A Holnaptól a digitalizált Aranyig
2018. 06. 07. 20:39Boka László irodalomtörténész, kritikus május végén a váradi Törzsasztal évadzáró estjének volt a vendége, abból az alkalomból is, hogy megjelent Peremek és középpontok című, a 20. század első felének magyar irodalmáról szóló tanulmánykötete. Az Országos Széchényi Könyvtár tudományos igazgatójával Szűcs László beszélgetett.
Boka László irodalomtörténész, kritikus Fotók: Fried Noémi Lujza
Milyen munkamódszert követve, hogyan állt össze ez az Ünnepi Könyvhétre időzített könyved?
A legtöbb tanulmány felkérésre vagy konferenciaelőadásra készült, s ezek gyűltek össze másfajta tanulmányokkal párhuzamosan. Több kutatási területem van, ebből az egyik a 20. század elejének magyar irodalma (azon belül sem pusztán irodalomtörténeti, hanem irodalomszociológiai vizsgálódások), mely családi indíttatásból is táplálkozott. Valahogy a korábbi és a jelenlegi elfoglaltságaim miatt is ez mindig halasztódott, így tulajdonképpen egy megkésett, de nagyon várt könyvről beszélünk. Januárban például még Áprilyról tartottam előadást a Petőfi Irodalmi Múzeumban, de az majd a következő könyvembe kerülhet csak bele, ami hangsúlyosan az erdélyi irodalomról, vagyis másik kedves kutatási területemről szól. Fontos, hogy az ember disztingváljon, az olvasó pedig lehetőség szerint kerek egészet, tartalmas könyvet kapjon. Azt tapasztaltam szerkesztés közben, hogy minden mindennel összefügg, minden mindenhez kapcsolódik. Amennyire lehetett, komparatív szemlélettel igyekeztem ezeket az életutakat feltárni. Vagy a már ismert életutaknak, pályáknak olyan szegmenseit megmutatni, amelyek kevésbé kitapintottak. Érdekes megnézni azt is, hogy egy életúton belül a fiatalkori attitűd miként kapcsolódik a későbbiekhez és fordítva. De hogy a kérdésedre is válaszoljak, a megírásához nagyon sok háttérkutatásra van szükség. Szerencsés helyzetben vagyok, hiszen a Nemzeti Könyvtárban ott ülök a források közvetlen közelében. Én ezekkel a témákkal már bő húsz éve foglalkozom, más-más intenzitással persze. Ugyanúgy, ahogy a komparatisztika, s ezen belül a kultuszkutatás, az irodalmi kánonkutatás szintén a kilencvenes évek közepe óta foglalkoztatnak. De itt most – korábbi könyveimmel ellentétben – alapvetően nem egy elméleti könyvet írtam, hanem remélem nagyon is történetit, méghozzá olvasmányosan, ahogyan a tegnapi beszélgetésen szerencsére ez a visszajelzésekből is kiderült.
Mi a fontosabb, újat mondani avagy meglévő ismereteket más megközelítésből vizsgálni?
Mindkettő. Nagyon fontos anyagokat sikerült előbányászni. Tíz éve, amikor a Nyugat és A Holnap centenáriumát ünnepeltük, akkoriban is sok anyag, s sok új forrás került elő, de azóta is rengeteg mindent sikerült megtalálni, célirányosan kikeresni. Például egy olyan apró levélrészletet, mint Schöpflin Aladár kéziratos levele Adyhoz, amely rávilágít az események egy-egy fontos szegmensére. Schöpflin az egyik legjelentősebb kritikusa volt a korszaknak, a Nyugat ún. kanonizátora, de monográfia csak most készül róla. A kötetben talán őt idézem leggyakrabban… Iszonyatosan gazdag forrásanyag ezen túl például a Budapesti Újságírók Egyesületének évente megjelenő Almanachja, ez 1905-1917 között jelent meg, s kevéssé hozzáférhető. Még könyvtárakban sem teljes. Pedig valós és értékes kordokumentum. Nem a lerágott csontokról akartam elsődlegesen írni, hanem a címnek megfelelően rávilágítani, hogy az irodalmi mező folyamatosan mozgásban van, tehát változik, megítélése sem stabil. De ugyanilyen
fontos a „fősodor” mellett a kisebb ügyek és szereplők kérdése, csak így lehet esélyünk „teljes zenekarról” beszélnünk,
hogy megint Schöpflint idézzem, egy-egy jelenség megértésekor. Nem A Holnapról írok két tanulmányban is, hanem például arról, kik azok, akik belekapaszkodtak a holnaposok köpönyegébe. Vagy milyen kapcsolati hálók mozgatták ezt a társaságot. Hogyan alakultak később az akkor összefutó életutak…
Boka László a nagyváradi könyvbemutatón, előtte az általa írt, illetve szerkesztett kötetek
Érdekes hatása volt a holnaposoknak, hogy mintájukra más vidéki városokban is hasonló antológiák jelentek meg.
