TESZTnapló 1.

2018. 05. 23. 21:33

Megújulva, de a hagyományos gongütésre május 20-án elkezdődött a 11. Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, a TESZT. Idén az előadások a kényelmetlen fogalmát járják körül. Huszonnégy előadás, számos ország művészei különböző nyelveken játszanak. Síkos halakról, a nacionalizmus értelmetlenségéről, a munkahelyi feszültségről, Krisztus és Szent Péter legendájáról szól Simon Judit fesztiválnaplójának első része.

 

Jól átvertek az időjósok, akik azt diktálták a netnek, hogy Temesváron május 20. és 27. között hűvös esős idő lesz. Ehhez képest, kellemes meleg van, süt a nap, lehet sétálni, a színház előtt cigarettázni, és ha a helyi rendőrség nem hepciás, akkor még sörözni is. Mert hát előadások között, után jól esnek ezek, na meg a jó beszélgetések.

Időjárás tehát rendben és nagyon rendben a fesztivál megújulása is.

A megújulás lényegében néhány meghatározó változást jelent. Távozott Gálovits Zoltán, a fesztivál művészeti igazgatója, aki a utóbbi években egymaga válogatta a meghívandó előadásokat. Balázs Attila a Csiky Gergely Színház és a TESZT igazgatója nyílt meghívást intézett a régió és az európai színházak felé. A jelentkezők közül egy szakemberek alkotta csapat válogatta ki a meglátásuk szerint a fesztivál témájához illő legjobb előadásokat, de olyan művészek is szerepelnek a programban, akiket Balázs Attila és csapata visszahívott.

Változott a szakmai beszélgetéseket vezető személye is. A TESZT elmúlt tíz évében Upor László dramaturg, fordító osztotta meg gondolatait estéről estére és beszélgetett az adott előadások alkotóival. Upor úgy döntött, nem kívánja folytatni az együttműködést a színházzal, elbúcsúzott a temesvári találkozótól. Idén Csáki Judit és Puskás Panni kritikusok vezetik avatottan és érdekesen a beszélgetéseket. Én nagyon élvezem kettejük bevezető dialógusát, és a kérdéseket, melyeket az alkotókhoz intéznek. Az első két napon a válaszok is frappánsak, meglepők voltak.

A szervezésben visszaállt a régi rend: mindenki pontosan tudja, mi a feladata és azt maximálisan teljesíti. Nagy dicséret az egész stábnak, különösképpen Orbán Enikőnek, Keresztes Franciskának, Mona Donicinak, Vass Arankának, valamint a társulat művészeinek a figyelmességért, türelemért és kedvességért, amivel körülveszik a meghívottakat.

 

Az abszurd életre kelt

A TESZT a gongütésen túl egy abszurd dráma bejelentésével kezdődött. Balázs Attila igazgató tudatta, hogy a koszovói társulat előadása elmarad, mert a pristinai színház művészei nem kaptak beutazási vízumot Romániába, ugyanis Bukarest nem ismeri el Koszovó államot. Eddig minden közbenjárás hiábavaló volt. A szituáció abszurditását fokozza, hogy az Előadás négy színésszel és néhány disznóval és néhány tehénnel és néhány lóval és egy miniszterelnökkel és egy Milka-tehénnel és néhány helyi és nemzetközi ellenőrző szervvel címet viselő előadásuk éppen a koszovói és az európai bürokrácia útvesztőjéről, a hivatalos papírók labirintusairól szól. Szóval Kafka és Ionesco egyben.

 

Afrim és Bosch

A hal a keresztény szimbolikában Jézus Krisztust jelenti, ami egy ógörög szójáték következménye. Átvitt értelmet is tulajdonítottak neki, mivel a Megváltó teste „lelki táplálékként” szolgálhat. A hal utalhat ugyanakkor egyes eredetileg halász foglalkozású apostolokra is.

Hieronymus Bosch festményeinek szimbolikájában viszont a hal a sátáni gonoszság jelképe.

A két jelképrendszer jelenik meg Radu Afrim Rabenthal előadásában. Jörg Graser inkább filmrendezőként ismert szerző szövege alapján készült előadás a szürreális és a groteszk ötvözete, álomkép vagy horrorparódia, az ösztönök, a szexualitás, az élet, a szerelem és a halál egymáshoz feszülése. Rabenthal és neje Heléna, a halszakács, a pincér, a hal síkossága és bűze, élve elfogyasztása, akár egy pogány rítusban, a vágy, az unaloműző kegyetlenség, a vér és mocsok, bohóctréfák, burleszk jelentek, Boch világát idéző színpadképek (díszlet: Irina Moscu) egy fergeteges játék kellékei: a halál játékáé.  „Játsszunk halált” – szól az első és az utolsó mondat (magyarra fordította: Szilágyi Mária). A nagyszerű Tokay Andrea, Bandi András Zsolt, Csata Zsolt mellett csupa jó alakítás. Afrim barokkosította a kortárs drámát, s lefordította egy egyszerre kegyetlen és mulatságos színpadi nyelvre.

