1956 hatása és következményei Erdélyben

2018. 10. 22. 21:29

Stefano Bottoni történészt, az MTA tudományos főmunkatársát nagyváradi előadása előtt faggatta Szilágyi Aladár az 1956. október 23. előtti időszak romániai viszonyairól, valamint a bukaresti hatalom első reakcióiról a forradalom kitörése után.

Stefano Bottoni történész   Fotó: Fried Noémi Lujza

 

Románia mennyire volt felkészülve egy ilyen fordulatra, egy ekkora törésre, ami 56-ban következett be Magyarországon?

 

Én úgy gondolom, hogy egyáltalán nem. És ez is okozza az abszurdnak és túlzottnak tűnő reakciót erre a dologra, mert miközben magából a Szovjetunióból indultak a változási folyamatok, 1953-ban, 54-ben belső hatalmi harc, reformok igénye, egy új – ők nem úgy hívták, de mi talán így tudnók lefordítani: „emberarcúbb” kommunizmus megteremtése. Gyakorlatilag

annak a felismerése következett, hogy nyílt terrorra nem lehet alapozni, fel kell építeni egy új legitimitást.

Magyarországon, Lengyelországban azonnal van ennek egy mérhető hatása. Magyarországon a legmérhetőbb: Nagy Imre programja, az első intézkedések és az ebből fakadó hatalmi harc Rákosiékkal. Ezzel szemben Romániában nem történt abszolút semmi, és amikor 56 után fölmerül a probléma politikai szinten, Gheorghiu Dej azzal oldja meg a dolgot „dialektikusan”, hogy azt mondja: mi már megoldottunk mindent, amikor 52-ben kizártuk, illetve felszámoltuk az úgynevezett pártellenes csoportot…

 

Pauker Annáékat?

 

Paukert, Georgescut és Luka Lászlót. „Mi akkor már megvalósítottuk ezeket az elképzeléseket. Mi valóban előrébb tartunk, akár a szovjet elvtársak”. Ezzel elhárítja a felelősséget, mert amikor a szovjeteknél és a magyaroknál is elkezdik pedzegetni, hogy mi a terror szerepe, mi az állambiztonság és a megtorló szervek szerepe és a felelőssége, Gheorghiu Dej tudja, és a sajátjai tudják, hogy ők olyan mélyen benne vannak ebben a történetben, hogyha bizonyos dolgok kiderülnének, akkor nagyon kellemetlenné válna a pozíciójuk, mert védekezniük kellene, amihez ők nem voltak hozzászokva. Ezért is még nagyobb sokk számukra a 20. kongresszus, amikor maga a fő szovjet vezető, Nyikita Hruscsov mondja el ezeket a dolgokat, lerántja a leplet Sztálinról és a sajátjairól. És akkor Dej-ék úgy érzik, egy nyílt fenyegetés érkezett, mert ők voltak azok, akik mindenben követték Sztálin utasításait, irányvonalát. Talán a leghűségesebbek voltak. Ezt mindig Rákosiról mondták, de ha megnézzük a rendszer brutalitását, felépítését, valószínűleg ebben Románia überelte Magyarországot is. A párton belül egy szűkebb csoport, nem is csoport, egy-két ember, kettőt emelnék ki, akik nagyon mások voltak, az egyik Miron Constantinescu, akiből akár reformer válhatott volna, ha engedik. Ő lehetett volna a „román Nagy Imre”.

 

Megvolt a kultúrája is hozzá…

 

