1918-1920: Az impériumváltás stációi

2018. 03. 27. 23:17

Dr. Fodor János, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem tanársegédje volt Az erdélyi magyarság 100 éve tematikájú történeti sorozat első előadója. A Szacsvay Akadémia évadnyitó rendezvényének vendégével Szilágyi Aladár beszélgetett a nagy háború vége és a Trianoni békediktátum közötti időkről.

Dr. Fodor János és Szilágyi Aladár interjú közben

 

Ön 2011-ben végzett a Babeş-Bolyain, és meglepően hamar doktorált. Mi volt a doktori munkájának a témája?

 

Bernády György politikai életrajza, Romsics Ignác témavezetése alatt készült el, némi analógiával az ő általa megírt Bethlen István politikai életpályával. Ez is kapcsolódik egy kicsit előadásom témaköréhez, személyében is, az időszak vonatkozásában is.

 

Az ön kutatási területe nemde, pont ez az átmeneti időszak?

 

Az is, de igyekszem feltárni az erdélyi politikai elítéltek történetét a 20. század folyamán, teljes egészében, illetve egy rövid OTKA-projekten belül, az Országos Tudományos  Kutatási Alapprogram keretében az impériumváltással, a birodalmi átmenettel is foglalkozom, foglalkozunk. Ezek nem lezárt dolgok, még nagyon sok erre vonatkozó kutatás zajlik.

 

Voltaképpen az átmenetiség, mint olyan, igen érdekes folyamat bizonyos korszak kutatásán belül…

 

Igen. Ezt most impériumváltásként jelöltem meg, hogy legyen minél világosabb, közérthetőbb. Ennek több fogalmi árnyalata lehet. Ha nemzetközi perspektívába helyeznénk, akkor mondhatnánk birodalmi átmenetnek is, hiszen nem csak az Osztrák-Magyar Monarchia szűnik meg, hanem az Orosz Birodalom is, mint olyan; a Német Császárságban is jelentős területi változások következnek be (pl. Elzász-Lotaringia esete). Tehát mindez összehasonlítható más esetekkel, s egy tágabb összefoglaló körülírást kíván. Én azért az impériumváltás fogalmát használom, ami mégiscsak főhatalomváltást jelöl önmagában. Leírható nagyon röviden, de tágabb keretek között is. A rövid változat, az nyilván, a jogászok által elhatárolt folyamat.

 

Hadd induljunk abból ki, hogy 1918 októberében volt egy kétségbeesett kísérlete a Monarchiának arra, hogy most már elfogadnák az úgynevezett wilsoni békeajánlatokat, de kiderült, immár nem azok az alapelvek érvényesek, amelyek 18 januárjában voltak…

 

Wilson a külügyminiszterén keresztül megüzente, hogy az, amit januárban kijelentett, az eddigi tapasztalatok alapján nem maradhat érvényben, hanem mindenki, minden nemzetiség az önrendelkezését a saját igazgatása szerint valósíthatja meg, ez az, ami majd meg fogja határozni a későbbieket. Wilsonnak ez az üzenete nagy megdöbbenést keltett az akkori magyar politikai elit körében.

 

Már ekkor kimondták, hogy nem maradhat egyben a Monarchia, igaz?

 

Ez még nem szó szerint azt jelentette, de az élesebb szeműek azért kiolvasták, hogy ebbe az irányba halad a történet – hacsak nem kezdik el az előremenekülés politikáját. És hát ezt kezdték el, IV. Károly királlyal az élen, aki kijelentette: az ő részéről azt tehetnek a népek, amit akarnak. Éppen ez a korszak az, amikor nem lehet pontosan behatárolni, hogy a katonai ellenállásra helyezzék-e a fő hangsúlyt, vagy tartsák be, amit az antant előírások követelnek. Ez volt a fő dilemma akkoriban, és ehhez adódott az a politikai válság, ami Magyarország esetében meghatározóvá vált.

