Simon Judit: Oltomiglan napló 3.

2021. 01. 04. 22:13

Megjött az új esztendő, vele együtt a mindenévi remény: jobb lesz, mint az előző. 2021-nek nem nagy kihívás jobbnak lenni, úgyhogy, hátha tényleg. Látszik a fény az alagút végén, és én nagyon remélem, nem vonat világít, hanem az oltás megfékezi ezt a mindent leállító, felborító járványt. Addig is, engedve kedves emberek unszolásának, naplót írok. Nem tudom, hány napig vagy hétig, esetleg hónapig tart, csak akkor zárom le, ha megkaptam a második szurit.

 

Valahogy az az érzésem, hogy a romániai politikacsinálók nagyon szeretik a karácsonyt közvetlenül megelőző időszakot. A rendszerváltásnak nevezett eseményektől elkezdve, valahogy mindig úgy adódik, hogy az ünnep előtt, gyorsan, gyorsan megalakul a kormány. Tavaly már az is vicces volt, hogy a Mikulás hozta a választásokat és tartotta otthon a választókat. Meg persze a járvány. Én akkor úgy gondoltam, ha már az ember elmegy valahová, ahol többen vannak háromnál, akkor a családját, a barátait látogatja meg, nem a szavazókörzetét. Az idősek meg, ezt néhányan nekem is megvallották, úgy vélték, ha olyan nagyon veszélyes elmenni a boltba, akkor szavazni sem biztonságos, mert ki tudja, ki köhintette el magát fél perccel korábban a fülkében.

A két ünnep közötti rövid idő alatt összejött a parlamenti többség. A négy párt kijelöltjei éjt nappallá téve vitatkoztak, egyeztettek, csak annyi időt szakítottak a megbeszélések között, hogy nyilatkozzanak a sajtónak. A tévé előtt ülve nem igazán értettem, hogy ha állandóan együtt vannak, mi a csudának üzengetnek egymásnak a médián keresztül? Persze, tudom, nálunk népszerű sportág a nyilvánosság előtt veszekedni. Azt mondanom sem kell, hogy a lényeges kérdéseket a zárt ajtók mögött oldották meg. Pontosabban egy részük, mert mindmáig csomó minden vár egyeztetésre, elfogadásra. A sajtó sem ült tétlenül, legalábbis a csatornán, amit én nézek, egyik óráról a másikra változott a név, akit az államfő megbízhat kormányalakítással. Orban, a Ludovic, Florin Cîțu a pénzügyér, Nicolae Ciuca, a tábornok neve is forgott a talkshowkban. Aztán egyre többször hangzott el: Cîțu. A védelmi miniszter tábornoktól mindenki ódzkodott, mert mégis, hogy nézne ki egy európai ország végrehajtó hatalmát átadni egy leszerelt katonatisztnek. Már az is furcsa volt, hogy néhány hétig ideiglenesen ugyan, de betöltötte ezt a tisztséget. Ludovic Orbanról már a szocdem kormány megbuktatása idején tudni lehetett, hogy ő az áldozati bárány, főleg, amikor a pénzügyminiszter, azaz Cîțu (magyarországi olvasóink kedvéért: Kücu) visszalépett a javára. Ez a lépése sejtette, hogy többre szánja a szereposztóként fellépő államfő. Végül a tárgyalásoknak, vitáknak, veszekedéseknek is a legfőbb közjogi méltóság vetett véget, azt mondta: Cîțu és kész. És kész lett a kormány, minden koalíciós párt (PNL, USR-PLUS, RMDSZ) számarányosan kapott tárcákat, a magyar érdekvédelmi szövetségnek három minisztérium jutott, és egy tárcanélküli kormányfőhelyettesi tisztség. A törvényhozásban a kisebbségi szervezetek képviselőivel együtt meglett a kényelmes többség. Ez onnan derült ki, hogy 260-an szavazták meg a kabinetet és 186-an ellenezték. Ha utóbbiakhoz adjuk azt a 11 honatyát, akik nem szavazhattak, mert december 23-ig nem esküdtek fel, hogy törvényhozók lehessenek, akkor is a magát jobb-középnek nevező kormány nyugodtan ülhet a babérjain, legalábbis egy ideig.

