A szügyhámtól a kocsiig
2018. 01. 26. 10:38A Kárpát-medence járműhistóriájába vezet be Dr. Paládi-Kovács Attila, a Néprajzi Intézet nyugalmazott igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, Szilágyi Aladár interjújában.
Dr. Paládi-Kovács Attila történész, az MTA tagja
Önnek 2003-ban jelent meg egy, a témába vágó könyve, Szekerek, szánok, fogatok a Kárpát-medencében címmel…
Ez egy tanulmánykötet. A legnagyobb teljesítményem, az életművem a Magyar néprajz című nyolc kötetes alapműben testesül meg. Annak a gazdálkodás-kötetében van egy 250 oldalas fejezet, ami a szárazföldi közlekedéstől a vízi közlekedésig áttekinti a teljes tematikát. Ilyen részletességgel még nem is volt kidolgozva, talán nem is lesz…
Nem is gondolná az ember, mennyire gazdag ez a néprajzot, kultúrtörténetet, a mindennapok történelmét is érintő témakör!
Akár szemesztereken keresztül lehetne előadásokat tartani róla, és még akkor se jutnánk a végére. Ennek a néprajzi vállalkozásnak egy másik kötete a Táj, név, történelem alcímmel jelent meg, ebben koraszakonként tekintettünk át néprajzos kollégáimmal tizennyolc nagy témát. Négyet vagy ötöt én dolgoztam ki, a közlekedés–szállítás témát is magamra vállaltam, a honfoglalás előtti időktől a kapitalizmus koráig. A vasutakkal már nem foglalkoztam, de a postautakkal még igen. Az említett, 2003-as munkám az elsősorban a kerekes és csúszó járművekre, illetve a fogatolási módokra irányul, a vízi közlekedés már nem fért bele.
Tudomásom szerint a mai napig vitatott, kik, mikor, milyen kultúrában kezdték használni először a kerekes járműveket. Olvastam olyat, hogy Mezopotámiában, de azt is, hogy Belső-Ázsia szteppvidékén jelentek volna meg először. Mi napjainkban a tudomány álláspontja erről?
Mezopotámiában találták fel a kereket, az első kerekes járműveket, a küllős kerék is hamar megjelent Elő-Ázsiában, az iráni népeknél. A magyar ‘szekér‘ szó a szanszkritból magyarázható, óiráni eredetű, igen korai szava az ugorkori népességnek.
Tehát nagyjából meg lehet határozni, hogy eleink mikor ismerkedtek meg a kerekes járművekkel?
Időszámításunk előtt 2000 táján, az obi-ugor korban, akkor, amikor a lótenyésztés is elterjedt. A szekér is még ebből a korból való. Ami a lovas terminológiát illeti, napjainkra a szakemberek elfogadták, hogy a ‘ló’ szavunk, a ‘nyereg’, a ‘fék’, bizonyos fenntartással az ‘ostor’, még nagyobb fenntartással a ‘kengyel’, mind megvan a finnugor rokonnépek nyelvében is. Európában a kengyel használata az avaroknak vagy a magyaroknak köszönhetően terjedt el, a Meroving kor vége felé, a Krisztus utáni 8-9. században, amivel a lovaglástechnika óriásit fejlődött. Hogy a magyarság ősi szekere, az kétkerekű volt-e vagy négy, nem tudhatjuk. A hettiták harci szekerei valójában kétkerekű taligák voltak. A harci szekérnek volt egy mellvédje, mögé állt a három harcos. A hettiták éppen azért hódíthatták meg akár Egyiptomot is, mert ők használták először harci eszközként a lovas szekeret. Hérodotosz az i.e. 6-5. században szól a szkíták szekereiről, meg arról, hogy nincs házuk, csak szekéren alusznak, állandóan vándorolnak. És megemlékezik egy jirka nevű népről. Sokan a magyarok őseinek vélik őket, akik az erdőövezetben, a Volga-Káma környékén éltek. Krisztus előtt 1000 tájékán, amikor a nomadizmus kialakult Nyugat-Szibériában, az Ural déli részén, az ősmagyarokat ott találta. Fokozatosan húzódtak a sztyeppére, ahol főleg az ótörök népekkel érintkeztek. Ebből a korból származnak az első ótörök eredetű szavaink. Közülük való a ‘tengely’ és a ‘küllő’ is. Mind a kettő fontos alkatrésze a szekérnek. Az úgynevezett „nomád” magyarokat nem úgy kell elképzelni, hogy mindig lovon ültek. Igen komoly kétkerekű járműveik voltak, de az európai sztyeppéken már egészen biztosan négykerekűeket is használtak. Ilyen szekerek agyagmodelljei kerültek elő a Kárpát-medencében, 4-5. századi szkíta sírokból.
