Nyárád-menti erdélyi irodalom
2020. 09. 01. 08:47Kemenes Henriette az idén sem hagyta ki a Látó-tábort, amit a harminc éves marosvásárhelyi folyóirat az idén nem Szilágybagoson, hanem hazaibb pályán, Nyárádszentmártonban szervezett.
Bár idén rengeteg esemény elmaradt, a 4. Látó-tábort, hála a szervezőknek, augusztus 3-6. közt mégis sikerült megrendezni. Az előző évekkel ellentétben, most nem Szilágybagoson, hanem a Maros megyei Nyárádszentmártonban gyűltek össze a Látó folyóirat holdudvarához tartozó alkotók. A tábornak a helyi Lovasfogadó adott otthont, és mivel a szálló bár- és konyharésze évek óta nem működik, ottlétünk alatt külsős látogatók nem is érkeztek. A járvány miatt külföldi meghívottak sem voltak, ezért a szűkebb társaság testhőmérséklet-mérés és a megelőzési intézkedések betartásával családias hangulatban tölthette el a néhány napot.
Ozsváth Zsuzsival vonattal utaztunk Váradról Csucsáig. Az olyan maszkviselési szokásokért, mint amit a román vonaton szerencsénk volt szemügyre venni, külföldön lincselés jár. Végül légkonditól elkékült lábujjakkal, de szerencsésen megérkeztünk a csucsai állomásra, ahol Öcsi barátunk várt, majd autóval mentünk tovább a Maros megyei településre. Ugyan nem irodalmár, Öcsi elengedhetetlen része a Látó-táboroknak. Kulcsember. Néhány éve az ő szilágybagosi borospincéje és környéke volt már-már mesébe illő backgroundja a pinceszemináriumoknak, felolvasásoknak, könyvbemutatóknak. Most isteni pálinkát, pogácsát és tyúkteperőt hozott magával.
A Thomas Perle darab két előadója: Monica Ristea és Strausz Imre István
A tábor az idén 30 éves Látó köré szerveződött. A tábornyitó után a Havi Dráma 34. előadását mutatták be a jelenlévőknek: Thomas Perle Karpatenflecken című darabját, amit Patkó Éva rendezett és Láng Orsolya fordított magyarra. Monica Ristea és Strausz Imre István játéka teljes összhangban volt, összeszokott párosnak tűntek. Jól esett a darab, főleg így, hogy az utóbbi hónapokban elég sok színházélményről maradtam le. Másnap Demény Péter indította a napot a reggeli verssel, aztán terasz-beszélgetés következett Best of Látó címen. Szőcs Katalin, Markó Béla, Vida Gábor, Láng Zsolt, Codău Annamari és Demény Péter elevenítették fel az elmúlt harminc év emlékezetes Látó-számait és pillanatait. Kézbe vehettük a legeslegelső Látót is 1989 decemberéből, ami akkor még Igaz szó néven futott, majd 1990 januárjától már hivatalosan is elindult a mai irodalmi folyóirat. A Látó nevet Markó Béla és Gálfalvi György javasolta. Volt szó az évek során megjelent tematikus számokról, a 90-es évek írócsoportulásainak fellazulásáról, román-magyar fordításról, a kritika fontosságáról, romániai magyar történetírásról. A szerkesztők néhány műhelytitkot is felfedtek, Láng Zsolt például mosolyogva mesélte, hogy ha a kritikusnak nem tetszett az elemzett mű, akkor a kritikarovatban kis kezdőbetűvel írta az író nevét, vagy amikor a lapban megjelent, Kossuthról írt Székely János dráma miatt orvosok üzentek, hogy visszamondják az előfizetést. A 90-es évek a mítoszrombolás időszaka volt, fontos szerepet kapott az irónia, de az irodalom funkciója nem változott, hiszen ma is küszködünk a patetikus jelleggel, mondta Markó.