Florin Cîțu külföldön végezte egyetemi tanulmányait, nagy nemzetközi bankoknál dolgozott vezető beosztásokban, azt is mondhatnánk, ez így rendben van, hátha behozza a nyugati mentalitású kormányzást. Tartani lehet viszont attól is, hogy az új miniszterelnök hamar leveti a nyugati ruhát, illetve gondolkodást, és olyan ügyesen elbalkániasodik, mint Iohannis, akit eleinte azért szerettünk, mert majdnem olyan volt, mint egy európai.

A rossz hírem az, hogy a kabinet most úgy néz ki, mint a páholysor, ahol csak az első ülések teltek meg. Azt már tudni, hogy egy kosárnyi államtitkárból 12 jut nekünk, magyaroknak, de melyik tárcát, ki erősíti, arról fogamam sincs. Én, de más sem tudja, mely megyék kormánymegbízottja kerül ki a magyar alakulatból. Szó szerint kikerül, mert a prefektusok nem lehetnek párttagok.

Én nagyon kíváncsi vagyok, ki képviseli majd a kormányt Bihar megyében, mert ha netalán az illető nem nemzeti liberális, vagy horribile dictu, az RMDSZ-nek jut a tisztség, milyen szép szappanopera várható a megyei tanács ura és a prefektus disputáiból.

 

Más. Fehér Laci, a volt lapigazgatóm hívott fel telefonon, mert kezébe került egy régi újság, amibe írtak az egykori Erdélyi Naplóról, konkrétan arról, hogy 1996-ban kilenc ember kollektíven felmondott. Kinde Annamária költő, publicista egy esszében indokolta a távozásunkat. Akkor már nem Laci volt a kiadó vezetője, kérdezte, emlékszem arra, ami történt? Mondtam: emlékszem. Politizáltunk egy sort, Laci nem dicsérte a politikusokat. Róla már beszéltem egy korábbi naplóban, akkor elmondtam, hogy nyugdíjas éveiben írásra adta a fejét. Szó szót követett, és valahogy Adonyi Nagy Mária költőre terelődött a beszélgetés. Kollégánk volt az Erdélyi Naplónál, a legendásan rigurózus olvasószerkesztő, nagy műveltségű, szerethető ember. Két szép történetem van vele, Lacinak is elmeséltem.

Ismétlem, Adonyi Mari nagyon művelt volt, olvasott, gondolkodó ember. Engem, a terepen dolgozó riportert eleinte nem sokra becsült. Furcsa öltözékem, a számtalan magamra aggatott bizsu, hangos szövegelésem, hebehurgyaságom, slendriánságom nem keltett benne sok bizalmat. Egyszer úgy adódott, hogy a szerkesztőségből többen is elutaztunk Székelyföldre, és ketten lévén női személyek, egy szobában aludtunk. Este, lefekvésre készülődve, kitettem a könyvem az ágyra, hogy még olvasok kicsit. Mari ránézett Umberto Eco A Foucault inga című művére, majd rám, majd újra a könyvre, aztán megkérdezte: te ezt olvasod? Fejbólintással válaszoltam és nagyon élveztem a csodálkozását. Elkezdtünk könyvekről, irodalomról beszélgetni, észre sem vettük, hogy telik az idő, hajnalodott, amikor aludni tértünk. Attól kezdve szinte naponta beszélgettünk. Büszke voltam és vagyok, hogy bizalmába fogadott.

A jó kapcsolatunk nem gátolta abban, hogy hazakergessen egy könyvért, amiből egyik írásomban idéztem, mert a szerzőt nem találta a lexikonban, ezért a létezésében sem hitt. Elhoztam a könyvet, és kölcsönadtam neki, hogy elolvassa. Mindketten örültünk.

Ismételten megköszönöm a kommenteket, kedves emotikonokat, egy szóval azt, hogy olvassák a naplót.

Virtuális ölelés.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!