Az első kocsiábrázolás Jeremias Schermel osztrák festő 1558-ból való képén
Ez rendkívül szerencsés lelet lehetett, hiszen ilyesmi ritkán kerül elő. Nemde, a nyelvészet is sok támpontot adhatott a kutatáshoz, hiszen nyelvileg könnyebben „vissza lehetett ásni” a múltba?
Hát… az őstörténet az olyan dolog, hogy… Hunfalvi Pálék még megtehették. Ők elsősorban magából a magyar nyelvből kívánták megfejteni a magyar őstörténetet. Fő vonalaiban el is találták. De hát azóta eltelt 150 év, a régészet egyre több leletet hozott a felszínre. A szovjet korszak régészei, de a magyarok is, Fettich Nándor és társai, később László Gyula is törekedtek arra, hogy ezeket az anyagokat megismerjék. Az Etnográfia meg a Néprajzi Értesítő hasábjain, ahol a mi nagyjaink közöltek, sokat fordíttattak oroszból is. A magyar néprajznak ez az irányultsága kifejezetten őstörténeti volt. Hermann Ottó, meg Jankó János óta a néprajzot eleve ilyen őstörténeti stúdiumnak tekintették. A halászat-vadászat, a gyűjtögető, zsákmányoló gazdálkodás tematikájáról Hermann egy nagy könyvet írt, Jankó János pedig kiterjesztette a kutatást a finnekre, a Finn-öböl környéki kis finn-ugor népekre, az obi-ugorokra, továbbá Magyarországra, elsősorban ebben a nagy háromszögben kutakodott.
Mennyire tudható megbízhatóan, hogy eleink miként éltek ezekkel az eszközökkel, egyáltalán: milyen járművekkel érkeztek a Kárpát-medencébe?
Ehhez támpontot kínálnak Szergej Rugyenkóék feltárásai: nyugat-szibériai kurgánokban szinte épségben maradtak meg fából készült négykerekű szekerek. Hogy mivel érkeztünk, arra nézvést a török jövevényszavaink is sok információt kínálnak. Többet, mint a régészet… Olyan szavunkról, mint a ‘taliga’, Balassa Iván kollegánk azt gondolta, hogy a ‘telega’ szláv szó, tőlük vettük át az eketaliga neveként. De ez nem valószínű, tudniillik a nagykerekű ‘telega’, amivel a mongolok ma is élnek, annak ‘tergen’ a neve. Tehát a ‘targonca’, a ‘tergenye’, a ‘taliga’, voltaképpen mongol-altáji szóátvétel lehet. Miért kellett volna nekünk ezt az oroszoktól átvenni, mikor előbb voltunk érintkezésben ezekkel a népekkel, mint az oroszok? Komoly turkológusok azt szokták mondani, nekünk megvolt már az ősmagyar-kor óta a lovas terminológiánk, a törökök nem sokat adtak hozzá. Dehogynem! A ‘kantár’ is, a ‘gyeplő’ is régi csuvas-török átvétel. Az ugor réteghez olyan szavak is hozzátartoznak, mint az ‘emlő’, ami a ‘zabla’ régi magyar neve volt. ‘Emik’ azt jelenti, hogy ‘szopik’. Ami a ‘gyeplő’ eredetét illeti, nyilván, a lovat féken kellett tartani, annak az ősi előzménye az ‘ere’ szavunk volt. Az ‘ere’ kikopott, a ‘gyeplő’ valószínűleg fejlettebb formája ennek a szíjazatnak, ami nélkülözhetetlen a lovak irányításához. A honfoglaló magyaráság tehát ismerte a kétkerekű nagy taligát, aminek az volt az előnye, hogy a főleg ökörvontatású jármű könnyen át tudott kelni a tocsogókon, gázlókon.
Apropó, éppen ezt akartam kérdezni: melyik lehetett az inkább elterjedt gyakorlat: a ló- vagy a szarvasmarha-vontatás?
Mind a kettő létezett. Az ‘ökör’ is ótörök jövevényszavunk. A legtöbbet a befogás eszközei árulnak el. A mi ‘hám’ szavunkról a nyelvészek azt hiszik, a németből kölcsönöztük, mert egy germanista, Mollay Károly azt mondta. Valóban, megvan a ‘Hame’ a németben is, Azonban egy André-Georges Haudricourt nevű francia tudós és nyomában a nyugat-európai járműkutatás, meg van győződve arról, hogy a ‘hám’ a magyarokkal került Európába! Minden valószínűség szerint a nomád népek találták fel a szügyhámot, a hozzá tartozó szíjas vontatást, amit legelőször egy 1. századi kínai ábrázolásból ismerünk. A ‘válliga’, aminek a német azt mondja, hogy ‘Kumet’, az orosz azt mondja, hogy ‘chomut’, megvan a magyar ‘homut’ névalakban is. A hám megismerése, ugyanúgy, mint a kengyelé, Európában forradalmi változást okozott, Hiszen a lóval, igarúddal vontatott római járművek kb. három mázsás teher vontatására voltak alkalmasak. A hám megismerése után viszont megötszöröződött a tehervonó képesség. A nyugatiak az avaroknak vagy a magyaroknak tulajdonítják a hám behozatalát. Én a magyarokra szavazok, hiszen a magyarok egy része, főleg a székelyek, itt voltak már Árpád előtt. Lehet, ezért az állításomért megköveznek a történészek… Szóval a szügyhám Magyarországról terjedt el, ugyanígy a négykerekű jármű is döntően itt fejlődött, hatalmas invenciókkal javítottak rajta, és így jutunk el a kocsiig.
