A II. bécsi döntés és a „kis magyar világ” 3.

2018. 06. 01. 10:15

Sárándi Tamás történésszel, a Maros Megyei Múzeum munkatársával készült interjúja harmadik részében Szilágyi Aladár a korszak gazdasági, oktatási, kisebbségpolitikai vonatkozásairól, a háború végnapjairól kérdezte a szakembert.

Gróf Bethlen Béla, Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód főispánja, később Észak-Erdély kormánybiztosa

 

A hatalomátvételt követően mik voltak a legfontosabb teendők gazdasági, társadalmi téren?

 

A bécsi döntés nyomán visszacsatolt terület a Nagybánya környéki színesfém-bányászatra épülő vegyipart leszámítva nem rendelkezett jelentős ipari beruházásokkal, inkább a közepes- és kisipari vállalatok, illetve a háziipar volt jellemző. Az 1921-es földreform révén megnőtt az életképtelen kisbirtokok aránya, ami a mezőgazdasági termelés leromlásához vezetett. Az 1930-as évek végén a terméseredmények nem érték el az 1913-as szintet. Ebből kifolyólag a terület reintegrálásakor hangsúlyos szerepet kapott gazdasági fejlesztése is. Ezen elképzelések koordinálására alakult meg Kolozsvár központtal 1940 őszén az Erdélyi Gazdasági Tanács, amely tömörítette mind az észak-erdélyi magyar elitet, mind az anyaországi politikai és gazdasági szereplőket. A Tanácsnak csak javaslattevő szerepe volt, de ha egy-egy elképzelést pozitívan véleményezett, az nagy eséllyel támogatást kapott a kormány részéről is. A gazdaságfejlesztési program fő jellemzője, hogy a fejlesztést és modernizációt felülről, az állam révén kívánták megvalósítani. Az egész korszakra, mint egy a központból megvalósuló modernizációs időszakra is tekinthetünk. Az ipar terén elsősorban a meglévő nyersanyagok feldolgozására kívántak gyárakat létesíteni, de mint legnagyobb terv,

felvetődött az egész Székelyföld egységes villamosítása,

ami a háborús viszonyok miatt végül nem valósult meg. A mezőgazdaság terén a fő cél a modernizáció mellett a minőség javítása volt, mind a gabonatermesztés, mind az állattenyésztés terén. Ehhez vetőmag- vagy gépakciókat, tenyészállat-akciókat szerveztek. Ha a gazdasági fejlesztések négy éves mérlegét nézzük, a magyar kormányzat a visszacsatolt területeken a fejlesztési pénzek több mint kétharmadát Erdélybe fektette be, ami 1,8 milliárd pengőt jelentett összesen. Az összeg nagyságának megítéléséhez érdemes megjegyezni, hogy Magyarország költségvetése ebben az időszakban kb. 2 milliárd pengő volt, vagyis a négy év alatt egy teljes évi költségvetést fordított a magyar kormányzat Észak-Erdély fejlesztésére.

 

Melyek voltak a legsürgősebb pótolni valók, ami a kultúrát, az oktatás helyzetét, az egyházak dolgát illeti?

 

Kulturális téren a legszembetűnőbb tényező a magyar nyelv előretörése a mindennapi életben. A bevonulást követően az erdélyi városok arculata megváltozott, ismét dominánssá vált a magyar nyelv mind a feliratok, mind a sajtó, könyvkiadás, valamint a színházak esetében. Ezzel párhuzamosan egysíkúvá is vált a kulturális élet, a zsidó tulajdonú vagy baloldali lapokat betiltottak, akárcsak a nem magyar nyelvű sajtó többségét.

Az oktatást kettőség jellemezte az egész időszakban. Míg a két világháború közötti időszakban a román nyelvű oktatás teljesen államivá vált – 1924-et követően államosították az ortodox és görögkatolikus egyház iskolahálózatát –, a magyar nyelvű oktatás gerincét továbbra is az egyre inkább visszaszoruló egyházi iskolák látták el. 1940-et követően a magyar kormányzatnak megfelelt ez az állapot, így ennek konzerválására törekedett a továbbiakban is. A dualizmus időszakából ugyanis azt a tanulságot vonta le, „hiba” volt megengedni, hogy a román (vagy más nemzetiségi) egyházak saját iskolahálózatot tartsanak fenn, mivel ott a gyerekeket nem hazafias és Magyarországhoz lojális szellemben nevelték, ami többek között elvezetett Trianonhoz is. Emiatt

az a felfogás dominált, hogy a nemzetiségi gyerekek oktatása elemi szinten csakis állami iskolákban lehetséges,

hogy kontroll alatt tartsák őket, ugyanakkor törekedni kellett, hogy az anyanyelven történjen. Így 1940-et követően a nemzetiségi – elsősorban román – gyerekek oktatása román tannyelvű magyar állami iskolákban történt, míg a magyar gyerekeké nagyrészt továbbra is az egyházi iskolákban. Felsőbb szinteken – középiskolákban és egyetemen – a dualizmus időszakához hasonló állapotok uralkodtak, 1-2 román középiskolát leszámítva alapvetően csak magyarul lehetett tovább tanulni. Ez nyilván nem elégítette ki a nemzetiségi lakosság kulturális igényeit.

