A féleleműző bezártság
2018. 06. 04. 18:53Nagyváradon is bemutatta A szemfényvesztett című regényét a Törzsasztal estek vendégeként Káli István író, könyvkiadó, akinek eddigi életútját az estet megelőzően készült interjúval Szilágyi Aladár segít felidézni.
Káli István részletet olvas fel A szemfényvesztettből a váradi könyvbemutatón Fotó: Fried Noémi Lujza
Marosvásárhely ideális regényszíntér, a te életedet is számos regénybe illő fordulat jellemzi. Kezdjük azzal, hogy egy vegyészmérnökként induló, nem mellesleg első osztályú szinten focizó fiatalember miként vetemedik arra, hogy egyszercsak elkezdjen írni?
Abban az iskolában, a Iosif Rangheţnek elkeresztelt 2-es számú – azelőtt Bolyai nevet viselő – líceumban volt tere az irodalomnak! Ötödik osztályos koromban a magyartanárnőm – Kálmán Viktóriának hívták – egy végtelenül kedves, aranyos pedagógus volt, aki roppant értékelte, ha olvasnak a tanítványai. Már előtte is olvastam, hatéves koromban kezdtek érdekelni a betűk, mindig odafeküdtem apám mellé, amikor sziesztázás közben az újságot olvasta, én is elkezdtem böngészgetni mellette, és rákaptam. Tizenegy éves koromig négyszer olvastam el az Egri csillagok első kötetét és hétszer a másodikat.
Ezek szerint szinte betéve tudtad…
Majdnem betéve tudtam. Annyira kedvet kaptam az olvasáshoz, hogy beiratkoztam a városi könyvtárba, a szakszervezeti könyvtárba is. Egy alkalommal Kutasi Feri barátommal értesítettek bennünket, hogy könyvjutalmat kaptunk, mert mi olvastuk a legtöbb könyvet az előző évben. S ha már olvastam, akkor ugye, szerelmes kamaszként verseket is kezdtem írni. Később abbahagytam, de a színjátszást nem. Érettségi után a vegyészmérnöki karra kerültem Temesváron, és elkezdtem komolyam focizni.
Temesvár, az egy jó hely…
Valóban, az. Elkezdtem magasabb szinten sportolni, 1965-66-ban tagja voltam a város első osztályú focicsapatának. De rájöttem, hogy érzelmileg nem bírom azt a hangulatot, ami egy első ligás csapatban van, főleg ha az embert irigységgel és ellenségesen kezelik. 32 éves koromig voltam aktív csatár, de a nyugalmam többet ért. Átigazoltam egy harmadosztályú csapatba, ahol jobbára csak hét végén kellett edzeni. Edzés után elmentünk egy közeli halastóhoz, ahol minden szombaton fölemelték a zsilipet, mindegyikünknek adtak egy nagy vesszőkosarat, megtöltöttük hallal, Temesváron egy gyárvárosi kocsmában eladtuk kétszáz lejért. Az nagy segítséget jelentett, hiszen a klubtól csak száz lejt kaptunk havonta. Az egész havi lakhatás és menza háromszázharminc lejbe került akkoriban, ha az embernek nem volt ösztöndíja. Ez egy jó állapot volt… Bár műszaki egyetemre jártam, olyan barátaim voltak, akikkel elég sokat olvastunk. 1968-ban Varga Gábor kollégámmal elkezdtünk járni az Anavi Ádám vezette Ady Endre Irodalmi Körbe. Ugye, ’68 a diáklázadások éve volt Nyugat-Európában, mi is fellélegezhettünk valamelyest, sok mindent megengedtek a diákoknak akkoriban. A helyi napilapnak indult egy melléklete, a Diákszó, oda bekapcsolódtunk, szerkesztgettünk, ismét rákaptam az írás ízére. Most, Várad felé utaztunkban mondtam el a fiamnak azt a versemet, amelyikkel egy alkotói versenyen harmadik díjat kaptam, amiért háromszáz lejjel jutalmaztak, ami fantasztikusan nagy pénz volt akkor. Prózát is kezdtem írni, elküldtem az Utunknak, Huszár Sándor visszaírta, hogy nagyon szépen fogalmazok, de amiről írok, az lerágott csont, nem szereti a kutya se. Megértettem, nem vagyok olyan író, mint amilyen lehetnék, egy darabig többet nem írtam. De amikor meghalt édesapám, és hazakerültem Marosvásárhelyre édesanyám és a húgom mellé, szembesültem az igazi élettel, rájöttem, nagyon gyűl bennem a feszültség, és ha valahol nem engedem ki, abból baj lesz. Így kezdtem el ismét prózát írni.
Mikor publikáltál először?