Markó Béla felmutatja a Látó legelső számát. Félig még Igaz Szó
A beszélgetést Markó Béla legújabb, Egy mondat a szabadságról című verskötetének bemutatója követte. Közvetlen, szinte vitatkozó stílusban beszélget a költőelődökkel. Nem sikerült bálványokat faragnom, de erősen ragaszkodom ahhoz, hogy a költészet egy erős áramlat, amibe igyekszünk bekapcsolódni. Vagy partra dob minket, vagy sem, jegyzi meg a költő. Beszélt írói és közéleti szerepvállalásról, alkotási folyamatról, a történetmondás fontosságáról és funkciójáról, erdélyiségről és arról, miért pont egy Petőfi-vers lett a kötetének nyitószövege.
Nagyon örültem annak, hogy Gáspárik Attila is ellátogatott a táborba, persze, tudtam, a költészet egyáltalán nem idegen számára. Sőt, nem csak ellátogatott, fel is olvasott néhány Markó-verset. Mi az, hogy felolvasott: előadott! Gáspárik úgy véli, a verseket két kategóriába lehet sorolni, vannak mondható és nem mondható szövegek. Markó Béla versei pedig határozottan a mondható szövegek közé tartoznak, és ezt a marosvásárhelyi színház igazgatója és színésze be is bizonyította nekünk.
A magas fák hűvösében Mărcuțiu-Rácz Dóra, Gál Hunor, Láng Orsolya, Imre Eszter és Nagy Attila saját verset és prózát olvasott fel. A hatalmas totemoszlopra emlékeztető faragott ló köré gyűlve, mindenkinek önkéntelenül is Kányádi Függőleges lovai jutottak eszébe, és valahogy megint jól esett nekem ez a közös nyelv. Néha ki se kell mondani, csak tudjuk és kész. Az irodalmi vita sem maradhatott el, Imre Eszter, André Ferenc, Láng Zsolt és Demény Péter részvételével napjaink irodalmának szerepét taglaltuk. Arra, hogy mitől irodalmi mű egy irodalmi mű, most sem sikerült egységes választ adnunk és kapnunk, tehát remélem, ennek nekiveselkedünk jövőre is.
Debüt-kötetes szerzők a fűben: Ozsváth Zsuzsa, Kemenes Henriette, Székely Örs
Sötétedés után Láng Orsi Szezon után című animációját és készülő dokumentumfilmjének részleteit nézhettük meg. Számomra ez a dokumentumfilm és maga az alkotási folyamat volt az idei tábor legemlékezetesebb eseménye. A film egy kolozsvári bábművész néniről szól, aki nyolcvanéves korában úgy döntött, életében először férjhez megy, méghozzá olaszországi polihisztor kedveséhez, és maga mögött hagy mindent. A sztori mesébe illő egyediségét az adja, hogy a két idős ember mindvégig eszperantó nyelven beszél egymással, hiszen egyikük sem ismeri a másik anyanyelvét. Orsi egy hétig volt a házaspár vendége Olaszországban, ahol egy háromszáz éves, kőből készült házban éltek. Nem szeretnék több műhelytitkot elárulni, de a filmet semmiképp sem szabad elszalasztani, csodás lesz.
Tábori kellékek: friss lapszámok, hallgatóság, előadó, árnyék
Láng Zsolt két irodalomkritikust, György Andreát és Amik Annamáriát faggatta a Látó folyóirat Klikrec rovatába írt szövegekről. Mi alapján választják ki az olvasásra szánt műveket? Állandó szempont számukra, hogy a világ- és a magyar irodalom váltakozzanak egymással. Nem tartják magukat szakkritikusoknak, inkább úgy állnak hozzá a dologhoz, mintha két olvasó beszélgetne egy könyvről, tehát az olvasói szempontokat helyezik előtérbe. Sokat dolgoznak egy-egy szövegen és kifejezetten ösztönző hatással vannak egymásra, még annak ellenére is, vagy méginkább azért, mert sokszor szögesen eltérő véleményük van ugyanarról a műről. Folyamatos kapcsolattartásban vannak egymással, miközben az épp aktuális kötetet olvassák, jegyzetelnek, találkoznak, megbeszélik. Teret engedünk a másságnak, egy könyvet minőség és érdem szerint elemzünk. Igyekszünk kerülni a konkrét ideológiákon alapuló könyveket, egy kritikus ne legyen a különféle ideológiák harcosa. Nem az a céljuk, hogy rávegyék az olvasót egy könyv elolvasására, de a jól megírt recenzió esetében elkerülhetetlen, hogy felkeltse az érdeklődést.