És ezt kevesen tudják, mert nem kötik össze A Holnappal. Pedig igen fontos a kiindulópont. Az is érdekes, hogyan vonzotta Várad Aradtól, Kolozsvárról, Miskolcról az embereket a század legelején, hogyan szerettek volna ide kerülni többen, nem csak a város szellemi nyitottsága, de intézményei, jogakadémiája, színháza, s persze híres redakciói miatt is. Kolozsvárról újságírók a tízes években is átjöttek, így Ligeti Ernő például, de
az irodalmi legendárium szerint előfordult, hogy valaki gyalogosan is eljött 1908 végén Kolozsvárról, azzal, hogy fogadják be őt maguk közé a holnaposok.
A Közös úton című antológia 1909-ben egyértelműen A Holnap mintájára készült, ugyanígy a Heten vagyunk is, Miskolcon. Pedig a korabeli átlagolvasó többnyire nem is ismerte a holnaposok verseit, sokkal inkább az élclapokból, gúnyversekből hallottak róluk, vagy azokból a rémhírként terjedő szövegekből, amik nem csak a fővárosban, de itt Váradon is megjelentek róluk. Például Babits Fekete országáról az antipoézis torzszülötteként beszéltek a konzervatív, katolikus Tiszántúlban. Igazából volt egy fiatalos hév, egy intézményi kötöttséget levetni akaró, gátakat áttörő akarás, s volt egy centrummal szembemenő szándék. Megpróbálni kötetlenebb intézményeket létrehozni abban a megrekedt irodalmi világban, kulturális életben, amely Arany János óta szinte semmit sem változva jellemezte a magyar szellemi életet a 20. század elején. Ezzel az iránnyal, az Arany-epigonizmussal akartak szakítani többen, itt Váradon is. Azok pedig, akik csak legyintettek a Nyugatra, A Holnapra felkapták fejüket, valós veszélynek látták és láttatták. Olyannyira, hogy sokaknak megérte még paródiakötetet is megjelentetni. A Lovászi-féle Holnapután kiskedden című könyvet alighanem többen olvasták, mint az eredeti antológiát… Ennek borítóján egy nagyobb méretű, és hat kisebb varjú szerepelt, egyértelműen Adyra és (igaztalanul) az őt követő hívekre utalva. Antal Sándor, az első kötet előszavának szerzője úgy fogalmazott később, hogy a primadonnáktól a panamistákig egy éven át mindenki, az egész ország A Holnapról beszélt. Sokan beléjük is csimpaszkodtak sajnos, kihasználva a hét poéta jóindulatát.
Még a Nyugatban is az jelent meg, hogy Ady A Holnap többi költőjének anyja, apja, nagyapja, mindene.
Igen, ez volt talán a legfájóbb, Juhászék nem ezt várták. Pontosabban Ady sem. Kemény Simon alacsony színvonalú és felületes kritikája nem a konzervatív lapokban kapott helyet, hanem Osváték leközölték – véleménypluralizmus címszóval – az akkor 10 hónapja létező Nyugatban. Elsősorban Juhász és Dutka várt közösségvállalást, értékazonosságot, vagyis azt, hogy a nyugatosok kiállnak az új hang és a modern magyar poézis mellett. Az nyilván várható volt, hogy az akadémiai szféra felháborodik, Rákosi Jenőtől, Ady egyik komoly ellenlábasától egészen Apponyi Albert kultuszminiszterig, aki az irodalom révén a torz elvadulásoktól féltette a magyar ifjúságot. De arra nem számítottak, hogy a Nyugat részéről is olyan kritika jelentik meg, ami a legélesebb tőrdöfésnek számított. Ráadásul ezt tetézte Ady A duk-duk afférja is. 1908 őszétől 1909 tavaszáig valóban „hadi készülődések” és harci állapotok voltak…
Azért feltűnő, hogy az ehhez a Nyugatban közölt kritikához írott rövid elhatárolódó megjegyzés volt az egyetlen szöveg, amit a Nyugatban Osvát valaha is írt.