1975-ben jelentek meg az első írásaim az Utunkban. 1973 őszén találkoztam Vári Attilával, akivel gyerekkori barátok voltunk, rég nem láttuk egymást, leültünk egy kocsmában beszélgetni. Amikor kiderült, hogy én is írok, még aznap délután hazakísért, belenézett az írásaimba, a hóna alá csapta, elvitte. Nem is hittem, hogy valaha megjelennek. Fél év múlva hívott, hogy próbálj kivenni egy szabadnapot, gyere Kolozsvárra, mert Hornyák József, az Utunk prózarovatának a szerkesztője szeretne veled beszélni. Felmentem, Hornyák elárulta, tetszenek neki a novelláim, rég nem olvasott ilyen üde írásokat. Le is hozza őket, csak kicsit várnom kell, mert torlódás van, viszont ezzel a névvel, hogy „Király István” nem lehet közölni, mert az már foglalt, találjak magamnak másikat. Vári Attila, aki anyai nagyszülei révén székelykáli gyökerű volt, tudta, hogy nagyszüleim is Székelykálon laknak, ő javasolta: legyek Káli István, az egyszerű és a származásomra is utal. Én már el is feledkeztem az egészről, amikor ’75 júniusában – más világ volt akkor Vásárhelyen, még olvastak az emberek… – jött egy közgazdász kollégám, akinek rendszeresen járt az Utunk, minden irodalmi lapot megvett, és közölte,
nagyon jó prózát olvasott a legfrissebb Utunkban, bizonyos Káli István írta,
s kezdte mesélni, hogy miről szól. A név nem volt számomra ismerős, a történet igen. Hű, az anyátok bíborkáját! – háborogtam – valaki ellopta a szövegemet. Egyszer csak beugrik, hoppá, hát ez én volnék, ezt a nevet Vári Attila adta nekem…
Ezek után a Forrás-köteteddel mikor debütáltál?
Az 1979-ben jelent meg. Ugye, ’75-ben kezdtem publikálni, ott volt az a tíz-tizenöt írásom Hornyáknál, aki kéthetente közölte őket… Gyakorlatilag ’76 májusáig kitartott a paksaméta. Közben megnősültem, de valóban kedvet kaptam az íráshoz, küldözgettem az Utunknak. S amikor 1976 őszén megszületett a lányom, írtam egy kis tárcát erről az élményről. Hornyák megörült: de jó, milyen régen nem közölt az Utunk tárcát! S azt mondta, szerinte már van egy kötetre való írásom, keressem meg Csiki Lacit a Kriterionnál, ő majd beszél vele az érdekemben. ’77 végére gyűlt össze egy kötetnyi írásom, és ’79-ben jelent meg a Forrás-kötetem, Mit tud az a nagy sárga gép címmel, ami csodák csodájára elnyerte az úgynevezett KISZ-díjat, amivel az elsőköteteseket jutalmazták.
És aztán mi következett?
Utána már komolyabb dolgokkal próbálkoztam, akkor írtam meg a Taburegényt, amire Hajdu Győző azt mondta: csoda, hogy megjelent. A témája az volt, hogy egy Délvidéken élő ember, aki megunja a jugoszláviai hangulatot, át akar szökni Magyarországra, de eltéved a hármas határon, és Romániába keveredik, ahol elkapják. Az ő életéről szól ez a regény. Aztán két kisregény következett, a Tisztítótűz és az Üres napok, az egyik a prolivilágról szólt, a másik az értelmiségi világról, aztán egy novelláskötetem következett, a Közjáték, ami talán igazán jó volt. A címadó novellát felolvasta Szász Laci – aki később a kecskeméti egyetemen tanított magyar irodalmat – 14 éves gyerekeknek, akik azelőtt mindig ordibálva távoztak az iskolából, most olyan csendben mentek haza, hogy minden nap fel kéne olvasni ezt az írást… Utána szünet következett, mert… nem tudtam a fejemben használni a cenzorollót. A világ olyan lett, hogy a megélhetés is gondot okozott, a környezetemben éreztem az ellenséges hangulatot, ami abban tetőzött, hogy ’89. november huszadikán házkutatás volt nálam. Bizony, voltak bajok, tudtam írni, csak közölni nem…
Aztán ’89 decemberének végén belesodródtál az események sűrűjébe, és az alakuló RMDSZ-en belül tisztséget is vállaltál?
A szükség vitt rá, hogy tisztséget vállaljak. Láttam a tehetetlenséget, és nekem volt azért némi gyakorlatom a szervezésben, s mondtam, ezt így vagy úgy kéne csinálni. Igen?… Hát akkor csináljad! És akkor csináltam.
