A zártság inspirálta a kíváncsiságunkat
2017. 04. 12. 16:32Beszélgetésük második részében Szilágyi Aladár egy sajátos hangvételű útikönyvtől elindulva, most készülő, szerzőközpontú irodalomtörténeti munkájáról faggatja Háy János írót, aki a Törzsasztal márciusi vendégeként járt Nagyváradon.
Fotók: Tasnádi-Sáhy Péter
A legfrissebb köteted, az egy útikönyv, Ország, város, fiú, lány címmel jelent meg. Van benne egy nagyon fontos mondatod: „nem az az igazi kérdés, hogy hova utazik az ember, nem is az, hogy hol van otthon, hanem hogy hol nem otthontalan”. Értelmeznéd ezt a gondolatot az olvasó számára, aki (még) nem ismeri a könyvedet?
Zavarba ejtő, amikor az ember rendesen belebotlik saját szövegének a nagyotmondásába… Valójában az, hogy „nem vagy otthontalan”, nem azt jelenti még, hogy „otthon vagy”. De mégis megvan az a minimális elvárása az embernek a saját életétől, hogy ne legyen idegen azokon a helyeken, ahol felbukkan. Ez egy kicsit arra utal, hogy számtalan olyan hely van, ahová úgy tudsz hazajárni, hogy az nem az otthonod, de mégsem érzed idegennek magad. – Szerintem valami ilyesmire gondoltam, amikor azt a mondatot odanyomtam…
Az a könyvedből kiderül, hogy az utazás nem akkor kezdődik, amikor – teszem azt – felülök a vonatra, és nem akkor ér véget, amikor leszállok a vonatról. Időben több évtizedes idősávot fog be a kötet, térben is sokat, tizenvalahány országot. Az utak előtt, alatt, után, mennyire készültél fel minderre, avagy mennyire bíztad a véletlenre?
Ez igen változó. Általában mindig sokkal jobban fel szerettem volna készülni egy-egy útra, mint amennyire sikerült. Attól is függ, hogy milyen világba mész. Lengyelországra például nem kellett annyira felkészülnöm, mint Indiára. Lengyelországot, mint közép-európai államot – már csak a hasonlóságai miatt is – jobban ismerem, de ha egy ismeretlenebb kultúrába készülök, alaposabb előtanulmányokat kell végeznem, különben semmit nem fogok megérteni abból, ami körülöttem van. Amúgy azt érzem, – és ezért is szerettem volna ezt a könyvet megcsinálni –, hogy furcsa mód, bár nyitott ország lett Magyarország, mégis sokkal kevesebbet tudunk a világról, mint abban az időben, amikor zárt ország voltunk. Nem tudom, miért van ez így…
A félreinformáltság, avagy az érzéketlenség miatt?
Szerintem ennek a nemtörődömség az oka, vagy hogy csak magunkkal foglalkozunk. Amikor zárt ország voltunk, az a zártság inspirálta a kíváncsiságunkat: mi van rajtunk kívül? És akkor beszüremlett valami a határon, valami érdekesség. Furcsamód, akkoriban én magam is sokkal jobban ismertem a világirodalmat, a világ festészetét, és sorolhatnám tovább, mint ma ismerik az emberek. Mert ha valaki jött, és hozott egy hírt, azt azonnal megjegyezted, és figyeltél. És azok a kevesek, akik a 70-es, 80-as években eljutottak számunkra ismeretlen országokba, szorgalmasan fényképeztek, felvételeket készítettek, és hazajőve vetítettek. Ha akkoriban valaki eljutott Tibetbe, Kubába vagy Mexikóba, utána barátilag toborzott, hogy nézzük meg együtt a diákat. Odamentünk, és a házigazda nyolc-tíz embernek vetített arról a területről. Vagy ha valaki nagy múzeumokban járt, szorgalmasan fotózott és reprózott, és hazajövet elmondta, ki, kicsoda ezek közül a művészek közül, és így tovább. Most,
mintha azáltal, hogy jószerivel bármikor, bárhova elmehetünk, a kíváncsiságunk is csökkent volna,
és jól elvagyunk a saját köldökünk nézegetésével. Illetve, ha valami nagyon érdekel bennünket, akkor a nyugati gazdag világnak a fenekét akarjuk nyalogatni folyamatosan. Indiában mondták nekem, hogy ti itt Európában nem rendszert váltottatok, csak segget…
Ha olyan világba kerültél, ami alig volt ismert számodra, azon túl, amit ott tapasztaltál, begyűjtöttél, utólag adott volt a lehetőség az ott látottak, az ott szerzett tudás bővítésére, akár az önkorrekcióra is…
Persze. Amikor ezek a szövegek megszülettek, nyilván nagyon sok intuitív dolog szövődött beléjük, de utólag minden tényanyagot ellenőriztem, és a legtöbb szöveget elolvastattam egy olyan emberrel, aki azon a bizonyos helyen él. De azóta valahogy lezárult számomra ez a kör. Most is szeretek utazni, talán egy-két dolgot jó lenne megírni, de ami fontos volt számomra, azt megírtam. Egyébként Erdély volt a legnehezebb ebben a történetben,
Miért?