Igen, ez az egyetlen sora a Nyugatban. Igazából nem is a teljes A Holnapot mentette fel, hanem elsődlegesen Babitsot, akinek addig a nevével sem találkozott. Meglátta benne az igazi gyémántot. Utána írt is egy levelet Babitsnak, melyben kéri, hogy az összes eddigi művét neki juttassa el. Pedig az antológia alig pár versét közölte az akkor még Fogarason tanárkodó, visszahúzódó poétának. Más, így Lukács György Balázs Bélát dicsérte, de egyértelmű, hogy a legtöbb vád és dicséret is Adyra hárult. Versei közel az antológia felét adták. Később levélben Ignotusék is mentegetőztek az említett kritika miatt, elsősorban Juhász Gyula előtt. Nem értettek egyet a cikkel, de ők olyan fórumot akartak létrehozni mindvégig, ami a vélemények ütköztetésére épül. Ezt el is hihetnénk, ha nem íratnak fél éven belül a második antológiáról is (immáron Tóth Árpáddal) egy újabb, meglehetősen lesújtó kritikát, amelyben ő úgy fogalmaz, szereti ő ugyan A Holnap egy-két versét, de a modern magyar irodalom talán megvan e nélkül a kötet nélkül is… Olyan kifejezést is használ, hogy a könyvben sok vers az „irodalmi nipp” hasonlatával írható le. Ez azért nem volt baráti gesztus.
Sőt, érezhető, hogy a modern magyar irodalmat és elsődlegesen Adyt ekkor a Nyugat igyekszik kisajátítani. A rivalizálás egyértelmű. 1908 telének óriási kritikai visszhangjában észbekaphattak sokan a Nyugatnál, látva, hogy lassan a modern irodalom fogalmát már nem a Nyugathoz köti az olvasóközönség, hanem azt A Holnap megjelenése tematizálta igazán. Hatvany Lajos egyenesen úgy fogalmazott, ő még persze pozitíve, hogy merjük kimondani: „itt a forradalom”! Rákosi Jenő fulmináns cikke 1908 karácsonyán ezért valóban arról szólt, hogy ezek itt, kérem őrültek. És ő „a holnapisták” fogalma alatt érti a teljes modern magyar költészetet. Ignotus ekkor, 1909 januárjában úgy utasítja vissza Rákosit, hogy cáfolja az érthetetlenség vádját, de azért azt is beleírja, hogy nem szabad egyenlőségjelet tenni az új magyar irodalmi törekvések és A Holnap között. Nyilván egyenlőtlenül, már csak a tőkeviszonyok és a terjesztés miatt is. Ady adja még a verseit a második antológiába is, de már egyértelműen a Nyugathoz köti magát. 1909 júniusában meg is jelenik egy tematikus Ady-száma a Nyugatnak.
Izgalmas megfigyelni, hogy miközben A Holnap egyféle előretolt helyőrségként hadakozik, a Nyugat csendben, távol a harci zajtól tud építkezni.
Igen, egyféle védőernyő volt A Holnap. Mindenki őket szapulta. A Nyugat ugyanakkor Osvát révén nem engedte azt, hogy a köpönyege alá bújjanak mindenféle, korabeli kifejezéssel élve „kufárok”, s azt sem, hogy a társadalmi változásokat sürgetőket, ma úgy mondanánk, a „mandátumos” irodalmat közöljék elsődlegesen. Politika-mentes, elsődlegesen esztétikai irányt vallott, amihez képest A Holnap rövid működése politikai tényezőként is radikálisabb. És a váradi költői hetesfogat mögött létezett egy heterogén támogatói kör, mely egyszerre hátrányt is jelentett. Sajnos sokan belekapaszkodtak, kihasználták őket. Váradon is, Budapesten is sokan belekapaszkodnak a gyorsan jött hírnévbe, s úgy gondolták, ez egy jó cégér, van immáron országos ismertsége is.
Olyan is akadt, aki kocsmát akart nyitni Budapesten A Holnap névvel.
