Elszakadtakból politikai közösség
2018. 04. 28. 14:14Az erdélyi magyarság két világháború közötti történetét felidéző beszélgetésük második részében Szilágyi Aladár egyebek közt a különleges zónákról, a Katolikus Státusról, a Népszövetség szerepéről, illetve a felélénkült sajtóéletről kérdezte dr. Bárdi Nándor történészt, az MTA Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársát.
Bárdi Nándor a Szacsvay Akadémián tartott előadása előtt adott interjút az Erportnak
A beszélgetés első részét ITT olvashatják.
A korszak talán legfontosabb eredménye az volt, hogy végül sikerült az erdélyi magyarságból politikai közösséget kovácsolni?
A politikai integráció mellett legalább annyira fontos probléma, hogy milyen volt a romániai magyarok pozíciója a romániai rétegzettségen belül, és ezt az állam hogyan próbálta megváltoztatni. Az tényleg rendkívül lényeges kérdés, hogy az elszakadt magyarságból hogyan lett valójában politikai közösség, mik voltak azok a momentumok, amelyek közösséggé tették. Az egyik ilyen momentum, ahogyan megkonstruálják a kisebbségi társadalmat; igenis, létezik egy párhuzamos magyar társadalom, a maga intézményrendszerével, és ezt sikerül tudatosítani az emberekben. A másik fontos dolog volt a népszolgálat attitűdje, a népszolgálat értékrendje, amit az emberek felé közvetítettek
Volt olyan nehéz időszak, amikor főleg a határ menti megyék – például Bihar – különleges, megkülönböztetett státust kaptak, sokáig hadiállapot állt fenn, az ország zónákra volt osztva, ami egyáltalán nem vált a magyarság előnyére.
Az egymást követő állami beavatkozásokat, sérelmeket színterek szerint szét lehet választani. Az egyik beavatkozási szint, amikor a társadalmi rétegződésbe próbálnak beleszólni, ez a városi népesség, a foglalkozási szerkezet, a demográfiai viszonyoknak, az iskolai végzettségnek a megváltoztatása. A második szint a gazdasági megszorításokat jelenti, a harmadik pedig az intézmény elengedést, tehát azt a törekvést, hogy a kisebbségnek ne legyenek saját intézményei, avagy beszűkíteni a még létező intézményrendszert. Ami az úgynevezett zónákat illeti, azokat a határ menti övezetekben hozták létre. Az egyik alapprobléma, hogy a román állam instabilitása miatt a határ menti területeken ostromállapotot vezettek be 1920-tól 28-ig, utána 1931-től újból. A másik ilyen zónaelképzelés az arra vonatkozott, hogy 50 kilométeres sávban a határtól az államnak birtok-elővásárlási jogot biztosítottak, tehát nem akárkinek lehetett eladni a földet. Ennek az volt a célja, hogy a magyar nemzetiségű földbirtokosok helyére románokat telepítsenek. A következő ilyen típusú övezet az úgynevezett kultúrzóna volt, amit az iskolarendszerbe vezettek be. Ez lényegében Románia nemzetiségek lakta területeit foglalta magába. A kultúrzónába költöző román tanárok, tanítók tíz hektár földet kapnak az illető településen és 50 százalékkal magasabb fizetést, ha legalább három évre aláírnak. Jöjjenek, legyen román tanerő. Ez egy jelentős mobilitási csatorna volt a románok számára,
nem az iparban, meg a szolgáltatási szektorban, hanem a közalkalmazottak körében nőtt meg elsősorban a románok száma.
Az ostromállapot nem csak azt hozta magával, hogy cenzúrázták a sajtót, hanem kialakult a lakásrekvirálások rendszere is. Kolozsváron, Váradon, avagy Temesváron, városonként több ezer lakást érintett. Nem csak a repatriáltak lakásait szerezte meg a hadsereg, hanem azon kívül is kiköltöztettek magyar családokat, a városszerkezetet is megváltoztatták. Én azt gondolom, akkor vagyunk őszinték, ha elmondjuk: ezeket a technikákat valójában a magyarok találták ki. 1917-től az Erdélyi Szövetség Erdélyben ezekre az intézkedésekre tett javaslatot: elővásárlásra, egyházi iskolák megszüntetésére, államosításra, a kultórzónákhoz hasonló rendszer létrehozására. Amikor a magyarok azt hitték, hogy a világháborút győztesen fejezik be – és már tudták, hogy Romániának mi a célja, mert 1916 után ez teljesen nyilvánvaló lett –, akkor hoztak ilyen jellegű intézkedéseket. Ezeket vagy nem tudták végrehajtani, vagy nem volt különösebb hatásuk. Efféle korlátozásokat más országokban is alkalmaztak, például Oroszországban a lengyelekkel szemben.
