TESZTnapló 2.

2018. 05. 27. 12:12

Kisváros, kisemberek, akik csak élni vagy túlélni akarnak. Nem ők forgatják a történelem kerekét, amely néha észrevétlenül halad el mellettük, máskor halálra ítéli őket. Simon Judit fesztiválnaplójának második része. 

Proics Lilla és Puskás Panni (balra) vezette a szakmai beszélgetéseket

 

Temesvárra megérkeztek a felhők, de semmivel sem befolyásolják a TESZT derűs hangulatát. Az eső is csak az előadások ideje alatt ered el, majd gyorsan eláll, nehogy megzavarja a sétákat, a kávézásokat a teraszon, a beszélgetéseket a színház bejárata előtt.

A szakmai találkozók egyik moderátora, Csáki Judit kritikus helyét Proics Lilla, szintén budapesti kritikus vette át, Puskás Panni maradt. A beszélgetések a nap végén zajlanak, néha éjszakába nyúlóan. A fesztiválról, a látott előadásokban felvetett kérdésekről folyik a szó a színház előtt a lépcsőn, vagy a szépen berendezett alsó hallban is. Elmondható, hogy itt és most színház az egész világ.

A TESZT-en már megszokott, hogy számos nyelven beszélgetnek a részvevők, a közös nyelv az angol, így van ez már tizenegyedik éve, és reméljük lesz még sok-sok évig. Megmarad a nyitottság, elfogadás, egymás iránti tisztelet szigetének. Balázs Attilának, a Csiky Gergely Színház és a fesztivál igazgatójának nincs könnyű dolga, hiszen egyre kevesebb pénz jut a kultúrára, még kevesebb a színházra. Ő nem köt kompromisszumot, a minőséget, sokszínűséget tekinti mérvadónak, semmi mást.

 

A Thornton Wilder darab történetét Aradra „helyezték át”

 

Ahol nem történik semmi különös

Születés, szerelem, élet és halál, a kisvárosban lényegében nem történik semmi. Megszületnek az ikrek, felnőnek a gyerekek, szerelmesek lesznek, összeházasodnak. Minden reggel kinyit a bolt, meghozzák a tejet, s közben eltelik száz év, a határok költöznek, az emberek maradnak a városban. 

Thornton Wilder a ’30-as években írta A mi kis városunk című színművét az elképzelt kisvárosról, Grover’s Cornersről. Cristian Ban rendező, aradi Ioan Slavici Színház társulatával megtartotta az eredeti darab formáját, de a történetet áthelyezte. Aradról mesél, valaha élt embereket idéz meg, a történelem változásairól a narrátor számol be, mint egy idő és térbeli idegenvezető. A színpadon a város jellegzetes épületeinek a makettjei, a templomok a lakosság sokszínűségét mutatják. Magyarok, románok, svábok, zsidók, szerbek élnek a kisvárosban egymás mellett békességben.

Az előadás központi figurája Margaréta, aki az anyósától, Maria Brauntól megörökölte az első divatházat, és ő volt az első aradi nő, aki automobilt vezetett. Házát mindenki ismeri Aradon. Megélte a két világháborút, férjét deportálták, a szülők már a temetőben pihennek. Arad őrzi az emléküket. A mi városunk előadása elegáns, nagyvonalú és szép.

 

Mladenovic vállaltan emel szót a politikai idiotizmus ellen a fiktív Majakovszkij műben

 

Üres nadrág

Kegyetlen revü, a szerbiai, de egész térségünk valóságáról. Majakovszkij a Forradalom tíz üzenete című versére megfogalmazott válaszok szabadságról, diktatúráról, félelemről, emberi jogokról, igazságról lesújtó képet festenek. Az előadás címe Felhő a nadrágban, alcíme Vlagyimir Majakovszkij azonos című költeménye nyomán. Az előadást Kokan Mladenovic rendezte. És itt jön a meglepetés: a szovjet költő sosem írt ilyen verset, a tíz üzenet kitaláció. Gyanús volt már az előadásban az emberi jogok „üzenet”, de elvitt a fergeteges játék. Bizony rosszul éreztem magam, amikor az arcunkba vágták, hogy mindent eltűrünk, hallgatunk, ahelyett, hogy lázadnánk a hatalom önkénye ellen. Színes jelmezek, bohóctréfákat, revüt idéző jelenetek, erős, kemény, szókimondó előadást hozott a TESZT-re a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház. Mladenovic az előadás utáni beszélgetésen megerősítette, hogy vállaltan emel szót a politikai idiotizmus ellen, s hogy a színháznak feladata tükröt tartani. Azt is megerősítette, hogy a címben szereplő felhő azt jelenti, hogy semmi nincs abban a nadrágban, holott kellene a bátorság a szembeszálláshoz. 