 

Itt, Váradon, szinte karnyújtásnyira ettől a helytől, ahol beszélgetünk, a régi Nagysándor József, ma Aurel Lazăr nevét viselő utcában október 12-én gyűltek össze a Román Nemzeti Párt vezetői, s akkor tették meg az első konkrét lépést arra, hogy az önrendelkezést célul tűzzék ki. 18-án aztán az itt megfogalmazott nyilatkozatukat Alexandru Vaida-Voevod felolvasta a magyar parlamentben. Nos, ekkor még nem volt egyértelműen világos, hogy meddig mennek el, ugye?

 

A román politikai elit messze nem volt olyan egységes véleményen, mint ahogy a korábbi korszak román történetírása hangoztatja. Akár az államformára vonatkozó eltérő elképzelések terén, ideológiailag is léteztek véleménykülönbségek.

Árnyalatában más elképzelés érvényesült a szociáldemokraták körében, más volt a Román Nemzeti Párt elitjének az elképzelése – sőt, a párton belül is voltak eltérő nézetek –, és hát más volt az ókirályságbeli elittől érkező sugallat.

Mindezek nem voltak egyértelműek. Sőt, ha arra gondolunk, hogy az 1916-os betöréskor ugyanezek az emberek, tehát a Román Nemzeti Párt elitje, szabadkozott a magyar kormány előtt, hogy ez most kínos helyzet számukra is, megérthetjük, hogy még ekkor is dilemmában voltak. De aztán ezek a kétséges helyzetek kezdenek világossá válni, és lassan kialakul az egységes koncepció. Itt sem beszélhetünk teljes egyetértésről, ahogyan eljutnak a gyulafehérvári Nyilatkozatokig, az is egy kompromisszum szüleménye. De lehet azt mondani, hogy ahogy az októberi események november felé haladnak, kikristályosodik az, hogy mit szeretnének. És ez már egyre inkább az egyesülés felé tolódik.

 

Közben nem elhanyagolható az, hogy nem akárki, Tisza István jelenti be: „ezt a háborút elvesztettük!”

 

Hogyha valakinek még kétsége lett volna afelől, hogy a háború másképp is alakulhat, főleg a Monarchia szempontjából, ez az a pillanat, amikor a háborúpárti politika fő prominense kimondja: nincs már remény a győzelemre. Ez az, ami a magyar közvélemény szemében az államiság jövőjét, a végkifejlethez vezető utat megpecsételi. És ezt követi az őszirózsás forradalom időszaka.

 

Ami minden kétséget kizár: pont akkor, amikor Károlyi vezetésével megalakul a Magyar Nemzeti Tanács, október 24-én Piavénál megtörténik az olasz áttörés, ami „mindent „egyértelművé” tett…

 

Tisza üzenetét a hadi események is megerősítették, itt valóban ez a helyzet állt elő akkor.

 

Felpörögnek az események, október 22-én a délszlávok jelzik, ők el akarnak szakadni a Monarchiától, illetve egyesülni akarnak, egy napra rá már a Szlovák Nemzeti Tanács is megfogalmazza hasonló céljait.

 

Felvidéken, Turócszentmártonban a szlovákok „jelentkeznek”, sőt előtte már a Cseh Nemzeti Tanács is hasonló kiáltvánnyal. Ekkor még nincsenek konkrét határok, nem létezik az önálló cseh vagy csehszlovák állam, nem létezik netán egy „szerb-horvát-szlovén királyság”, amit kikiáltottak volna, vagy meg szeretnének csinálni. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy mindez ezután jön létre, viszont ennek az igényét ekkor jelentik be. A románok még nem fogalmaznak meg hasonló kiáltványt, ezt a későbbiekben teszik meg.