Ami várható volt, bekövetkezett: az új impérium minden eszközzel igyekezett a maga gazdasági hatalmát is növelni az elfoglalt területeken…
A gazdaságban tizenkét olyan gyakorlat alakult ki, ami az állami beavatkozást hozta magával. A legfontosabb a földreform volt, a román állam a földek 80 százalékát a magyaroktól vette el, a magyar történelmi egyházak birtokainak a 87 százalékát sajátították ki. Erdélyre speciális szabályok vonatkoztak, itt sokkal szigorúbbak voltak a földreform-szabályok, mint a Regát tekintetében. Egyébként csak Erdélyben létezett birtoknyilvántartás, itt volt kataszter, Óromániában nem. A másik súlyos intézkedés az ipari vállalatok nacionalizálását célozta meg, amit úgy értek el, hogy az egyes vállalatok, még ha külföldi tulajdonúak voltak, kizárólag a Román Nemzeti Banktól vehettek fel hitelt. A nemzeti bank viszont garanciát követelt ezekre a dolgokra, s ezért azt várta el a kölcsönért cserébe, hogy a saját jelöltjeit juttassa be az igazgatótanácsokba, a cégek felügyelő bizottságába. Így kerültek be folyamatosan a Liberális Párt bukaresti emberei az erdélyi igazgatótanácsokba. Egy idő után átalakították a cégek gazdálkodását – így ment végbe a fokozatos nacionalizálás. Másik eszköz az adópolitika, az adóztatás gyakorlata volt.
Az erdélyi román többségű megyék jóval kevesebbet adóztak, általában 35-40 százalék körül, míg a magyar megyéknek akár száz százalék fölött kellett teljesíteniük.
Például Csík vagy Háromszék megye 120-130 százalékos adóval küszködött a két világháború között.
Sajátos helyzetbe került az úgynevezett Katolikus Státus, az erdélyi római katolikus hívőkből és egyházi személyekből álló önkormányzat, melynek feladata az egyház érdekeinek külső képviselete, illetve az egyházi vagyon fenntartása volt. Milyen eszközzé vált a román állam kezében ennek az intézménynek az átalakítása?
Az Erdélyi Római Katolikus Státus különleges intézmény volt az egyetemes katolikus egyház keretében. Amikor Erdélyben győzött a reformáció, és még nem következett be a Habsburg uralom, a 16. század végén, a 17. század elején nagy birtokaival lényegében egyházi vezetés nélkül maradt a római katolikus egyház, emiatt ezt világiaknak kellett kézbevenniük. Később, amikor megindult az ellenreformáció, akkor elismerték ezt a világi irányítást. Ez egy olyan szerkezet, amit ma így mondanánk: vagyongazdálkodási portfolió, aminek irányítása alá a katolikus egyház tulajdonát képező szántóföldek, erdők, bányák és nagy számban városi ingatlanok tartoztak. A Státusnak volt egy igazgatótanácsa, ami kétharmadában világiakból állt. Egyedülálló intézmény volt az egyetemes katolikus egyházban. A katolikus egyház vagyonából a mobilitást tudták támogatni, iskolákat tartottak fönn belőle, és így tovább. Az I. világháború végén, Trianon után a helyzet megváltozott, mert a román állam úgy értelmezte a kérdést, hogy a Katolikus Státus jogait a román király vette át, mert hát régen úgymond, a főkegyúri jogot az osztrák császár, magyar király gyakorolta fölötte. Lényegében a görögkatolikus egyháznak akartak jelentős vagyonrészeket átadni. Amikor a román állam kisajátította a Státus kezelésében levő vagyon nagy részét, a Szentszékhez fordultak védelemért. 1927-ben a román kormány és a Szentszék közötti konkordátum kedvezőtlen helyzetet teremtett az erdélyi katolikusok számára. 1937-ben a XI. Piusz pápa és II. Károly román király által megkötött egyezmény szerint az Erdélyi Római Katolikus Státus megnevezés megszűnt, jogutódja a Gyulafehérvári Római Katolikus Püspökség Egyházmegyei Tanácsa lett. 1948-49-ben a kommunisták felszámolták a görögkatolikus egyházat, a vagyonok rövid időre az ortodox egyház tulajdonába mentek át, majd végül államosították. Ezek azok a vagyonok, amiket a római katolikus egyház 1990 után se kérhetett vissza.
Ami a Genfben működő Népszövetséget illeti, nem volt az „sóhivatal” a magyar kisebbség szempontjából, hiszen számtalan esetben fordultak jogorvoslat érdekében az ENSZ elődjéhez?
