„Ez a szabad világ elég hitvány”

2019. 01. 02. 23:14

Néhány nappal karácsony előtt hunyt el Pozsonyben Grendel Lajos író, aki 2009 tavaszán járt Nagyváradon a Törzsasztal vendégeként. Az íróval az Erdélyi Riport számára Kinde Annamária készített interjút, aki már öt éve nincs közöttünk. A szabadság illúziójáról, a közép-kelet-európai értelmiségiek kényszereiről és lehetőségeiről, a régió jövőképéről szóló beszélgetés újraközlésével mindkettőjükre emlékezünk.

 

Grendel Lajos író. Magyar író? Szlovákiai magyar író? Netán határon túli magyar író?

 

Nem, soha nem tartottam magamat határon túli magyar írónak, sőt, kimondottan irritált ez a fogalom, amikor még használatban volt, most már hála Istennek egyre kevésbé. Úgy érzem, hogy a rendszerváltás óta eltelt húsz évben, – ami a magyar irodalmat illeti –, most már Magyarországon is egyre inkább egy magyar irodalomban gondolkodnak. Az irodalomban már régen schengeni egyezmény van, tehát nincsenek határok. Az, hogy valaki Pozsonyban él és ott írja a könyveit, semmilyen hátrányt nem jelent a számára. Persze annyiban igen, hogy mégsem Pozsony a magyar irodalom központja, hanem továbbra is Budapest. (…)

 

Más irodalmakkal milyen kapcsolatai vannak? A szlovákon kívül milyen idegen nyelveken olvas?

 

Angolul. De azért szívesebben olvasom az angolszász szerzőket is magyar fordításban. Az ember többé-kevésbé ugyan beszéli ezt az angol konyhanyelvet, de egy irodalmi művet angolul elolvasni az azért komoly kihívás – és olykor megpróbáltatás is. Ami a más irodalmakat illeti, ebben én mindenevő vagyok. Bármit, ami jó: a latin-amerikai irodalomtól a török Orhan Pamukig.

 

Ön a világban érzi írónak magát, vagy kifejezetten csak magyar íróként gondol magára?

 

Nehéz kérdés. Érezhetem magam egy kicsit a világban is, hiszen néhány könyvem több idegen nyelven is megjelent, és ennek köszönhetően beutaztam Európát az elmúlt húsz évben, de azért mindenképpen magyar írónak érzem magam a világban is. Ezt indokolják bizonyos témák, és hát főleg a magyar nyelv, amiből élek mint író. Egyik szlovák írókollégám egyszer megkérdezte: miért nem írok szlovákul? Mondtam, azért nem írok szlovákul, mert a szlovák nem az anyanyelvem. Esetleg egy újságcikket meg tudnék írni szlovákul, de azt sem hibátlanul. Magyar vagyok, magyar az anyanyelvem, én egy magyar író vagyok. Az, amiről és ahogyan írok, az a szlovák, esetleg egy más anyanyelvű olvasóhoz is szól, de ez egy másik kérdés. Az is úgy szól azon a másik nyelven, hogy le van fordítva. És amit lefordítanak, az már nem ugyanaz a szöveg, ami az eredeti volt.

 

Az Ön nevéhez a szlovákiai magyar irodalom szemléleti gazdagodását, valamiféle rendszerváltást, módszerváltást kötnek. Ennek a gyökerei honnan fakadnak? Ez a másfajta szemlélet már az indulásakor benne volt a tervben?

 

Igen. 1981-ben megjelent Éleslövészet című regényem. Ez a második könyvem volt, az első egy novelláskötet. Akkor én egy olyan kisebbségi magyar témájú regényt akartam, ami nem úgy van megírva, ahogy ehhez a témához korában nyúltak. Úgy igyekeztem megírni, hogy én benne vagyok ugyan ebben a magyar közösségben, de kicsit kívül is vagyok. Ezt a két nézőpontot próbáltam valahogy összeegyeztetni, s ehhez a kettős nézőponthoz megtalálni azt a formát, amit akkor erre éppen a legjobbnak vagy a legalkalmasabbnak találtam.

 

Akkor frissiben milyen volt ennek a regénynek a recepciója?

 

Otthon, Szlovákiában nem volt nagyon jó, annál jobb volt viszont Magyarországon. Az Éleslövészettel én igazából Magyarországon futottam be. Kétségtelen, hogy Magyarországon nagyon jó volt a recepciója, ami a későbbiek során is a magyarországi elfogadottságomat illetően sokat jelentett.

 

A Korunk 2001-ben közölte Szegény ember szabadsága, gazdag ember szabadsága című tanulmányát, amelyben máig aktuális kérdéseket feszeget. Többek közt megállapítja, hogy a kilencvenes évek Kelet-Európában nem a független értelmiségieknek, hanem a technokratáknak és a demagógoknak kedveznek. A kétezres évek kinek kedveztek Európában?

 

Sajnos, azt hiszem, ugyanazoknak, még inkább, mint a kilencvenes években. Ha a szlovákiai és a magyarországi közéletet nézem, úgy látom, hogy

a kétezres évek a független gondolkodásnak még kevésbé kedveznek, mint a közvetlenül a rendszerváltás utáni évek.

