Bodor Pál: a volt Erdély

2017. 03. 13. 21:16

Ő volt az, aki a drámát pontosan értette, szenvedte, és aki méltósággal fölül is tudott ezen emelkedni. Parászka Boróka írása Bodor Pálról.

 

A nekrológ műfaja szerint leginkább arra kellene most emlékezni, amire szépen lehet emlékezni. Ami pedig „nem szép”, „nem kellemes”, sőt „kínos”, azt a búcsú idején jobb nem említeni, legfeljebb módjával, szőrmentén, vigyázva érinteni. Bodor Páltól nem lehet így búcsúzni. Egyrészt azért nem, mert elegáns, kimért, körbeírt szövegei mégiscsak a szembenézésről szóltak. Tartozunk hát ezzel neki is. Másrészt azért nem, mert méltatlan és szomorú az, ahogyan hosszú pályája véget ért. Sérelmek sorát szenvedte el, és állta a sarat a maga megint csak finom, következetes módján. Több korszakot, több rendszert, több közéleti szerepet is temetünk vele. Veszteségei és vereségei tipikusak, szabály- és rendszerszerűek, sajátjaink.

Lehetne is, kell is nyereségként, gazdagodásként értékelni azt, amit Bodor Pál életműve jelent: ha mást nem említünk, mint a Kriterion Kiadó működését-működtetését és a Román Rádió és Televízió nemzetiségi műsorainak főszerkesztését, – akkor is azt mondhatnánk, hogy korszakos, nélkülözhetetlen, fontos munkát végzett. Az esszé-, riport-,  regény- és verskötetek (1961 és 1979 között kilenc kötete jelenik meg) plasztikus, információgazdag kordokumentumok – szorgalmas írói munka eredményei. Az, ahogyan a magyarországi kulturális életben és a magyar sajtóban kitalálja a saját szerepeit, hangját, ahogy számtalan emlékező írásban említik: napi jegyzeteivel „műfajt teremtett” – nos, mindez olyan hagyaték, amit érdemes felidézni, megőrizni.

De mindezekben a nyereségekben és gazdagodásokban ott volt a kudarc, a kompromisszum, a veszteség. Bodor Pál, hasonlóan Domokos Gézához, Sütő Andráshoz, Kötő Józsefhez, Király Károlyhoz, Gáll Ernőhöz (eltérő életutak, életművek, generációk, hasonló közösségi szerepek, vállalások), „egyszemélyes intézménnyé” lett, tárgyalópartnere egy egyenlőtlen, erőszakos, igazságtalan, átláthatatlan rendszernek, amelyben mindent ki kellett alkudni, ki kellett járni, el kellett érni. Ők voltak azok, akik bizonyos helyzetben, bizonyos időszakban mérsékelni tudták a veszteségeket, viszonylagos eredményeket és engedményeket tudtak kicsikarni – ameddig tudtak. Ha nem lett volna ez a fegyelmezett, megegyezéskész munka, akkor nem épül ki a hatvanas-hetvenes években az az intézményes rendszer, szellemi háttér, amely az erdélyi magyar közösséget a háború után megteremtette. Úgy, kompakt rendszerként, hierarchizálva, az állami struktúrákba „becsatornázva” (ellenőrizve, ugyanakkor támogatva) sem előtte, sem utána nem létezett ez az erdélyi magyar világ, mint akkor. Ez tette őket elismertté, és „gyanússá”. Mivel az ügynökkérdés, az átvilágítás nálunk sem rendezett, lezárt történet, ezért a korabeli gyanúk azóta is élnek, ki- és felhasználhatóak. Egyik legnagyobb vesztese Bodor Pál, aki hiába bizonyította újra és újra feddhetetlenségét, a kilencvenes évek elejétől majdnem haláláig üldözték, gyanúsították soha nem bizonyított vádakkal. Egy történelmi kabátlopási per áldozataként lett az az ember, aki „nem kapott Kossuth-díjat”.