 

A románok november első felében teszik egyértelművé, hogy kerek-perec, huszonhat vármegyére tartanak igényt…

 

Igen, egyfajta ultimátum érkezik az ekkor már Aradra átköltözött Román Nemzeti Tanács részéről. Itt már tényleg szó szerint megfogalmazzák azt, amit addig átvitt értelemben lehetett tudni, hogy első körben elszakadásról gondolkoznak, a későbbiekben egyértelműbben fogalmazódik meg, hogy az Ókirálysággal egyesülnének. Károlyiék ezt elutasítják, és Jászi Oszkárt bízzák meg, hogy utazzon le Aradra, vegye át a követeléseket, és próbáljon egyezségre jutni velük.

 

Naivan ki is dolgoztak egyfajta „svájci modellt”…

 

Persze, térképpel, teljes koncepcióval érkeztek Aradra. A Magyar Nemzeti Tanács már megalakulásakor közzétette a nemzetiségek felé az elképzeléseit, hogy milyen típusú formákban gondolkodik. Mindezt Magyarország keretein belül képzelték el, Jászi Oszkárnak a svájci kantonok szerinti beosztás lett volna a javaslata, ami Erdélyre vetítve úgy nézett volna ki, hogy az etnikai arányoknak megfelelően lettek volna nemzetiségi kantonok, vegyes kantonok, illetve Székelyföldön, avagy olyan helyeken, ahol a magyarság volt többségben, magyar kantonok jöttek volna létre, széleskörű önrendelkezési joggal felruházva. De a román tárgyalópartner ezt már mindenestől visszautasította. Ekkor rá is kérdezett Jászi, hogy végeredményben mit szeretnének a románok? Iuliu Maniu még világosabbá tette: a teljes elszakadást.

 

Ezt valóban komolyan gondolták, hiszen szimbolikus dátum volt ez: éppen ezen a napon lépte át a román hadsereg a Kárpátokat…

 

Ferdinánd király november 10-én kiadja a mozgósítási parancsot, és azt követően 12-én már megjelenik az első román előőrs a Tölgyesi-szorosnál, s attól kezdve hol lassabban, hol gyorsabban nyomulnak előre Erdély területén. Először Csíkszeredában jelennek meg, december másodikán Marosvásárhelyen, hatodikán Székelyudvarhelyen. Érdekes, hogy Kézdivásárhelyre csak 1919 januárjában jutnak el, de mindenképpen ez a lassú, kiváró, de határozott előrenyomulás lesz a jellemző. A behatolás jobbára békésen zajlik, általában a helyi Nemzeti Tanács képviselői fogadják az előőrsöket, vagy – ahol létezik ilyen – a helyi román elit. A bevonulás meg van szervezve, a tiszteket polgári lakásokban szállásolják el, a sajtó is kiemelten foglalkozik a témával. A nyugalom megőrzése igen fontos tényező, az 1916-os betörés tanulságaként, amikor a Székelyföldön pánik tör ki, és elindul egy több tízezer emberből álló menekülthullám, ami el is jut Nyugat-Magyarország területére. Ez most nem volt jellemző.

 

1918 alapvető dátuma december elseje, aminek az idén lesz a centenáriuma. Nem érdektelen történeti tény, nem legenda, hogy a Magyar Államvasutak biztosították a Gyulafehérvárra igyekvő román küldöttségek szállítását…

 

Ez abszolút nem legenda, 26 vármegyéből vártak küldötteket, összesen 1228 hivatalos delegált érkezett. Nyilván, ennél sokkal többen voltak, hiszen ők csak a választott képviselői a népgyűlésnek, akik reggel 7 órakor a gyulafehérvári kaszinóban elfogadták azt a bizonyos Kiáltványt. Miután kivonultak a Vármezőre, ott egy szélesebb tömeg előtt – több tízezren is lehettek – felolvasták többször is a szöveget. Erről van képünk, érdekes módon, a kaszinói eseményről nincs fotóanyag, mert az esemény hivatalos fotósa nem tudott idejében eljutni a helyszínre. Látszik, hogy ekkor a magyar kormány tényleg őszintén szerette volna rendezni a nemzetiségi kérdést, s ennek a következménye volt, hogy biztosította számukra a vasúti szállítást.