Mert olyan érzelmek tapadnak hozzá, amiket bajos megérinteni, mert félő, hogy sérelmet okozol. Nekem viszont nagyon fontos volt, mert nagyon sokat jártam ide, már a 70-es évektől. És azt gondoltam, hogy ugyanúgy, ahogy Oroszország nélkül (nekem az tanult szakmám, hiszen orosz szakos tanár is vagyok), Erdély nélkül is ez az utazástörténet foghíjas lett volna. Erdély lett majdnem az utolsó, mert kerülgettem, mint macska a forró kását. Hogyan lehet erről a dologról úgy írni, hogy emberségesen, igaz módon, szeretettel csináld, de ugyanakkor semmifajta olyan elvakultságot ne tegyek bele, ami torzítás lenne.
A régi görögök óta tudjuk, az utazás, az a megismerés egyik leghatékonyabb formája. Sőt, nem csak a világ megismerésének, hanem önmagunk megismerésének, a saját identitásunk megfogalmazásának is. Ezek a dolgok mennyire foglalkoztattak, amikor utaztál, majd amikor megírtad a könyvet?
Ahogy mondod, én is azt gondolom, hogy egyrészt más világokat ismer meg az ember, amely világok megismerése, akár valóságosan, akár virtuálisan utazol egy könyvben, egy regényben (az is egy utazás), minden ilyen dolog arról kell szóljon: mennyire tudsz általa magadhoz közelebb kerülni, mennyire tudod felfejteni azt a lényt, aki te vagy. És a magad más világokkal való tükröztetése, az sok mindent felmutat rólad. Hogy milyen ember vagy, mi mozog benned, mi a létezésben az a fontosság, ami a te életedet, általában az emberi életet meghatározza. Úgyhogy az utóbbi időben, amikor már kevesebbet tudok olvasni, nem vagyok képes kellőképpen koncentrálni reá, számomra az utazás a legnyilvánvalóbb bevételezési forma a külvilágról. Önmegismerési út. Valóban, ez a könyv egyszerre utazik tájban kifelé, és személyiségben befelé, egyszerre mutat fel egy gondolkodástörténetet, nagyon fontos része a könyvnek, hogy a gondolkodás miként működik bennünk. Sztereotípiákat gyártunk-e, hogy könnyebben tudjuk magunk körül rendezni vagy szisztematizálni a világot?
Amikor a sztereotípiákat véglegesen elhisszük, megáll a gondolkodásunk,
nem sikerül továbbmennünk. Ahhoz, hogy a gondolkodásom újra aktivizálódjon, össze kell törnöm a sztereotípiákat. És meglátni mellettük a valóságot, és amikor meglátom az „igazi” valóságot, akkor utána megint egy sztereotípiát vagy egy tipikusságot próbálok legyártani, hogy a gondolkodásom megint kapjon egy stabil pontot. De ez a könyvem – úgy gondolom – erősen inspirál arra, hogy kezdj tiszta lappal nézni más világokra, és ne úgy menj Lengyelországba, hogy „a szlávok lusták”. Vagy lepődj meg azon – hadd maradjunk a lengyeleknél –, hogy ez a nagyon vallásos nép milyen mértékben nem kedves a gyerekekkel. Családszeretők ugyan, de a gyerekekkel abszolút nem kedvesek. Számtalan ilyen dologgal szembesülhetsz, de a lényeg az, hogy valami változzon a világról és az önmagadról való gondolkodásodban.