Az erdélyi magyarok 54 panaszbeadvánnyal fordultak a Népszövetséghez, elsősorban a 30-as években, a 20-as években különböző okok miatt nem nagyon éltek ezzel a lehetőséggel. Ezekből a népszövetségi panaszokból jogosnak ítélték például a dél-erdélyi magyar telepesek ügyét, akiktől elvették a földeket. A csíki magánjavak ügyében is kedvező döntés született, de az sem rendeződött, mert a székelyek kevesellték a kártérítést, amit az erdőkért cserében felajánlottak. A Genfben benyújtott petícióknak inkább az volt a jelentősége, hogy felhívta a figyelmet az erdélyi magyarokra, egyáltalán: nemzetközi szinten kellett a magyar kisebbség helyzetével foglalkozni. Igazából ezek a beadványok nem változtatták meg a helyzetet, de a magyaroknak legalább volt egy reménységük, hogy ezekkel befolyásolni lehet a román kormányt; igaz, a román kormány is tartott valamelyest attól, hogy bizonyos határokon nem lehet túllépni. Tehát nem állíthatjuk azt, hogy a Népszövetség az erdélyi magyarok szempontjából csupán egy érdemtelen „sóhivatal” volt, hiszen lehetett rá hivatkozni.
A kialakult helyzet ellenére meglepő, hogy általában Erdélyben, például Kolozsváron és Nagyváradon mennyire felélénkült a sajtóélet, valósággal burjánzásnak indultak a lapok, hiszen adott pillanatban több sajtókiadvány jelent meg, mint Trianon előtt. A könyvkiadás is felélénkült, irodalmi lapok indultak, megalakult a Helikon, a Szépmíves Céh… Mi ennek a bőségnek a magyarázata?
Már említettük, hogy 1918 után Magyarországról se a lapok, se a könyvek nem jöhettek át. Itt egy lap csak akkor tudott megélni, ha legalább 10 ezer példányban jelent meg naponta. Az embereknek viszont nagyon nagy szükségük volt a jövőképre, nem volt más média, csak az újság. A román rádió 1928-ban indult be, a magyar rádiót 1932-től lehetett Erdélyben fogni. De továbbra is a napilapok maradtak a meghatározóak. És azért tudott ez a médiavilág annyira „burjánozni”, mert egyrészt létezett egy viszonylag erős városi középosztály, amely meglehetősen fizetőképes kereslettel bírt, és meg tudta venni a lapokat, másrészt ekkor már Magyarországról is erősen támogatták. Amikor 1926-ban Bánffy Miklós hazajön, mint volt külügyminiszter, nem csak azt ígéri meg, hogy tíz évig nem vesz részt a közéletben, hanem valahogy kinevezik a kolozsvári Első Takarékpénztár igazgatótanácsa elnökének. Azért nevezhették ki, mert két évvel azelőtt Bethlen Istvánék, a magyar miniszterelnökség megvette a legnagyobb erdélyi bankot. Ennek a nyereségével aztán lényegében Bánffy gazdálkodott. Ebből tellett az Ellenzék irodalmi rovatára, ebből indították az Erdélyi Helikont, az Erdélyi Szépmíves Céhet, ebből finanszírozták a marosvécsi írótalálkozókat, a Színházpártoló Egyesületet és így tovább. Kuncz Aladárt például a miniszterelnöki hivatal kérésére, fizetés nélküli szabadságra engedték el Budapestről a középiskolai tanári állásából, azzal, hogy ő „küldetéssel megy haza”. A küldetése az volt, hogy az Ellenzék irodalmi rovatát szervezze meg, és járuljon hozzá a progresszió integrálásához. Éppen Bánffy Miklósnak – aki nem volt jóban a konzervatív Bethlen Györggyel, az Országos Magyar Párt elnökével – volt a feladata, ügyeljen arra, hogy ne váljék senki „szélsőségessé” az erdélyi magyar irodalomban, ne kezdjenek el külön intézményesülni, főleg a fiatalokat igyekezzen integrálni.
Bánffy Miklós mindenkor egy alternatívát képezett Bethlen Györggyel szemben, aki mindig a stabilitásra törekedett, Bánffy viszont a kultúrába tudta integrálni az embereket.
A Bethlen István-i stratégia része volt az ebben a két emberben megtestesülő alternatíva. Egyébiránt a kultúra két világháború közötti „burjánzásához” az is jelentős mértékben hozzájárult, hogy a magyarországi támogatások húsz százaléka ment az oktatás céljaira, tizenöt százalékát pedig a kultúrára költötték.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