Úgy is szoktam ezt mondani, hogy nagyon jó, hogy egy szabad világban élünk, de ez a szabad világ elég hitvány, és úgy látom, még csak esély sincs arra, hogy az úgynevezett független értelmiségi bele tudjon szólni abba, ami a közéletben és a társadalomban történik.

 

Az említett tanulmányban kiemelt fontosságúnak mondja, „hogy mi, közép-európai írók és értelmiségiek árnyaltabban láthassuk helyünket, szerepünket, cselekvési mezőn határait Európa posztkommunista felében.” Most már tisztán látható, hogy nincs is ilyen terünk? Mi a megoldás ilyenkor? Az elitnek nincs más hátra, mint előre?

 

Én azt hiszem, hogy igen. Bármennyire szélmalomharcnak, don quijote-i magatartásnak tűnik ez, az értelmiségnek ma is az lenne a dolga, hogy nevén nevezze a problémákat. És ez azért megy nehezen, mert úgy Szlovákiában, mint Magyarországon – Romániában nem tudom, hogy milyen a helyzet e tekintetben –, az értelmiség nagy része elkötelezte magát valamelyik politikai pártnak, vagy valamelyik politikai mozgalomnak. Én ebben látom az értelmiségiek szereptévesztését. Egy értelmiségi, ha független akar lenni, soha nem lehet pártkatona. Pártkatonaként nem lehet jól nevén nevezni a dolgokat.

 

Ha ezek az emberek elkötelezik magukat, annak egzisztenciális okai vannak. De akkor mégis mi a megoldás? Miből éljen a független értelmiségi?

 

Erre én általában véve nem tudok válaszolni. Legfeljebb azt mondhatom el, hogy én hogyan próbálok élni: tanítok, két helyen is, a pozsonyi Comenius egyetemen és a prágai Károlyi egyetemen, és ennek köszönhetően van egy viszonylag biztos egzisztenciám. Huszadik századi magyar irodalmat tanítok, Petelei Istvántól Kukorelly Endréig. Oktatói munkámban a legkisebb mértékben sem korlátoznak, tehát senki sem írja elő számomra azt, hogy mit és hogyan tanítsak. És én úgy gondolom, hogy a modern magyar irodalom valahol a 19. század végén kezdődik. Igaz, hogy a Nyugat, és Ady Új versei jelentik az igazi áttörést, a fordulópontot, de hát annak voltak előzményei is. Számomra a modern magyar irodalom kezdeteihez ugyanúgy hozzátartozik Vajda János, Komjáthy Jenő, vagy a már említett Petelei István, és a 19. század végének többi kiváló novellistája, akikről egy kicsit mintha elfeledkezett volna az irodalomtörténet-írás, vagy akiket mintha kicsit mostohán kezelne mind a mai napig.

 

Pragmatikus embernek tartja magát?

 

Igen. De nem vagyok rá büszke. (Nevet.)

 

Ha tanítunk, akkor felelőssé válunk a tanítványainkért. Mi az Ön tapasztalata, illetve reménye, milyen irányba viszi ezeket a fiatalokat az, amit az Ön óráin hallanak? Mennyire segíti őket annak a világnak a megértésében, amelyben élniük kell?

 

Nagyon sokban segítheti, amennyiben minden valamirevaló jó irodalmi mű ősidők óta az élet néhány alapkérdéséről szól, a régi görögöktől a legújabb modernekig. Problémákat vet föl, amelyeket ezeken az előadásokon, szemináriumokon megpróbálunk boncolgatni, elemezni, már amennyire az időnk és a tudásunk engedi. Tizenkét éve tanítok egyetemen. Úgy érzem, minden évfolyamban volt és van négy-öt olyan diák, aki vevő ezekre az elemzésekre, aki nem pusztán azért jelentkezett az egyetemre, hogy valamilyen oklevelet szerezzen, hanem más igényei is vannak. Nagyon érdekes ilyen szempontból a prágai egyetem, mert ott kevés diákom van ugyan, de ők mind cseh anyanyelvűek, akik ott az egyetemen tanulnak meg magyarul, két év alatt. Amikor hozzám kerülnek, harmadik és negyedik évfolyamban, akkor már olvasnak és beszélnek magyarul. És ami ennél is fontosabb: őket valóban érdekli a magyar irodalom és a magyar kultúra. Különben nem ezt a szakot választották volna. Aki a prágai egyetem magyar tanszékére jelentkezik, valóban azért teszi, hogy otthon legyen a magyar kultúrában, a magyar nyelvben és a magyar irodalomban. Ezen többször is elgondolkodtam, hogy mit kezdenek majd ezek a cseh diákok ott Csehországban egy magyar szakos végzettséggel? De azt hiszem, nem az a legfontosabb az ő számukra, hogy hogyan érvényesülnek majd a magyarral, hanem valóban őszinte kíváncsiság és érdeklődés, egyfajta passzió nekik magyarul tanulni és magyar irodalmat olvasni.