És „nem mellesleg”, ott voltál abban a szűk társaságban, amelyik Sütő Andrással az élen 1990. március 19-én beszorult az RMDSZ székházába…
Attól a pillanattól kezdve kihalt belőlem a félelem ösztöne. Én mindig gyáva embernek tartottam magam, nem úgy, hogy nem mertem szembesülni a dolgokkal, hanem nem voltam igazán bátor. De az a délután, az a négyórányi bezártság kiűzte belőlem a félelmet. Megúsztam alapos veréssel. Először András bácsi – Sütő András – ment le vagy hat fiú kíséretében, a két velünk tartózkodó nőt is levitték magukkal. Teljesen megszakadt minden kapcsolatunk. Az az aljas ezredes, Ioan Judea, folyton jött és próbált meggyőzni, hogy menjünk le, mert ő már nem tudja visszatartani ezt a „forradalmi” társaságot. Tanakodtunk, mi legyen, végül egyedül mentem le, hogy nézzem meg: mi történt Sütővel és a többiekkel. Egy emberfolyosón kellett átmennem, velem volt ez a Judea, meg egy Moldovan Mihai nevű milicista alezredes, akinek életem végég hálával tartozom, nagyon korrekt ember volt. Előtte Szovátán működött, magyarok között, és tudta, mi a dörgés. Ő tényleg megvédett, mert jobb felől nem kaptam egy ütést sem, ő volt az, aki vagy háromszor fordulva, a rendőrfurgon aljában lefektetve kivitt háromszor kilenc embert. Lengette a sapkáját, hogy látszódjon: az egy rendőrségi kocsi. Ő védett, a másik oldalon Judea viszont lefogta a kezemet, a bal felem teljesen védtelen maradt, így kaptam párat. De amikor túljutottam azon az élő folyosón, azon a kordonon, utána nem foglalkoztak velem. Amikor kiértem, akkor támadhattak Sütőre.
Egy kiskatona iderohant, elkiáltotta magát: „Vai, au dat în el, până nu s-a mai mişcat!” (Jaj, addig ütötték, amíg meg se tudott moccanni!).
Judea megszorította az arcát és ráförmedt: „Ce vorbeşti, măi boule!” (Miket beszélsz, te ökör!) De volt néhány nemzeti karszalagos, forradalmár fiatal, akik mondták, hogy most kiviszünk. Egyik megkérdezte, dohányzom-e, mondtam, hogy nem. Adott egy csomag cigarettát, javasolta: menjünk le a lépcsőn, és amikor leérünk, kínálj meg engem egy cigarettával. Rágyújtottunk, s kivittek hátul, a Királyi Tábla hátsó kapuján. Így menekültem meg. Még visszamentem a feljáróhoz, jött velem Judea is, hogy győzzem meg a többieket, jöjjenek le, nem lesz semmi bántódásuk. Felkiáltottam, meg lehet úszni néhány pofonnal, aki akar, jöjjön le, de értettek a szóból, és nem jött le senki.
És a történteket Te magad hogyan dolgoztad fel?
Én úgy dolgoztam fel, hogy másnap reggel hét órakor már a Fekete Doboznak tévéinterjút adtam, és fél nyolckor már bent voltam a feldúlt székházban, mert valakinek kezébe kellett venni a dolgokat. Hárman voltunk, Szepessy Laci, Borbély Laci és én, akik még éltünk és mozogtunk. Megegyeztünk, kinek, mi a feladata. Én szövegszerkesztésekkel is foglalkoztam, politikai alelnöke voltam a megyei RMDSZ-nek. Hallottuk, hogy a gyárakból özönlenek a központba a magyarok. Meg akartuk előzni a konfrontációt. Nyilvánvaló volt, hogy bennünket agresszió ért. Bementem a Rádióba, ott beolvastam egy szöveget, de mire fél kilenckor visszamentem, tele volt a Főtér magyarokkal. Már nem fértünk be a városházába, egy katonai kordonnal lezárták a bejáratát. Emiatt néhányan a Látó közeli szerkesztőségében gyűltünk össze, s onnan tapogattuk le, mi történik. Krízishelyzetben mindig akadnak olyan emberek, akik tudják, mit kell csinálni, hogyan kell csinálni. Volt egy Molnár Gábor nevű mérnök, aki megszervezte a… kémhálózatot. Gépkocsikat küldött különböző román irányokba, hogy figyeljék meg: honnan jönnek, hányan jönnek a felhergelt románok, és annak függvényében mi mit csináljunk. Mire Kincses Elemér Vásárhelyre ért, írtunk neki egy nyomdakész szöveget, hogy mit olvasson fel, de ránk se tojt, mert… ő mindig a rövidtávfutó magányosságát élte!
Ennek a napnak a történéseit feldolgoztad már?
Még ülepednie kell. Egyszer meg kell írni, természetesen, de nem regényben, hiszen annyira személyes dolog, hogy csak memoár formájában tudom elképzelni.
(Folytatjuk)
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