Igen, ő viszonylag kultúrember volt, olyan ember, aki értette volna az új időknek a szavát. A másik pedig egy nagy sztálinista volt, Iosif Chişinevschi, aki 56-ban, amikor Constantinescu elindítja a párton belül a támadást, akkor azt mondja: a szovjetek kezdeményezték ezt a folyamatot, akkor csináljuk mi is, nekünk is van mit bevallanunk, nekünk is van mit átgondolnunk. Erre Romániában nemcsak hogy nem történik semmi, hanem ezt a kísérletet pár nap alatt visszaverik, önbírálatra kényszerítik a két renitenst, akik meg merték támadni a pártot, pártellenes dolgot merészeltek megfogalmazni. És ugyanez történik később, a Román Írószövetség első kongresszusán, amikor egy zsidó – addig nagyon vonalas – író, Alexandru Jar nevű emberke föl mer szólalni, és az új idők szellemében közli: a szovjet folyóiratok is azt mondják, a szovjet viták is azt sugallják, hogy jó lenne feldolgozni a múltat és tanulni belőle. Nemcsak lecsitítják, hanem azonnal kidobják az Írószövetségből. Zsidó volta ekkor már nem előny, hanem hátrány, sokan azért sem szerették, mert nagyon vonalas volt addig, s ez a pálfordulás nem tűnt túl meggyőzőnek. Senki nem mer melléállni, a jegyzőkönyvek szerint Majtényi Erik, és még egy író vagy mellette szavaz, vagy tartózkodik, nem ítéli el, a többiek viszont testületileg. Ez a román restabilizáció, amely pillanatok alatt kialszik. De van egy kimondottan magyar oldala is a dolognak, a nemzetiségi kérdés. Erre vonatkozóan kialakult egy olyan álláspont a magyar értelmiségi körökben az ötvenes évek közepén, hogy

rengeteg megoldatlan probléma van, rengeteg sérelem, amit orvosolni kellene,

és a restabilizáció kitűnő alkalmat adhat arra, hogy bizonyos kérdéseket újra nyissanak, akár a kétnyelvűségről, akár az iskolákról, akár az egyetemek működéséről, a műemlékvédelemről, bizonyos korábban betiltott lapok – például a Korunk – újraindításáról, amelyekre a párt már korábban adott egyfajta elvi engedélyt, de nem történt semmi. 1956 szeptemberének végén Kolozsváron kerül sor egy nagyon határozott és kemény ütközetre. Miron Constantinescu és Fazekas János képviselik a pártot, a másik oldalon párthű értelmiség, Balogh Edgár, Jordáky Lajos és mások, nekimennek a hivatalos pártvonalnak, és követelik ezeknek a hibáknak a korrigálását. Ugye, szeptember végén vagyunk, Magyarországon megindultak az erjedési folyamatok, ráadásul Rákosit már nyáron eltávolították. Igaz, helyette jött Gerő, vele nem sokat nyertek, de Rákosi eltávolítása elég súlyos pillanat volt. Tehát szeptember végén az értelmiségiek követelésére a párt engedményeket tesz a magyarság számára. Ha nem is kényszerítettük térdre, de végre a párt leállt tárgyalni, és majd komolyan vesz minket – gondolták az értelmiségi vezetők. Ez az a hangulat, amelyre bekövetkezik az október 23-i forradalmi helyzet. Adott egy ország, amelyik felkészületlen minden reformra, mert semmi nem történik, miközben a fű alatt zajlik az állambiztonsági átszervezés, pár ezer szekus tisztet leszereltek, átirányítottak, volt egy viszonylag komoly politikai fogoly elbocsátás 55-56-ban, a bărăgáni deportáltak is hazatérhettek. Tehát történtek dolgok, de nem adtak nekik ideológiai keretet, hogy mi azért csináljuk, mert elrontottuk, s ezt most kijavítjuk. Valójában csak egy csoport van, amely bizonyos szempontból felkészültebb, főleg nyelvi okokból, de nem csak: ez a diákság egy része. Mert nagyon erős a magyarországi, a budapesti orientáció, akkor lehetett kapni magyarországi lapokat, s főleg a Magyar Rádió óriási szerepet töltött be ebben a történetben. Ezért is nehéz román oldalról a recepció, és nem tudják eldönteni, hogyan viszonyuljanak a kérdéshez, mert Románia egészen más helyzetben van. És itt a magyarázata annak is, hogy a lakosság jelentős része másképpen reagál 56-ra, mint Magyarországon. Itt forradalmi cselekmények nincsenek, a román hatalom felkészült ebből a szempontból. Nemcsak hogy nem omlik össze, hanem a legkeményebben tartja magát.

 

A gyorsreakciója mi volt Romániának október 23. után?

 

Azonnali határlezárás. Ez érdekes folyamat, amiről viszonylag kevesen tudnak, de érdemes megemlíteni: augusztustól lehetségessé vált utazni. Ez óriási dolog, majdnem tizenöt éve nem utazhattak az emberek, a családok, a barátok, az ismerősök nem találkoztak, de ettől kezdve ki lehetett menni, be lehetett jönni. És jöttek is. Nagy számban van jövés-menés, ami azelőtt szokatlan volt. És akkor a nagy evészetek-ivászatok alkalmával jönnek-mennek a hírek is arról, hogy mi történik. Ez egy óriási információcsere, ami korábban elképzelhetetlen volt.