Demény Péter kérdezte készülő kötetéről Gálfalvi Györgyöt
Szeretem az olyan irodalmi nagymedvéket, mint Gálfalvi György. Új kötetének tervéről mesélt nekünk, mi meg a fűben kuporodva hallgattuk. A Világszélen barátok portréiból, búcsúztatókból, emlékezésekből fog összeállni. Kitért egyik régebbi könyvére is, a Kacagásainkra, ami szekusdossziék hosszas olvasása után született. A kötetben saját megrázó élményeit és tapasztalatait anekdotákkal hígítja, amik mögött mindig ott van a tehetetlenség. Próbálunk derűsen pesszimisták lenni – ellenélni. Sokkal többet kibírunk, mint hisszük, megúsztam az életemet. Hogyan küzdi le az író a kimondás nehézségeit és hogyan ír a megszégyenülésről? Azokról az atrocitásokról, amiket kénytelen volt elszenvedni, a Securitate verései és kínzásai elől nem volt menekülés. Nem volt lehetőségem a védekezésre, huszonéves kétlábon járó ádámcsutka voltam. Azóta is gondolkozom, hogy mi történt. Ők is meglepődtek, hogy vissza mertem ütni. A hátsó ajtón dobtak ki. Próbáltam a magam törvényei szerint tovább élni és sikerült. Gálfalvi szerint sosem szabad belenyugodni abba, amilyen a világ. Számára az írás nyújtotta a legfőbb megnyugvást és menekülést a múltban elszenvedett bántalmazások emlékeitől.
Ozsváth Zsuzsi, Székely Örs és én bemutattuk az idei év májusában, a Fiatal Írók Szövetsége gondozásában megjelent Előző részek, Ostinato és Odú című debütköteteinket. Codău Annamari jól felkészült beszélgetőtársnak bizonyult, személyre szabott kérdéseivel sikerült egy nagyon élvezhető beszélgetést kialakítania. A bemutató után dedikáltunk, ahogy illik.
Kicsit tényleg zavaros
Olyan hangulata volt ennek a pár napnak, mint a régi gyerektáboroknak. Volt írófoci, ahol Mărcuțiu-Rácz Dóra férfiakat meghazudtoló labdajátékán táthattuk a szánkat. Imre Eszternek köszönhetően, akinek kedve volt, az jógázhatott is. Volt napozás és fürdés a Nyárádban, agyagpakolás és gyurmázás. Vida Gábor szerint olyanok voltunk a Nyárád szürke medrében egy farönkön sorakozva, mint az Aferim című film egyik képkockája. Néztünk rajzfilmet, a lábunkat pöttyösre csípték a szúnyogok, és az éjszakába nyúló beszélgetések, meg a retróbuli sem maradt el, ki meddig bírta, addig ropta.
Idén is meggyőződtem arról, hogy a Látó-tábor kihagyhatatlan esemény a nyárban. Az utóbbi hónapokban több kontextusban is felmerült a kérdés, vajon van-e erdélyi irodalom? Van. És ennek szerves része a harminc éves múlttal méltán büszkélkedő marosvásárhelyi Látó-folyóirat is. Az évről-évre megrendezett irodalmi táborokkal pedig kialakítottak egy olyan teret, ami inspirál és ösztönöz, ahol jó lenni, ahová jó tartozni, ahová az ember visszavágyik.
A 4. Látó-tábor fő támogatói: Communitas Alapítvány, Bethlen Gábor Alap.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
