsején, az az érzésünk, hogy igenis, számított nekik, hogy csokorban szedjék össze azokat, akik úgynevezett ellenséges közegből érkeznek. Három nagy csoport van: a katolikus papok, a volt arisztokraták, tehát deklasszált elemek, a harmadik olyan vidéki birtokosok, tanítók, népművelők, falusi, kisvárosi magyar értelmiségiek, akik helyben nagy befolyással bírtak. Ezekben a perekben nincsenek például munkások, teljesen hiányzik ez az elem. A protestáns teológusok, illetve az egyetemi diákok perében teljesen nyilvánvaló, hogy ki a célcsoport. Aztán ott voltak az úgynevezett nagycsoportos perek: az EMISZ (Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége), Nagyváradon a SZVISZ (Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete), ahol sokféle háttérrel bíró diákot szednek össze, többnyire munkás vagy földműves származásúakat. Romániában a politikai elítéltek nagy része alapvetően paraszt volt, olyanok, akik a kollektivizálás ellen protestáltak vagy lázadtak fel. A megtorlás magyar áldozatai az elítélteknek körülbelül 15-20 százalékát teszik ki, a többiek románok voltak, bár a legsúlyosabb ítéletek a magyarokat sújtották.

 

Tömeges volt a különböző vallási mozgalmak, az el nem ismert szekták tagjainak az üldözése is.

 

Valóban. Ezek azok a perek, amikor arról beszélünk, hogy az eseménytörténet meg is van, meg nem is. A legfontosabb perekről viszonylag sokat tudunk, bár az állambiztonsági levéltárak szintjén nincsenek feldolgozva. Abból, hogy valaki csinált tíz interjút, és kiszedte a levéltárakból a bírósági ítéleteket, megtudjuk, hogy XY nyolc évet kapott, de azt nem, hogy pontosan mik voltak a vádak, hogyan zajlottak a kihallgatások, ki volt az ügyész, ki volt a hadbíró, fellebbeztek-e, stb. Más pereknél még kevesebbet tudunk. Nagyon sok olyan per van Erdély-szerte, kisebb falusi, kisvárosi csoportok ellen, akik vagy előszedtek egy puskát, vagy szétszórtak ötven röplapot, netán valamit kiabáltak a kocsmában. Kreáltak egy pert, valaki eldöntötte, hogy ezt az ügyet hadbíróság elé kell állítani. Vagy ott vannak a tiltott határátlépési esetek ezrei.

 

A román történész kollégák – jó, hogy feldolgozták a kommunizmus bűneit –, mennyire foglalkoztak 1956 történetével?

 

Hááát… nem nagyon. Magyarországról tudnak valamit, de a romániai 56-ról szinte semmit. Ennek több oka van. Egyrészt azt gondolták nagyon komolyan – akár mi is –, hogy nem történt semmi, tehát nincs mit látni, nincs miért foglalkozni a kérdéssel. Aztán 96-ban megjelent egy nagyon fontos könyv – sajnos… –, a Lungu–Retegan-féle 56. Explozie /Robbanás), ami egyrészt azért volt fontos, mert kulisszatitkokat tárt fel, eredeti román párt- és diplomáciai anyagokat közölt, ugyanakkor úgy válogatták ki őket, és úgy értelmezték a bevezető tanulmányban, ami egy elképesztő csúsztatás volt, hogy itt minden teljesen rendben van, mert egy revizionista és nacionalista megmozdulásra a román pártvezetésnek így kellett reagálnia. Ez a könyv nem egy tömegtermék, még 96-ban jött ki, amikor a történészek nagy része nem is tudta, hol van a levéltár. A Lungu–Retegan szerzőpárosnak viszont nagyon magas szintű kapcsolatai voltak, sok dokumentumhoz hozzáfértek, és felállítottak egy félhivatalos értelmezést. Ami nem azt jelenti, hogy mindenki egyetértett velük. Egy sokkal fiatalabb kutató, Ioana Boca, kitűnő monográfiát írt 1956 - Un an de ruptură (A szakadás éve) címmel, 2001-ben. Ez korrekt összefoglaló volt arról, hogy mi történt Romániában. Bár a magyar perek nem voltak benne, de korrektül elemezte, hogy mi történt Temesváron, Kolozsváron és más városokban. Értéksemlegesen tette, sőt szimpatizálva a fiatalok követeléseivel. Utána Michaela Sitariu írt még Temesvárról. Fájdalom, hogy magyar perekről, például a Szoboszlay-perről, a Sass Kálmán perről vagy a teológusok peréről a mai napig sem tudnak, miközben a szászok brassói peréről elég sokat írtak. A Tismăneanu-jelentésben – melynek egyik szerzője voltam – szerepeltettük ezeket a pereket, viszont a terjedelem nem tette lehetővé, hogy bővebben írjunk róla. A 60. évforduló egy elpuskázott lehetőség volt, mert nem történt semmi. Az a könyvem viszont, ami most jelent meg angolul, Sztálinról szól, meg a Magyar Autonóm Tartományról, illetve 1956-ról, ha miden jól megy, meg fog jelenni románul is a Humanitas Kiadónál. Ott én odateszem magam, a kötetben közel száz oldal foglalkozik 56-tal, tehát ez egy alapos összefoglaló, sok új kutatással. Ami fontos ebben, nem csak az, hogy azt tudatosítsuk a román olvasókban, hogy hány embert ítéltek el, hanem azt is, hogy milyen hosszú távú következményei voltak 56-nak a román politikára. Egyrészt a kisebbségpolitikára, másrészt az egész politikai rendszer működésére. Hogy nincs Ceauşescu-rendszer 56 és az 56 utáni politikai megtorlások nélkül – ezzel kellene szembenézniük.



Ez is érdekelheti...

A közöny diadala, tanulság nélkül

Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!