Jelenet az Afrim rendezte Rabenthalból    Fotók: Bíró Márton, Petru Cojocaru

 

19. századi képződmény

„A nemzet a sikertelen emberek utolsó mentsége” – mondta a Jami körzet előadása után a rendező, Kokan Mladenovic. Azt is mondta a szakmai beszélgetésen, hogy a nemzet egy 19. századi fogalom, amiről úgy tesznek, mintha öröktől fogva létezett volna. A szerb-magyar-horvát koprodukcióban készült  Jami körzet alcíme: dokumentarista színházi előadás a világ legősibb nemzetéről. Majd a beszélgetésen elárulta, hogy áldokumentarista, hiszen a történetből semmi sem igaz, kitalálták a színészekkel, az improvizációkból Irena Bogavac írt színpadi szöveget. Az alaptörténet, hogy a szerb-horvát-bosnyák határon, Jamena faluban találnak egy ősember csontvázat, amelyre mindhárom ország igényt tart, mint bizonyítékra nemzetük ősi voltára, jelenlétére azon a területen. A média, az értelmiség, az iskola az őrjöngő nacionalizmus, az etnikai alapú gyűlölet fokozói.

A volt Jugoszlávia három nemzetállama. De mi a nemzet? Hol végződik a hazaszeretet, és hol kezdődik a gyűlöletkeltő, kirekesztő, mindenki mást elutasító nacionalizmus? – teszi fel a kérdést az előadás, és részben, de csak részben válaszol rá: ott, amikor a nemzet a bezárkózás és a felsőbbrendűség szinonimája lesz. Fegyver a demagóg, haszonleső politikusok kezében.

Európában egyre több ország kardoskodik a nemzetállam fogalmáért, a maguk megkülönböztetéséért, különb voltuk elismeréséért. Az irónia csúcsa, hogy a tudományos vizsgálat megmutatja, hogy a szerbek, bosnyákok, horvátok egy tőről fakadnak, a három nyelv is szinte azonos. A politika viszont nem a valós, hanem az alternatív tények szószólója, a nemzeti büszkeségre hivatkozva ontja az áligazságokat.

Három nagyszerű fiatal színésznő testesíti meg a három országot, melyek Jami körzetért, Jamanaért küzdenek életre-halálra, szóval és fegyverrel. Csakhogy a világ nem állt meg a 19. században, és Jami körzetet egy multinacionális cég turistalátványossággá változtatja, ahol a látogatók megcsodálhatják az ősemberek párzását. Kétlem, hogy véletlen műve lenne, hogy ugyanaz a három zseniális fiatal színésznő játssza az ősember maszkját viselő „színészeket”, mint akik a nemzetállamokat megtestesítették. Amúgy, minket, nézőket maszkban fogadnak, mint a turistákat.

Az előadás végén állva ünnepeltük az alkotókat, akik lesötétített színpadon fogadták volna a tapsot, ha a közönség soraiban nem villannak fel sorban a mobiltelefonok fényei, mintegy közösséget vállalva az előadással.

A már említett szakmai beszélgetésen Kokan Mladenovic rendező mindenkit megnyugtatott: bárkire vonatkozhat az előadás, ahol kijátsszák nemzeti kártyát. A szerbeknek, bosnyákoknak vagy horvátoknak nincs monopóliumuk a politikai idiotizmusra.

Isidora Simijonovic, Jelena Graovac, Nina Neskovic a Jami körzetben

 

A félelem bére

A félelem, a megalázottság, a zaklatás, a testi és lelki bántalmazás elfogadása nem kimondottan tesz jót a gerincnek, persze nem anatómiai értelemben. Lemenni kutyába – szó szerint – harcolni a koncért, a főnök elismeréséért, csekély jutalomért, centinyi előléptetésért. Így fest a szürke munkahelyen, a szürke öltönybe, illetve kosztümbe öltözött alkalmazottak egy munkanapja a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának előadásában. A kortárs német szerző, Ingrid Lausun Gerincbántalmak című színművét Veljko Micunovic állította színpadra.

A precizitás, a forma, a rend vegyül a közép-európai, balkáni ösztönösséggel, ami talán még kegyetlenebbé teszi azt a kapitalista világot, melyben az alkalmazott fogyóeszköz. Ebben a világban, az előadás szerint észrevétlenül lágyul a gerinc, szűnik meg az ön- és mások becsülése, felülír minden emberit a kenyérharc, az életbemaradás ösztöne. Ez a mai multik dominálta kapitalizmus. Az előadás alatt az a szállóigévé vált mondat jutott eszembe, hogy a kapitalizmus nem jó, de még nem találtak ki jobbat.

 

A harmadik napon megnéztem a felejthető Tótferi című előadást, amely három budapesti független színház koprodukciójában készült. Írta és rendezte Kárpáti Péter, aki amúgy remek dramaturg és drámaíró.    



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!