Tudható-e, hogy a ‘szekér’-ből mikor lett ‘kocsi’?
A kocsi kifejlesztése a középkorban történt. Mátyás idejében már az egész országban széltében használatos a ‘kocsi’, így is hívják a keréktengelyen nyugvó, kasos, lőcsös, ponyvával letakarható járművet. Egy Herberstein Zsigmond nevű osztrák báró, aki 1518-ban követként jár II. Lajos udvarában, megállapítja, hogy a kocsi neve a Budán innen tíz mérföldnyire lévő Kocs falutól veszi eredetét. Külügyi szolgálatba utazott Moszkvába Pesten át, leírja, hogy 24 óra alatt Bécsből Budára röpítette őt a magyar ‘kocsi’. Ez a szó azért fontos, mert az egyik olyan vándorszavunk, amelyik az egész világon elterjedt, minden európai nyelvbe átment, az angoltól a krimi tatárig, Már a 16. században is tudták, hogy egy Kocs nevű községről kapta a nevét, elvonással keletkezett, a ‘kocsi szekér’-ből, tehát egy jelzős összetételből főnevesült a jelző. A ‘kocsi’ az angol ‘coach’, a német ‘Kutsche’, az olasz ‘coccio’, a francia ‘coche’, a svéd ‘kusk’, még közelebb áll hozzánk a szlovákok, a rutének, a románok szava, utóbbi a ‘cocie’ formában. Ennek a járműnek nagy előnye a könnyűsége volt. Egy Jeremias Schermel nevű osztrák festőnek köszönhetjük 1558-ból elsőnek a kocsi ábrázolását. Az a jellegzetessége, hogy a kocsiszekrény hátulja sokkal magasabb, mint az eleje, fonott oldalai vannak, három utas fér el, meg az elől ülő kocsis, a bakon. Bécsből indulva, körülbelül félúton, Győrben váltottak lovakat, ötmérföldenkénti itatással, vágtában megtehették Budáig az utat. Mindenfelé felfigyeltek rá, még a krími tatár kán is kérte, hogy küldjenek neki magyar lószerszámot, meg magyar kocsit készítő mestereket. Egyébként a későreneszánsz korban Mátyás király szervezte meg először Buda és Bécs között az első rendszeres járatot. Egyébként számos, a szekerességre utaló falunév maradt fenn. A kötelező ‘hosszúfuvar’ intézménye az újkorban sújtotta a jobbágyságot. A szekerességnek központjai voltak. Ilyenek voltak a hétfalusi csángók, de majdnem minden nagyváros, vásárváros környékén – így Nagyvárad mellett is – léteztek ilyen települések. Debrecen is egy jellegzetes, szekerező központ volt, mert a Balkántól Lengyelországig szállították az árukat. Ilyenek voltak a Felvidéken a ‘furmányosok’, avagy a ‘cipcárok’. Már a 18. században saját társulataik voltak, amelyek megszabták, hogy ki, mit, hová szállíthat. Már az erdélyi fejedelmek is előjogokat biztosítottak számukra, hogy vámolás nélkül szállíthassák az áruikat.
Az együttélésnek volt egy olyan hatása, hogy mi is átvettünk a szomszédos népektől bizonyos műszavakat. Ilyen volt Erdélyben a ‘karuca’, a vagy a csángóknál a ‘huruba’…
A ‘karuca’ elődje már a régi latinoknál megvolt. Magyarországon is vannak olyan átvett járműnevek, mint a ‘kolesz’ vagy a ‘kóla’, ezek egyértelműen szláv szavak, vagy a ‘bakity’, ami a kubikosok föld vagy homok szállításra alkalmas lőcsös szekere volt. A Kárpát-medence és környéke a lőcsös szekér elterjedésének a területe. Erdélyben használták a ‘kóbert’, a gyékénnyel vagy ponyvával fedett szekeret.