Nem csak a politikai eszközökkel, célokkal, személyes ambíciókból fenntartott gyanú lehetetlenítette el. Időszerűtlenné váltak azok a viszonyok, szerepek is, amelyeket ő (ők) vállaltak, elláttak. Mára eltűntek az erdélyi magyar közösség arcai, hangjai, eltűntek az oly sokszor emlegetett „intézmények”, eltűnt a szakmai-közéleti-művészeti életben való állandó jelenlétre való igény. Bodor Pál lehetett reggel riporter, délben esszéíró, este költő – és mindeközben könyviadó, szervező, ismert ember. A hetvenes években. Ez ma már aligha menne. A nyolcvanas években az „erdélyi magyar értelmiségi” különleges státuszt jelentett Budapesten. Bodor Pál, Tamás Gáspár Miklós: ők voltak Erdély magyar hangjai (időnként Romániáé, azokban a különleges és ritka pillanatokban, amikor némi figyelem irányult az országra is). Akkor még, a falurombolás éveiben tényleg volt konszenzus Erdéllyel kapcsolatban, tényleg volt figyelem és felelősségvállalás. Ez a kilencvenes évek elején rohamosan gyengülni kezdett. És Bodor Pál, a magyarországi baloldalnak túlságosan erdélyi és nemzeti, a jobboldalnak pedig kezelhetetlenül nacionalizmus-ellenes kritikus, gondolkodó kényelmetlenné vált. Mit kényelmetlenné? Vele kezdődött a leszámolás: 1991-ben az Új Magyarország című lap támadta meg, mint kollaboráns erdélyit, akivel maguk az erdélyiek sem vállaltak közösséget. (Azonnal szolidaritási akció indult mellette Erdélyből, tisztázták, megerősítették – az erről szóló hírt azonban a korabeli MTI nem hozta le. Ennyit arról, hogy mikor kezdődött a rendszerváltás utáni cenzúra: azonnal. A támadásokról részletesebb összefoglaló itt olvasható.

S ha már nem működhetett „egyszemélyes intézményként”, és nem lehetett többé „Erdély magyar hangja”, akkor megpróbált a maga elvi, politikai meggyőződése szerint a közéletben maradni. A kétezres évek elején is levelezett az (MSZP) politikusaival, megjegyzéseket, feljegyzéseket, vitairatokat írt. Pedig már sokak számára akkor nyilvánvaló volt: a rendszerváltás második évtizedében már nem úgy működnek a dolgok Magyarországon, mint a hetvenes évek Romániájában – ahol még adtak a látszatra, hogy számít az értelmiség véleménye, javaslata. Nyilván a legfájdalmasabb az, hogy elmaradt a Kossuth-díj. Még csak nem is terjesztették fel rá (a híresztelések szerint – lásd a fent idézett cikket – levették az előterjesztettek listájáról). De nem ez volt az utolsó döfés. Utolsó évei arról szóltak, hogy Bodor Pálnak tulajdonképpen nem jutott felület, ahol közölhetett volna. Arról, hogy hogy fogyott el körülötte a levegő, időben, pontosan beszámolt Tamás Gáspár Miklós, és akkor még úgy látszott, kis összefogással, odafigyeléssel, minimális tisztelettel lehetett volna változtatni ezen. Volt esély a szép, méltányos búcsúra. Akkor nem jött létre összefogás Bodor Pálért. Utána pedig egyértelművé vált, hogy ez a közönyös, értetlen folyamat hova vezet. Nem csak az ő rovatai szűntek meg. Nem csak őt rúgták ki, nem csak neki mondtak fel, nem csak tőle nem köszöntek el. Azóta tulajdonképpen megszűnt a magyar sajtó, Origóstól, közmédiástól, Népszabadságostól. Újságírók tucatjait alázták meg, lehetetlenítették el. Meglepetésként ért ez sokakat. Pedig csak egy kicsit kellett volna figyelni arra, mi történt a „nagy öreggel”. Intő jel volt ez a pályavég.

Ő volt az, aki a drámát pontosan értette, szenvedte, és aki méltósággal fölül is tudott ezen emelkedni. 

Nyolcvanhoz közel járt, amikor utoljára találkoztunk. Elegánsan, finom udvarlással kávézni hívott. Szenvedéllyel, órákon át beszélt a szakmáról. Arról a szakmáról, amely annyiszor lejáratta, megtaposta, kiköpte. Három éve Brassóba készült. Kötetbemutatóra. „Utoljára haza”. Nagyon vágyott rá, nagyon akarta. Ez az utolsó út azonban elmaradt. Nem volt hozzá már elég ereje, szerencséje. Csak sejtem, hogy ez az utolsó veszteség lehetett az igazán nehéz. Még akkor is, ha tudta, sejtette, hogy az az Erdély, az a haza, amelybe visszavágyott, már nincs, és talán soha sem volt. Csak ott, a román televízió néhány órás, gondosan, kínnal-bajjal szerkesztett műsoraiban, a Kriterion kiadó kicsikart, rajongva szeretett sorozataiban létezett talán. A kötetekben, amelyeknek hátsó borítójáról anyáinkhoz, apáinkhoz hasonlóan mi is kimásoltuk az érettségi ballagó mottót. S ahonnan tán még fiaink-lányaink is körmölni fogják. 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!