December elseje vasárnapra esett, munkaszüneti nap volt, de a magyar hatóságok mind a regáti képviselők, mind az Erdély távolabbi részeiről érkezők számára biztosították, hogy el tudjanak jutni az eseményre.

Román tömeg december elsején a gyulafehérvári Vármezőn. A Kaszinóba nem érkezett meg időben a rendezvény fotósa

 

Nemrég kezembe került egy – akár „elbűvölőnek” is tekinthető – levélváltás. Egy tordai román ügyvéd levelezőlapon fordult, ékes magyar nyelven – úriemberekhez illően, tegeződve – a helybeli állomásfőnökhöz: mivel Torda és Aranyosgyéres között szünetelt a vasúti forgalom, kérte, hogy biztosítson számára lehetőséget a Kolozsvár felől Gyéresen átmenő gyorsvonat elérésére. Az indóház magyar főnöke egy kézi hajtányos pályaőrt rendelt a tekintélyes román jogász mellé, aki így idejében érkezhetett meg Gyulafehérvárra…

 

Ismerünk olyan eseteket is, amikor vonat helyett fogattal szállították a román delegációkat. Így, vagy úgy, többségében valóban eljuttatták őket, jelentős magyar állami segítséggel.

 

Miután lezajlottak a gyulafehérvári események, a magyar közvélemény, illetve a magyar sajtó mikor ocsúdott fel, mikor jött rá arra, hogy tulajdonképpen mi is történik?

 

Volt egyfajta hatásszünet – ha úgy vesszük –, az első beszámolók néhány napos késéssel jelentek meg arról, hogy ott „történt valami”. Legtöbbször azt ismertették, amit a Nyilatkozat tartalmazott, de minden esetben egy-egy vélemény rovatban igyekeztek megnyugtatni a közvéleményt, minimalizálni a történteket. A kolozsvári Ellenzék magát Iuliu Haţieganu doktort, a későbbi professzort kérdezte meg arról, hogy mi történt ezen az eseményen, hiszen a lapnak nem volt kiküldött tudósítója. Haţieganu doktor írt egy szép beszámolót. Erre közöltek egy véleménycikket, hogy hát ez csak egy óhajtás, ez csak egy utópisztikus elképzelés arról, hogy mit szeretnének a románok. Ennél Marosvásárhelyen se voltak tájékozottabbak, ott azt írták: volt, ami volt, ebbe amúgy se fog belenyugodni sem a magyar, sem a szász lakosság. Igazából, s ez le van így írva: a románok se akarnak a korrupt, bojár bukaresti kormányhoz tartozni, meg egyébként is, erről a párizsi békekonferencia fog végső döntést hozni. Tény, hogy december elsejéről, a konkrét eseményről nem volt teljes körű tájékoztatás az erdélyi magyar közvélemény felé, ennek pedig a helyzet félreismerése lett a további következménye. Fontos megjegyezni, hogy a gyűlés szimbolisztikáján túl, meg a Határozaton túlmenően, lényeges következménye december másodikán történt, amikor megalakult a mintegy 200 fős nagy Nemzeti Tanács, amelynek a szűkített grémiuma lesz az a 15 fős Consiliul Dirigent, a Kormányzótanács, amelyik előbb Nagyszebenben, majd Kolozsváron működik Iuliu Maniu vezetésével. S ez lesz az a kis belső kormányzati szerv, amely az adminisztrációt igazgatja a román királyi hadsereg által elfoglalt, megszállt területeken. De a legfontosabb ügyek: a hadügy, a külügy, a vámok, illetékek stb. Bukarest hatáskörébe tartoznak. A Kormányzótanácsnak csupán egy küldöttje van jelen Bukarestben. De még így is elég fontos törvényhozó szerve Erdélynek, hiszen törvénykezik, és keverten alkalmazza a régi, monarchiabeli, meg az ókirályságbeli törvénykezést, nagyjából a Kormányzótanács 1920-as megszűnéséig.

(Folytatjuk)



Ez is érdekelheti...

1918-1920: Az impériumváltás stációi 2.

Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!