Nehezen tudták lebeszélni erről a hasonló nevet viselő Irodalmi Társaság vezetői. Volt hét poéta, akiket kiraktak a kirakatba, s ebből sokan meg akartak és tudtak élni. Márpedig ezt a helyzetet a holnaposok Váradon nem kezelték elég óvatosan. Ebből a szempontból A Holnap kicsit megmaradt vidékinek, közben nagyon is lelkesnek és őszintének, ahogy Juhász emlékezett rá 1914-ben. Az sem véletlen ugyanakkor, hogy Ady 1908 decemberében ennek az antológiának a megjelenése kapcsán írt A magyar lelkek forradalmáról. Nem pusztán az irodalmi forradalomról tehát.
A Holnap Irodalmi Társaság sokkal szélesebb kört jelentett, felvilágosult váradi polgárok alkották, olyanok, mint Várady Zsigmond, aki az egész mozgalmat megálmodta, s mások, ügyvédek, orvosok, tőkés polgárok, de itt sokan egy tudatos vidék-főváros ellentétet is ki akartak élezni. Juhász és a másik holnapos, Balázs Béla például ódzkodott is a fővárosi kávéházi hatalmasságoktól, nem csak a maradiak táborától. Dutka Ákos A föld meg a város című, 1908 tavaszán megjelenő kötete kapcsán Juhász Gyula azt írja: minket, kedves poétákat megpróbálnak kihasználni kevély főurak, de mi Párizsban, Szegeden és Nagyváradon összetartunk. Látványosan kihagyta a felsorolásból a kihagyhatatlan Budapestet. Párizzsal Adyra utal, Szegeddel saját magára, Váraddal a holnaposokra, s ez egy erős vidék–főváros ellentétet sugallt. Az új hang, az új irodalom, az igazi új tehetség fóruma akart lenni Juhász elképzelése értelmében a váradi antológia. Ennél pragmatikusabb volt Ady, ő azt mondta az alakuló ülésen már, hogy mi nem akarunk egyszerű vidékieskedő irány lenni, és nem akarhatjuk az „irodalmi Barbizont”. Ez nagyon fontos. Persze, mondott ő keményebbeket is, a konzervatív oldalnak keményen nekimegy, szokásához híven. Azt mondja Rákosira utalva: öljük meg a Jenőket, majd hozzáteszi, nem is kell megölni őket, mert ők tkp. már rég meghaltak. Vegyük észre, hogy már nincsenek itt, nem számítanak. Az áttörés megtörtént…
De aztán olyan hatalmas negatív kritikai árhullám indul el, hogy az Balázs Bélát és Babitsot is megrémíti, el is gondolkodnak azon, adják-e az írásaikat a következő antológiába, 1909-ben. Nem véletlen, hogy nem lesz, nem is terveznek harmadik antológiát...
A váradi Törzsasztal-esten Kőrössi P. József azt emelte ki, hogy a Peremek és középpontok olvasása közben egyszerre érzékelte a tudományos igényességet és a közérthetőségre való törekvést is.
Ó, ez komoly dicséret, de tudatos építkezés eredménye is. Ez igazából egy folyamat. Emlékszem, amikor a 2004-es első – amúgy irodalomtudományi díjat nyerő – kötetemről, amelyért Kántor Lajostól Bíró Bélán át Láng Gusztávig sok pozitív kritikákat kaptam itt Erdélyben is, Szilágyi Aladár Váradon még azt írta, hogy az ifjú Boka László kétségtelenül kiitta a céhmesterek poharát, de azért humorral megjegyezte, hogy a könyv egy-egy mondata háromnegyed oldalra rúg! Erre ma már jobban figyelek, főleg az ilyen, történeti tanulmányok esetében, amelyek nem irodalomelméleti vagy kritikatörténeti vonatkozásúak.
A tanulmányok egy jelentős részéről nem is beszéltünk, miket tartalmaz még a kötet?
A tanulmányok egy másik jelentős blokkja az első világháborúhoz kötődik, ott is az irodalmi élet folyamatait követem nyomon. Illetve többször esik szó kapcsolati hálókról, apák-fiak vagy éppen mentorok és tanítványok kapcsolatáról, irodalmi csoportosulásokról is. A Bourdieu-féle kapcsolati tőke fogalmáról. Ezeken belül érdemes vizsgálni Kuncz Aladár, Babits Mihály, Bánffy Miklós, Radnóti Miklós, József Attila Jékely Zoltán vagy éppen Dutka Ákos életművének egy-egy szegmensét, korai és későbbi megítélése változásait, mindazt, amit kritikai recepción értünk.
