„Egy kisebbség is lehet elnyomó”

2018. 09. 24. 22:02

Az elbeszélése alapján Török Ferenc rendezővel írt forgatókönyvükből készült 1945 című film világsikert aratott. Párizstól Addisz-Abebáig, Hong-Kongtól New Yorkig, Sydneytől Sao Paulóig játszották a mozik, a kritika és a közönség egyaránt lelkesedett érte, rangos fesztivál-díjakkal ismerték el. Az író könyvei követik a film útját, a közeljövőben több nyelven is megjelenik regénye, novelláskötete. Szántó T. Gábor, az 1945 írója Simon Judit kérdéseire válaszolt. Az alábbiakban a Várad folyóirat 11. számában megjelenő interjúból olvashatnak egy részletet.

Szántó T. Gábor író   Fotó: ujszo.com

(…)

Az 1945 és más történetek, ha össze kellene foglalni, a magányról szól. Olyan emberekről, akik nem találnak rá a közösségre, vagy a közösség nem fogadja be őket. Magányosak vagyunk a közösségi hálók világában? 

 

A diktatúra, a többségi kirekesztés, a családon belüli erőszak, de akár egy elnyomó partner is megaláz. Elszigeteltté tudja tenni az embert. A szégyellt titok elszakít a többi embertől, akik közül persze másoknak is lehetnek hasonló élményei, és hasonlóan elszigeteltnek érzik magukat, csak ezt hosszabb idő felismerni. Ma a csapból is folyó, mediatizált politika szakít el embereket, és untig ismételt mantrákat kell hallgatni mindenkitől. Mindent elural az eltúlzott fenyegetettség-tudat. A közösségi hálókon egymást gerjesztő kommentelők, védve törzsi totemjeiket, vezéreiket, ezt felerősítik. Közben azért Közép-Európa lassan polgárosodik, de nem vagyunk védettek a diktatórikus hajlamú politikusoktól és az uszítóktól.

 

A kötet elbeszélései a II. világháború, a holokauszt utáni időszakba vezetnek. Néha finom iróniával, máskor drámaian megrajzolt sorsok, életszakaszok, pillanatok jelennek meg. Nem lehet teljes mértékben felszabadulni Európában?

 

1945-től napjainkig ívelnek az elbeszélések. A világháborúról is egyre-másra jelennek meg új szempontú elemzések, a vészkorszak és főleg az azutáni zsidó lét sokak számára alig ismert terület. Elképesztő élményanyag áll mögöttünk az elmúlt évtizedekből. Titkok, drámák és sokszor abszurd történetek bukkannak fel a hétköznapi emberi lét szenvedései mellett. És még mindig vitázunk Horthyról, a felelősségről, a túlélők soha nem gyógyuló sebeiről, a kommunista titkosszolgálatok által besúgásra kényszerítettekről, vagy a Trianon-traumáról, hogy csak néhányat említsek. De legalább már nyíltan beszélünk minderről. Ha néha süketek párbeszéde zajlik is.

 

Az 1945, Hazatérés, A leghosszabb éjszaka, az Élet, nyugalomban című elbeszélései, a holokauszt utáni első években történnek. A magyarok, a svábok kitelepítésével, az úgynevezett lakosságcserével, a hazatért zsidók szembesülésével a lakossággal, az Európában tébláboló túlélők drámájával alig foglalkozik a szép- és a szakirodalom. Miért gondolja, hogy ez az időszak „kimaradt”?

 

Négy évtized diktatúra járult hozzá mindehhez. Ha akadt is, aki írt róla, sokáig nem volt mélyebb ismeretanyagunk. A világháború és a diktatúra nagy történetei mellett azután elhomályosultak az átmeneti időszak eseményei, a kisemberek sorsa. Ráadásul az 1945-48 közötti időszakról olyan perspektívából írok, illetve olyan európai eseményekről, amelyeknél meghatározó a sajátos szemszög. Esetenként ez a szemszög teremti meg magát a történetet, ami többségi perspektívából talán fel se tűnne. „A bizonytalan, vagy elnyomott nemzeti tudat szükségszerűen irodalomhoz vezet” – fogalmaz Kafka, akit nem véletlenül emeltem be Kafka macskái című, korábbi regényem címébe, és nem is csupán azért, mert a kézirat-hagyatéka utáni nyomozás képezi a történet egyik szálát és fikciós utóélete a másikat.

 

A hatvanas években (Az első karácsony című elbeszélése érinti ezt az időszakot) a túlélők középkorúak. Meglátásom szerint ez a generáció az, amelynek a gyermekei nemhogy a holokausztról nem tudtak, de sok esetben azt sem tudták, hogy zsidók. Miért titkolták el a szülők, a nagyszülők a zsidó voltukat?

 

Mert úgy gondolták, hogy elég volt. Nem rakják gyerekeik nyakába ezt a terhet. Eleget szenvedtek zsidóságuk miatt, ne szenvedjen a következő nemzedék. Ahogy Szép Ernő írja: „Egész életemben zsidó legyek! Tessék talán felosztani ezt, mint a katonaságot, vagy mint egy közmunkát, mindenki szolgáljon, mondjuk, egy évet, mint zsidó, ha már okvetlenül kell valaki zsidó is legyen, azonkívül, hogy ember.” Csakhogy tévedtek. Sok esetben azzal, hogy nem akartak, vagy nem tudtak beszélni zsidóságukról, vagy a szenvedésről, nagyobb terhet tettek az utódok nyakába, mintha beszéltek volna.

 

A Transz című elbeszélésben, a közösségen belüli másság, a vallás és az egyén szabadsága kerül egyfajta konfliktusba. Mit jelent manapság a vallás, a hagyomány? Hogyan viszonyul a mássághoz?

 

A Transz című elbeszélésben egy rabbiképzős fiú kell, hogy szembenézzen azzal, hogy férfitestében női identitással él. Emiatt kerül szembe először saját magával, hogy az öngyilkosságba menekülne, utóbb, végzetes konfliktusba tanintézetével és a vallási vezetőkkel. Egy kisebbség is lehet elnyomó a saját körein belül megjelenő kisebbséggel szemben, bár minthogy hagyományalapú közösségről van szó, itt nehezebb modernizált, az individuum iránt megértő szemléletet kialakítani. Pláne Kelet-Európában. (…)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!