Engedelmeddel, a reménybeli olvasók érdeklődésének fokozása végett, hadd tegyek fel egy „bulvárosabb” kérdést: jól értettem, hogy Oroszországban halálos veszedelembe kerültél?
Többször kerültem ilyen fura helyzetbe, mert Oroszországban egy nálam idősebb költőtársammal jártam, Endrődi Szabó Ernővel, aki alkoholista volt. Mondta, hogy be van építve valami neki a szervezetébe, az ereibe, és attól ő nem ihat. De már a repülőgépen borzasztóan benyomott, elárulta, hogy kiharapta azt a kis kapszulát az eréből, úgyhogy nyugodtan piálhat. Egy Szuzdal melletti erdőben laktunk, elfogyasztotta az összes piát. Fejébe vette, hogy ő elindul, először a szomszédba, ahol az erdész kilenc hónapos terhes felesége lakott, azt ő megdugja, majd pedig próbál italt szerezni valahonnan. Amikor figyelmeztettem, hogy nem „szerencsés” nyakig érő hóban nekiindulni a nagy orosz erdőnek, ő ezt úgy értelmezte, hogy a szabadságában meg akarom gátolni, ezért most meg fog ölni, de hála istennek sikerült megmenekülnöm…
Szóval nem az oroszok akartak kinyírni?
Nem, nem, költő barátomnak állt szándékában. Egy későbbi kalandom meg: teljesen jámbor módon, Svájcban letartóztattak, mert gyanútlanul odacsapódtam egy ultrabalos tüntetéshez. Vétlenül, mert nem tudok németül, csak bámészkodtam, kíváncsi voltam. Sajnos, az írónak kíváncsinak kell lennie, máskülönben hogy láthat bármit is? Tüntetett vagy tizenöt jómódú, középosztálybeli gimnazista, ellenük a svájci hatóságok kivezényeltek vagy négyszáz állig fölfegyverzett katonát, vízágyúkkal, egyebekkel felszerelkezve. És ezt a tizenöt embert módszeresen körbekerítették, és mint a tévében a greenpeace-eseket, úgy emeltek ki bennünket a kordonból, rögtön rabosítottak, ujjlenyomatot vettek, ki is tiltottak a városból. Amikor hazaértem, kaptam tőlük egy levelet, hogy az eljárást tovább folytatják, mert „bűncselekményt” követtem el. Lehet, Svájcba többé nem mehetek be…
Az előbb – ugyan merően más kontextusban – felvetetted a szabadság fogalmát. A könyvedben a szabadság kérdése, közvetve vagy közvetlenül elég gyakran megjelenik, ugye?
A szabadság kérdése mindannyiunkat foglalkoztat. Amíg a szocializmusban éltünk, volt egy idealizált képünk arról, hogy „szabadság”. És amikor megkaptuk a kapitalizmust, akkor azt kellett látnunk, hogy nem ez a szabadság, az csupán illúzió volt. S talán jobb volt akkor, amikor csak képzelegtünk róla, és azt hittük, létezik, pedig nincsen. Mert minden társadalomnak az a célja, hogy rabszolgasorban tartsa az alattvalóit, a nyugati társadalmaknak, a legdemokratikusabb társadalmaknak is. Inkább azt
szörnyű megélni, hogy milyen szabadságdeficitben töltjük az egész életünket,
és hogy milyen rafinált az új rendszer. Ezek a számodra jómódot kínáló rendszerek milyen rafinált módon fogják a töködet, és csavarnak rajta különböző hitelekkel, hivatalokkal, a rendszerben való bentléteddel. S abban a pillanatban, ha te valahol pontatlan vagy, valahol hibázol, a rendszer rögtön a nyakadnak esik, és elkezd fojtogatni.
Szövegeidben vannak deskriptív részek, ahol leírod, mit tapasztalsz, mit látsz, mit szagolsz, de bőven vannak, reflexív, sőt, önreflexiós jellegű elemek is. S ezekben a különböző korokban született úti szövegekben van egyfajta műfaji változatosság is. Gondolom, jó dolog volt, hogy ezt a „műfaji szabadosságot” megtartottad?