A május 26-i Törzsasztal-esten a moderátor, Kőrössi P. József társaságában
Tapasztalhatjuk, a kortárs irodalommal szembeni előítéletek napjainkra sem változtak sokat, ma könnyebb összehozni egy találkozóra a két Korea vezetőjét, mint egy magyar irodalom szakos tanárt elcsalni egy irodalmi rendezvényre. Ki és mit tehetne azért, hogy ez változzon?
Ez nehéz, összetett kérdés. Én halványan optimistább vagyok, legalábbis azt veszem észre, hogy az utóbbi egy-másfél élvtizedben mintha picit már nyitnának, legalábbis a fiatalok egy része megjelenik irodalmi rendezvényeken Budapesten, s ugyanezt látom Nagyváradon, Kolozsváron is. Az tény, hogy a tanárok többsége leterhelt, s a tanmenet olyan, hogy az irodalom oktatása megállt József Attilánál, jobb esetben 1989-nél. Én, amikor még tanítottam a Partiumi Keresztény Egyetemen, akkor párhuzamosan a huszadik századdal tanítottam az erdélyi magyar irodalmat, s a következő félévben a kortárs magyar irodalmat. Ott is meg kellett húzni egy vonalat, s én sem mindig jutottam tovább az ezredfordulónál. A diákjaimban láttam érdeklődést, most is vannak, akik Dragomán Györgyből szakdolgoznak, vagy éppen Papp Sándor Zsigmondból és Bodor Ádámból írnak disszertációt. De a lényeg, hogy van fogékonyság a legifjabb generáció írásaira is, akkor is, ha ez nem tanmenetben, hanem egy fesztivál kereteiben történik például.
Legutóbb márciusban beszélgettünk, amikor az Arany-emlékév fontos mozzanataként újra megnyílt a nagyszalontai Arany Emlékmúzeum a Csonkatoronyban. Ebben komoly szerepe volt az OSZK-nak, s személy szerint neked is. Milyen nagy projektekben vettél még részt?
Sok úgynevezett mentőakciót vezettem az utóbbi években Sepsiszentgyörgytől Nagyszalontán át Nagyváradig, ami a könyveim számának a kárára is volt. Például itt, helyi szinten a Szigligeti Színház alapító okiratának mondható anyagok restaurálását, majd a görögkatolikus székesegyház tornyában talált iratokét, s legutóbb az Arany bicentenáriumon a nagyszalontai Arany-autográfok restaurálását. Ez utóbbi még mindig tart, június végén kerülnek vissza a megújult kéziratok. Alapvetően két intézmény összefogásáról beszélünk, a Petőfi Irodalmi Múzeum és az OSZK együttműködéséről, előbbi a relikviákat, mi pedig a kéziratos anyagok megmentését vállaltuk. Talán egy következő fordulóban sikerül azokat a könyveket is restaurálni, amik bizonyítottan jártak Arany János kezében, széljegyzeteket is készített ezekben. Van még elszórtan fotóanyag is, különböző oklevelek, s egyéb iratanyag Szalontán. A helyiekkel közösen olyan tárolási körülményeket alakítottunk ki 2017 folyamán, ami alapján
a nagyszalontaiak joggal visszaigényelhetnék az 1970-es években onnan elszállított egyéb, még értékésebb Arany autográfokat,
amelyek tudomásom szerint most az országos levéltárban vannak Bukarestben. Korábban a nem megfelelő tárolási körülményekre hivatkozva vitték épp el ezeket...
Júniusban elindul egy gyűjtő honlap, az MTA Irodalomtudományi Intézete, az OSZK, a PIM, az Akadémiai Könyvtár, továbbá Nagyszalonta és Nagykőrös anyagát sikerül egy konzorciumi megállapodás révén úgy összehozni, ahol az összes Arany olvasható-látható lesz. Nem csak szépirodalmi művek, hanem a levelezésektől a jegyzői munkát lefedőkig, valamennyi. Még a receptek is, minden, ami Arany-autográfnak számít. Úgy hiszem, ennek az oldalnak az elindulása méltó zárása lesz az emlékévnek.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