Hátterezés közben bukkantam néhány fura, plasztikus kifejezésre. Ilyen a ‘homokfutó’. Az valami könnyű jármű lehetett, nem?
A 19. században Magyarországon már kocsigyárak működtek. Az úri osztály, a vagyonosabb réteg számára gyártottak könnyű, rugós kocsikat. Ezeket a ‘féderes’, azaz összecsúszó lemezek által biztosított rugózású járműveket a jómodú gazdák is szívesen használták. Később a városkban is elterjedt fuvaroskocsiként, bérkocsiként. A koraújkorban megjelenő ‘hintó’ is magyar találmány, egy jellegzetes, felfüggesztett jármű.
Mit rejt – nincs hozzá fantáziám kitalálni – az ‘atyafitagadó’?
Az egyszemélyes, egylovas, kétkerekű jármű. A neve is jelzi, gazdája nem vehette fel maga mellé a rokonát vagy a cimborájáét. Főleg az uradalmi tisztek használták, amikor a földekre, birtokszemlére vagy a városba ügyintézésre mentek.
A kétéltű csámesz
Hadd ejtsünk néhány szót a vízi járművekről is. Valamiféle átmenetként említsük meg: létezett olyan alkalmatosság, amelyik eredetileg lapos vízi jármű volt, de kerékkel ellátva, szárazföldi szállításra is alkalmassá válhatott. Ez volt a ‘csámesz’…
Igen, ez szerb-horvát jövevényszó. A magyar vízijárművek ismertetését inkább ott kezdeném, hogy a ‘hajó’ és az ‘evez’ szavunk is az ősi nyelvkészlethez tartozik. Finnugor eleink is hajóztak, nem csak a folyók mentén, hanem vízi úton is haladtak. Az első vízi járművünk a ‘bödönhajó’ volt. Ez a 20. század elejéig használatos volt. Hermann Ottó is, Jankó János is bőven foglalkozik vele a halászat kapcsán, ugyanis a halászok is használták. A hajó a 19. században döntően gabonaszállításra alkalmas jármű volt, amit nagyobb manufaktúrákban, Komáromban vagy Szegeden gyártottak a szupernek nevezett mesterek. Ők a ‘dereglye’ méreteit jóval meghaladó hajókat készítettek fából, amiket lefelé lehetett kormányozni, és vitte a víz, fölfelé viszont szekeresek vontatták. Gyalogos vontatás is előfordult. Voltak olyan falvak a Duna és a Tisza mentén, amelyeknek a lakosai ezzel is foglalkoztak. Már a török hódoltság idején is jobbágyfalvakat köteleztek erre. Komáromban volt egy szekeres céh, amelyiknek a hajóvontatás volt a foglalkozása. Mind nemes emberek voltak, tudunk róla, hogy a céhmester ékes latin dikcióval fogadta az oda látogató angol követet, aki egy kukkot se értett az egészből… Ők viszont tudtak latinul, német szóra meg eljártak Dévénybe. Komáromban külön negyedük volt, még az 1920-as években is csak egymás között házasodtak. De hogy az eredeti felvetésére reagáljak: a ‘csámesz’ délszláv eredetű szó, pontos leírása a szárazföldi változatnak van. A reformkorban terjedtek el olyan növények, mint a repce, a repcetermést vontatták csámeszen. Magyar szinonímája a ‘bolondkocsi’. Tömör, küllők nélküli ‘sajtkerekek’ jártak hozzá. A leghasználatosabb vízi jármű a ‘ladik’ volt, amit szintén mesterek gyártottak. Lassan kiszorította a bödönhajót. Lapos fedelű, kevésbé borul, többféle változata van. A ‘csikle’, a ‘csikli’, meg a halászok alkalmatossága volt.
A vízi járművek fontos kategóriáját képezték a hadászati céllal épített hajók. Hunyadi János idejében, de még korábban is jelentős hadi szerepe volt a ‘sajkások’ vagy ‘csajkások’ hajós népének…
Már a honfoglalás utáni időkben, az államalapítás környékén megjelentek a Duna mentén ‘Oroszi’ nevű falvak. Oroszvár, Kisoroszi, Nagyoroszi lakói szláv hajósok, ‘naszádosok’ voltak. Az Árpád-korban naszádosoknak nevezték a hajózó katonákat, akiket a Dunán foglalkoztattak a magyar királyok. Ami a sajkásokat illeti, volt egy ‘Csajkás-kerület’, lakói bizonyos kiváltságokat élveztek Titel, a Tisza-torkolat környékén. Nyelvészektől tudom, hogy a Dunán, a Duna-deltától Bécsig, évszázadokon keresztül a magyar volt a hajósok nyelve. Ezek a hajósok – akár a szekeresek – a királyi szolgáló nép tagjai voltak, akiknek a szállítás volt a fő feladatuk.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