Az egyházak terén a magyar lakossághoz köthető felekezetek megerősödtek, felvirágoztak. A római katolikus egyház esetében sikerült megszüntetni az 1927-es román konkordátumból adódó legnagyobb sérelmet, a nagyváradi és szatmári római katolikus püspökségek összevonását. Ezek szétválasztását követően 1942-ben a szatmári élére fel is szentelték Scheffler János püspököt. A református egyházak tekintetében megvalósult a püspökségek egyesülése, az 1918-at követőn létrejövő Királyhágómelléki Református Egyházkerület ismét egyesült a debrecenivel. A nemzetiségi egyházak – elsősorban ortodox és görögkatolikus – tekintetében, ismét csak „okulva” a dualizmus időszakából, a cél már nem párhuzamos nemzetiségi egyházak megléte volt, hanem egységes nemzeti egyházak létrehozása, amelybe betagozódtak volna a nemzetiségi egyházak is. Ennek érdekben sérült az egyházi autonómia, és megtorpant a szekularizáció folyamata is.

Sárándi Tamás Az erdélyi magyarság 100 éve sorozat meghivottjaként tartott előadásokat a témáról a tavasz folyamán több erdélyi városban

 

Milyen volt az impériumváltást követően a magyar nemzetiségpolitika? A románokkal való kölcsönös „adok-kapok” milyen mértékben befolyásolta a döntéseket?

 

A magyar kormányzat nemzetiségpolitikájának keretét az ún. Szent István-i eszme képezte, amely szerint a kisebbségek nyelvi, kulturális és egyházi jogokat, vagyis egyféle kulturális autonómiát kapnának, amennyiben elismerik a magyarság domináns szerepét, és lojálisak lesznek a magyar államhoz. A gyakorlatban a kormányzat nemzetiségpolitikája nem volt kimondottan kisebbségellenes, de magyarságpolitikát jelentett, amelynek célja a magyar lakosság pozícióinak erősítése volt minden téren, akár a nemzetiségek rovására is. A mindennapokat a reciprocitási politika határozta meg, az észak-erdélyi román lakosság helyzetét a dél-erdélyi magyar lakosság helyzete befolyásolta, s amikor az egyik kormányzat a területén elő kisebbség életét nehezítő döntést hozott, a másik kormány hasonlóval válaszolt. A reciprocitási elvet mindkét kisebbség elfogadta, a probléma ennek működésképtelenségéből adódott, így mindkét kisebbség helyzete folyamatosan romlott. A kormányok túszként kezelték a területeiken lévő kisebbségeket.

Idővel „reciprocitási párok” alakultak ki,

például Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspöknek Iuliu Hossu kolozsvári görögkatolikus püspök volt a párja, Gyárfás Elemérnek, a dél-erdélyi magyarság politikai vezetőjének pedig Emil Haţieganu,

akit az észak-erdélyi románság politikai vezetőjének tartottak. Gyárfásnak csak akkor lehetett útlevele, ha azzal Haţieganu is rendelkezett, Márton püspök pedig csak akkor kaphatta vissza elkobzott rádióját, ha azt visszaadták Hossu püspöknek is.

Horthy Nagyvárad főutcáján lovagol, a háttérben az Orsolya nővérek zárdájának (a mai Ady líceum) földszinti részén még a Román Hitelbank cégére

 

Az 1944 márciusi német megszállás mennyiben befolyásolta az észak-erdélyi helyzetet?

 

Döntően befolyásolta az ország helyzetét, azonban ennek nem voltak specifikus észak-erdélyi vonatkozásai. Változások álltak be a közigazgatásban, a főispánok többségét leváltották, egyesek vissza is vonultak a politikai élettől. 1944 májusától, az ország többi részéhez hasonlóan itt is lezajlott a holokauszt, a zsidó lakosság deportálása. Az észak-erdélyi magyar politikai elitet összefogó Erdélyi Pártban már 1943 májusában, az olaszországi partraszállást követően változás állt be. Belátva, hogy a németek már nem nyerhetik meg a világháborút, az Erdélyi Párt a baloldal felé való nyitásról és a tapogatózás megkezdéséről döntött a háborúból történő esetleges kiugrás céljából.

 

Hogyan élte meg „a kis magyar világ” a háború végnapjait?

 

A magyar kormányzat a második bécsi döntésre egy a mindkét fél által elfogadott nemzetközi egyezményként tekintett, s ezáltal hosszú időre eldöntöttnek vélte Észak-Erdély kérdését. Ennek megfelelően hosszú távra tervezett, nincs nyoma, hogy számolt volna azzal, csak egy rövid, átmeneti periódus lesz a „kis magyar világ”. A reálisabban gondolkodók 1943-44 folyamán már belátták, hogy a németek elveszítik a világháborút, a politikai elitet, de a lakosság többségét is váratlanul érte a viszonylag gyors összeomlás. Az 1944. augusztus 23-i román kiugrást követően katonailag eldőlt Észak-Erdély kérdése. Az 1944. szeptemberi magyar támadás és az ennek nyomán kibontakozó tordai csata politikai döntés volt, katonailag nem volt esély a szovjet csapatok megállítására. Ezt követően az események felgyorsultak, 1944. október végére a magyar hadsereg és közigazgatás visszavonult, a nyomában meginduló menekülthullámmal együtt. Rövidsége és a háborús veszteség ellenére a „kis magyar világ” pozitív élményként él a köztudatban, sokan életük meghatározó napjának tartják a magyar hadsereg bevonulását, illetve magát az egész időszakot is.



Ez is érdekelheti...

Kihez legyen lojális a szlovákiai magyar média?

Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!