Igen, szándékosnak lehet mondani, nem akartam azt, hogy ezek fazonírozott írások legyenek, hogy minden helyszínről legyen, mondjuk, húsz oldal, ilyen fajta szerkezettel készüljön. A helyszínekről másképpen és másképpen írjak, mint ahogy a helyszínek impulzivitása is más és más. Igen, megvan ez a műfaji változatosság, de azt hiszem majdnem mindegyik megőriz egyféle novellisztikusságot is. Tehát vannak valós történetek, nem csak maga az utazás története, hanem olyanok, amik az utazó szeme előtt vagy az utazó múltjában zajlanak. Az is fontos volt számomra, hogy egészen fiatalon kezdtem el mozogni a világban, tehát harminc év biztosan van az utazásaimban. Fontos volt, hogy azok az utak is jelenjenek meg, amikor gyerekként, gimnazistaként láttam a világot, hogy milyen az, amikor a gyermek naivan egy hatalmas időtárháznak érzékeli a világot, nagyon gazdagnak. És milyen az, amikor azzal szembesül, hogy ez az álmodott, gyönyörű világ mennyi szorítással van tele, és mennyi olyan kötöttség és igazságtalanság veszi az embert körül, ami mégis rettenetes.
Beszélgetésünk végén hadd kérdezzem meg: mi minden van a fiókodban csak csírájában, vagy akár készen, vers, dráma, kispróza, regény formájában?
Mindezekből van „felhalmozott készletem”, de most egy verseskönyvem fog megjelenni, az utóbbi tíz évben írt verseimet tartalmazza. Az öregtó felé nem egy vidám könyv, de élményszerű. Hogy aztán prózában mi lesz, azt még nem tudnám megmondani. Mostanában egy irodalomtörténetet írok, méghozzá úgy, hogy egyes szerzőkön keresztül mutatok be egy-egy kulturális korszakot. Tehát szerzőkről írok, nem irányzatokról, nem stílusokról, hanem konkrét alkotókról. Most ezzel vagyok úgy, hogy még három-négy szöveg van hátra. A számomra fontos szerzőkre harminc-negyven oldalt szánok, s ahhoz a harminc-negyven oldalhoz el kell olvasnom a teljes életművet, utána még meg is kell írnom.
Mondanál néhány nevet?
Bornemissza Péterrel kezdek és Hajnóczy Péterrel fogok zárni, tehát „bornemisszától borisszáig” fog tartani… Élőkről nem írok. Körülbelül harminc alkotó lesz benne. Nem olyanok, akik a magyar irodalmi gondolkodásból kieshettek volna, ők benne vannak az élvonalban. Nem akarom az irodalomtörténetet átírni, úgy akarok róluk beszélni, hogy nem a pantheonban vannak, hanem igenis, itt vannak közöttünk, a saját függetlenségükkel, a saját poétikai hibáikkal egyetemben.
Tehát nem kanonizálásra törekszel?
Nem, nem, én aktivizálást akarok. Az történjen ezekkel az emberekkel, amit a legjobban szerettem a történetből: még ha baszogatják is őket, de közöttünk legyenek, maradjanak elevenek, ne váljanak merev szobrokká. Beszéljünk Vörösmartyról úgy, vajon hol csúszott el az ő költészete? Miért csak az a három költeménye „érvényes”, amit az élete végén írt? Miért nem tudunk szembesülni a Zalán futásával vagy a Buda halálával? Mik ezek a művek? Miben hibáztak Vörösmartyék, amikor erre mentek rá? De ha már Váradon vagyunk, Ady salakanyagáról is kell beszélni, hogy mennyi felesleges hordaléka van ennek a hatalmas életműnek. Számomra nagyon fontos, hogy milyen alkotáslélektani állapotban születnek. Mi a fontosabb, mitől irodalmi mű az irodalmi mű, hogyan tudjuk azt élményszerűvé tenni saját magunkban? Ezeken az irodalomtörténeti szövegeken is rajta van a nyoma annak, hogy én írom. Nem csak a gondolatiságában. Arra törekedtem, hogy olyan szövegek legyenek, amik pontosak irodalmilag, életrajzilag, tényanyagukban, elemzők és újszerűségeket hoznak be a művekről, ugyanakkor olvashatók legyenek. Igazából azt gondolom,
Szerb Antal óta nem született olyan magyar irodalomtörténet, ami olvasmányos,
felvállalja a saját szubjektív ítéleteit, gondolkodtat, és irodalmilag, nem irodalomelméletileg értékelhető. Mert az utóbbi évek tudós szövegeihez egy idegen szavak szótárát kellene mellékelni…
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