 

Tömeges kultúrsokk lehetett…

 

Valóban kultúrsokk volt, mert Magyarországon egész más folyamatok zajlottak. Gondoljunk bele, 1956. október 6-án nem csak az aradi vértanúkra emlékeztek, hanem ekkor volt Rajk László újratemetése is, ami óriási rendszerellenes demonstrációvá duzzadt. Azok az erdélyiek is, akik éppen kint tartózkodtak, szemtanúi, részesei lehettek.

Őzike szemekkel nézték: mi történik Budapesten.

Romániában elképzelhetetlen volt, hogy bárkit is rehabilitáljanak, akit pár évvel azelőtt kinyírtak. Bár Rajk László is véreskezű belügyminiszter volt, de nem arról van szó, hanem az újratemetés tényéről, s ezt a helyzetet rengeteg ember arra használja ki, hogy rendszerellenes dolgokat mondjon. És a hatalom nem szankcionálja… A hatalom már nincs abban a helyzetben, hogy belelövessen a tömegbe. Túl sokan vannak, és október huszonharmadika hasonló dinamikát hoz, amikor előbb engedélyezik, aztán betiltják, majd újból engedélyezik a tüntetéseket. A hatalom megosztott és gyenge, látszik, hogy az apparátus jelentős része már nem is követi a pártot. Románia elrendeli tehát a teljes határlezárást, az információs blokádot, de a Kossuth Rádiót nem tudják leárnyékolni.

 

Az én iskolaigazgatóm kitette a rádióját az ablakba, hogy a diákok hallgathassák a Kossuth Rádió adását…

 

Ez a kollektív rádióhallgatás megvolt. Annyiban nem könnyítik meg a dolgot a román elvtársak, hogy a román média hallgat, a román újságok egy sort nem írnak a történtekről huszonhat vagy huszonhetedikéig, és utána is csak kimérten. Rögtön, az első pillanattól kezdve ellenforradalmi puccsnak minősítik. Megvan az az értelmezés, az a keret, amiben meg kell jelentetni. És természetesen a hadsereget, a Securitátét mozgósítják, általános és teljes készültségi állapotot rendelnek el. Mindenütt érezhető a feszültség, a fenyegető jelenlét. Kolozsváron úgy tudják leszerelni a diákokat, hogy azonnal, már huszonötödikén le is fognak embereket, elkezdődnek a letartóztatások.

 

Temesvárott is vannak hasonló események…

 

Igen, Temesvár az egyetlen város, ahol komolyabb megmozdulás történik, és ez nem „magyar ügy”, hiszen román, német és szerb egyetemisták is tüntettek. Összehasonlítva a 89 decemberében történtekkel, ekkor sokkal „szakszerűbben” jártak el a hatóságok: nem lőttek a tömegbe, egyszerűen felpakolták teherautókra a diákokat, egy üresen álló szovjet laktanyában tartották őket két hétig, majd vissza Temesvárra, ahol néhányukat perbe fogtak.

 

Tudtommal, Bukarestben is indult volna valamilyen kezdeményezés, de már csírájában elfojtották.

 

Igen, és Iaşiban is. Később, 90 után többen számon kérték, hogy „nálunk miért nem történt semmi?” – egyszerűen azért, mert nem lehetett. Nem feltétlenül azért, mert az emberek gyávák. Egyrészt az itteni politikai helyzet egészen más volt, másrészt a hatalom egyszerűen nem tette lehetővé, mert ha Temesváron nagyobb tömegben mehettek volna ki az utcára a diákok, akkor elindulhatott volna valami, ami hasonlíthatott volna a magyarországi fejleményekhez. Mert Temesváron mindent tudtak arról, ami például Szegeden történt, vagy amit Budapesten, a Műszaki Egyetemen csináltak. Ugyanazokat a pontokat fogalmazzák meg, ugyanazokat a követeléseket koppintották le. De Romániában a hatalom stabil, nem hagyja magát elbizonytalanítani.

 

(Folytatjuk)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!