Szép alakítások, izgalmas pillanatok vannak a Táncos a sötétben című előadásban

 

Melodráma antimusicalben elbeszélve

Selma európai bevándorló, Amerikában próbál boldogulni, a fiát megoperáltatni, hogy ne veszítse el látását, a nő ugyanis valamilyen genetikai betegség nyomán megvakul. Az amerikai musicalek szerelmese, abban a csicsás világban él, még egy musical színész apát is hazudik magának. Lars von Trier azonos című filmje nyomán készült a temesvári Csiky Gergely Színház Táncos a sötétben előadása. Kocsárdi Levente színész, rendező szakos hallgató második munkájával megmutatta, hogy tud színpadban gondolkodni, van koncepciója, de beleesett a kezdő alkotók hibájába: nem tud bánni az idővel. A szövegre ráfért volna húzás, a jelenekre a tempó és a ritmus. Nem egészséges musicalt, még akkor sem, ha antimusical, csapnivaló koreográfiával bemutatni, de ez nem az elsősorban a rendező hibája, hanem a koreográfusé, aki mintha más „filmben” dolgozott volna. Merthogy a Trier antimusicalnak, anti-Holywoodnak szánta a filmjét, amit én nem láttam.

Selma pénzét ellopja a rendőr, akit a nő megöl, mert a pénzt a gyerek műtétjére gyűjtötte. Még a legjobb barátnőjének sem mondja el az igazat, hogy mire kell a pénz, és a bíróságon is tartja magát a rendőrnek tett ígéretéhez: nem árulja el senkinek, hogy az egész vagyonát a feleségére költötte, ezért lopta el a pénzt. Selmát felakasztják. Az „igazság démona” ott sétál közöttünk, és mondja a magáét az igazságról és az igazságszolgáltatásról. Történik sok minden más is, az előadásban vannak kimondottan érdekes jelenetek. Nagyszerű ötlet volt a rendezőtől a vetítés, amely hol a filmre vetíti a valóságot, hol a nézőre bízza, hogy az élőben vetített kiragadott képre, vagy a valóságra (a színészekre) figyeljen. Melyik az igaz? A vetített vagy az élő valóság? Szép alakítások, izgalmas pillanatok vannak az előadásban. Amúgy én nem szeretem ezt a – szerintem – csöpögős melodrámát, egy – szintén szerintem – butácska, álmodozó, a realistát magától eltoló nőről.

 

Megrázó pillanatok sorozatát kínálja a tatabányaiak előadása

 

Az álizmusok tragédiája

Egyéni sorsokon keresztül jelenik meg egy olyan időszak, melyet nem lehet és nem szabad kitörölni az egyéni és kollektív emlékezetből.

Egy korszak, amikor a patriotizmus gyűlöletet, halált, a felszabadulás rabságot hoz magával.

Tadeusz Slobodzianek drámája A mi osztályunk, egy kis közösség, egy iskolai osztály tagjainak tragikus életeseményeit dolgozza fel, valós személyek, valós történetek alapján.  

Először a vallási megkülönböztetés osztja meg az osztályt, a lengyelek hazafiként rekesztik ki társaikat. Az első szovjet megszállást a zsidók üdvözlik, azt hiszik szabadok, visszaáll a régi rend, melyet hűen szolgálnak. Holott ez a világ már csak kegyetlenebbé válik. A náci megszállás alatt a lengyel osztálytársak végre kiélhetik antiszemitizmusukat. A végeredmény: ezerhatszáz zsidóra rágyújtják a pajtát, elevenen elégetik a kisváros lakosainak nagy részét, szomszédaikat, ismerőseiket, osztálytársukat és ennek csecsemőjét. Egy fiú megmenti egyik osztálytársát, feleségül veszi, de zsidóságát nem fogadja el, a nő a férfi és családja rabszolgájává lesz.

A zsidók, akik életben maradtak, felszabadulásként élik meg a nácik vereségét, a szovjet bevonulást, mely újabb emberáldozatokat követel. A lelkek nem tudnak felszabadulni. Vannak, akik emberroncsokká válnak, mások kegyetlen megtorlóvá lesznek, és vannak, akik minden korban és rendszerben feltalálják magukat, ezt a rendszert is kiszolgálják, és a többiekkel egyetemben a németeket teszik mindenért felelőssé. Egyikük pedig feloldozottnak tekinti magát, amint felölti a reverendát. Papként ájtatos retorikája tovább szítja a gyűlöletet, az antiszemitizmust. Feloldozást nyújt a bűnösöknek. Visszautasítja, hogy részt vegyen a zsidó áldozatok emlékhelyének avatásán, ez nem az ő bűnük, az áldozatok nem is áldozatok, amúgy meg a németek tették.

A fiú, akit családja a 30-as években Amerikába menekített, a levelei által van jelen. Belőle rabbi lett, családot alapított az új hazájában s mikor visszatér, halotti imaként sorolja elégetett családtagjainak a nevét. Aztán sorolja a gyermekei, unokái, dédunokái nevei. Az élet megköveteli a magáét.

A szerző és a rendező, Guelmino Sándor a 21. századig hozza az osztálytársak történetét, mert a mi századunkban is fennáll e szörnyűségek veszélye. Visszaköszön a retorikákban, a hazafiasság leplébe csomagolva, az álnemzetieskedésben.

A mi osztályunkat a tatabányai Jászai Mari Színház mutatta be. Guelmino rendezésében a színpadkép egy tornaterem, amelyben az előadás elején sok a tevés-vevés, hogy aztán letisztuljon a játék és megrázó pillanatok sorozatává nemesedjék.

Felkavaró előadás a tatabányai, melynek végén, a színpadon ott maradnak a bakancsok, mintegy utalva a budapesti, Duna-parti cipőkből alkotott emlékműre.   



Ez is érdekelheti...

TESZTnapló 1.
TESZTnapló 3.

Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!