 

Említett tanulmányában a kelet-európai szabadság-illúziókról is ír. Arról, hogy mit kezdünk annak a tudatával, hogy szabadságunkat a globalizációnak köszönhetjük. Márait idézi, aki az írja: szabadnak lenni félelmetes állapot.  Beszélgetésünk az EP-választás előestéjén zajlik. Mit lehet kezdeni most a szabadság eszméjével Kelet-Európában? Mivel kampányolnak Szlovákiában? Mennyire kap teret az a demokratikus eszme, hogy majd ott, az EP-ben meghozhatjuk azokat a döntéseket, amivel megmenthetjük magunkat? Hiszen globálisan egyre nagyobb veszélybe kerülünk. Európában is, meg a világban is. Találkozik egyáltalán az eszme és a gyakorlat, vagyis az, hogy azok az emberek ott milyen érdekeket fognak majd képviselni?

 

A szlovákiai politikai élet elképesztően provinciális. Ez az EP-választás ott a belpolitikáról szól. Azok a problémák, amelyeket a 21. század föl fog vetni, tehát a környezeti, a népesedési problémák, mindaz, ami globális probléma, az szinte meg sem jelenik a mostani EP-kampányban. Annál inkább a nacionalista demagógia. Szlovákiában a szlovák választópolgároknak a nagy része még mindig fogékony a magyarellenes demagógiára. Meg lehet ijeszteni őket, hogy a magyarok Orbán Viktorral az élen már ugrásra készen állnak, hogy visszacsatolják a Felvidéket Magyarországhoz, és ezt a demagógiát sajnos elég nagy tömeg el is hiszi.

 

Ez rettenetesen logikátlannak tűnik, hiszen az ember arra gondol, hogy egy szlovák embernek is az a fontos, hogy legyen mit ennie, legyen hol aludnia, tiszta, biztonságos környezetben éljen, és a szabadidejében tudjon olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek számára örömet jelentenek.

 

Igen, ez biztos, hogy így van, hogy ez fontos a számára. De talán Szlovákia a tekintetben is kicsit más eset, mint Magyarország vagy Románia, hogy ez az önálló szlovák állam nagyon fiatal. Az önálló államiságnak a tudata és az erre való büszkeség jóval erősebb éppen ennek következtében, hogy Szlovákia 1993-ban lett önálló állam. Másrészt, a szlovák választók egy másik nagy tömbje viszont apatikus lett a korrupciós botrányok, a politikai pártok lezüllése miatt.

 

Ez a politika színvonala. Az értelmiség mondhatja a magáét, a politika attól még egyrészt abból fog főzni, ami van.

 

Elképesztően alacsony a politikai kultúra színvonala Szlovákiában. De azt hiszem, nem csak ott, hanem ebben az egész egykori béketáborban. Azok a politikai pártok és mozgalmak, amelyek a rendszerváltást végigcsinálták Szlovákiában, mára marginalizálódtak, kis értelmiségi klubocskákká zsugorodtak.

 

Bizonyos elméletek szerint a költők, írók képesek arra, hogy egy kicsit előre is szaladjanak az időben. Megírnak olyan dolgokat, amelyek később bekövetkeznek. Nincs ugyan kézügyben kristálygömb, de mégis arra kérem, jósoljon egy kicsit: mi következik Szlovákiában, Magyarországon, Európában, a régióban?

 

Nem vagyok optimista. Hogy mi következik, azt nagyon nehéz megjósolni, mert egy gazdasági világválság kellős közepén vagyunk, és nem tudni, hogy ez holnap, holnapután mit fog hozni a számunkra, és hogyan fogja befolyásolni vagy netán alakítani a gondolkodásunkat. Amitől félek, az a radikális és szélsőséges mozgalmak megerősödése. Ez Szlovákiában is és Magyarországon is eléggé aggasztó mértékű. Egy válsághelyzet nagyon sok emberből éppen a rosszat hozza ki. Az érzelmi túlhevítettséget, politikában pedig az érzelmi politizálást, amitől már csak egy lépés a demagógia. Nem látom olyan nagyon rózsásnak a következő esztendőket.

 

A kommunikációelmélet azt tanítja, hogy az agresszió oka a frusztráció. A verbális agressziónak már tanúi vagyunk, és mint tudjuk, a verbalizmust a tettől nem választja el hatalmas távolság.

 

Igen, így van. A verbális agresszió Szlovákiában az elmúlt néhány évben felerősödött. A gyűlöletbeszéd a mai szlovákiai politikai életben egyre magától értetődőbbé válik, egyre természetesebbnek veszik az emberek, hogy így kell beszélni és így kell kommunikálni egymással.

 

És mi lehet erre a válasz? Van erre jó liberális válasz?

 

Nincs. Azt hiszem, a liberális politika túlságosan foglya a saját téziseinek. A liberális politikát Magyarországon is és Szlovákiában is, nem szívesen mondom ki ezt a szót, mert félreérthető, de egyfajta életidegenség jellemzi. Nem tud a liberális politikus, a liberális gondolkodó kilépni a dolgozószobájából.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!