„Szentül hiszem, hogy nekünk volt igazunk”

2018. 04. 23. 21:15

„Nagy gond a magyar társadalommal, hogy mindenki azt a hírt fogadja el, ami az ő világnézetébe passzol. Nem olvas más újságot, nem hallgat más rádiót, nem néz más tévét, mint ami a kedvence. Ezzel pedig saját magát fosztja meg az árnyaltabb képek és információk beszerzésétől. A gondolkodás lehetőségétől.” Tóth Istvánnal, a megszűnt Lánchíd Rádió munkatársával Csiki Zsuzsanna beszélgetett.

Pillanatkép az utolsó közös műsorról, alig kilenc perccel a rádió elnémulása előtt

 

Az elmúlt napokat heves politikai viták jellemezték. Magyarországon és itthon, Erdélyben is egyaránt érezhető volt a választások keltette feszültség. A szavazótábor két hangsúlyosan ellentétes oldala közötti konfliktus még hosszú ideig éleződni fog. Bár a vélemények eltérőek, és a háttérben történő eseményekről mindenki másként vélekedik, vannak tények, amelyek mellett nem mehetünk el szó nélkül. Mégpedig az, hogy április 11-én két jelentős médiaorgánum megszüntetéséről adott hírt a sajtó: sem a Magyar Nemzet napilap, sem a Lánchíd Rádió nem folytathatja tovább működését. Tóth Istvánt, az elnémult Lánchíd Rádió műsorvezetőjét 18 éves korában kezdte érdekelni a rádiózás, tudatosan pedig a Budapesti Metropolitan Egyetemen kezdett foglalkozni vele. Bár kezdetben sportújságírónak készült, nem bánta meg döntését, amikor 22 évesen főállásban kezdett rádiózni, politikai témákkal foglalkozva. A sport iránti szimpátiája sem múlt el, ezzel kapcsolatban azt mesélte, időközben kialakult egy úgynevezett kettős szakmai tudat: a hírrádiós és a sportújságíró.

 

 

Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről?

 

Nekem személyesen eddig nem volt problémám a kormánypárti politikusokkal, csak a megnyilvánulásaikat találtam antipatikusnak, a megadott és gyakran meg nem adott válaszaikat pedig megalázónak magamra és a szakmámra nézve. Etikailag pedig abszolút megkérdőjelezhetőnek a gazdagodásukat, amiért hiszem, hogy a nyilvánosság felé elszámolással tartoznak. Most viszont nehéz függetleníteni magamat érzelmileg a történtektől, mert bár tulajdonosi döntés volt, hogy megszűnik a rádió, de felülről véreztettek ki minket. A médiatörvénnyel, az elmúlt években elképesztő arányban a szektorba beöntött, ám csakis a kormánypártokkal szimpatizáló és az ő híreiket, nekik megfelelően terjesztő médiumoknak kifizetett állami hirdetésekkel, amelyekkel teljesen eltorzították a piacot.

 

Idézd fel kérlek, a Lánchíd  Rádiónál töltött éveidet.

 

Egészen érdekes közeg volt, sokszor inkább egy alkotói műhelyre emlékeztette az embert. Voltak vitáink, voltak feszültségek, de rendre megoldottuk ezeket. Nem egy óriási szerkesztőség volt, körülbelül ötven fő, akik közül a közvetlen munkatársad talán húsz ember, ez segített, hogy hamar kiismerd a másik rigolyáit, és onnantól lehetett jól együtt dolgozni.

Mindenképpen színes társaság volt, korosztályt, születési helyet tekintve, hogy politikai nézetekről ne is beszéljünk. De ez utóbbit szerintem kifelé a hallgatók annyira nem érzékelték. Erre abból következtetek, hogy sokszor megkaptuk: Jobbik-rádió lett a Lánchíd. Pedig

ez egy alapvetően nemzeti konzervatív eszméket valló szerkesztőség volt, ahol jól megfért a más irányból érkező hang, vélemény, kritika is.

Volt magát abszolút liberálisnak valló kolléga, volt olyan, aki egyfolytában azt emlegette, milyen kár, hogy kiveszett a magyar politikai palettáról a nemzeti érzelmű szocialista, meg persze olyan is, aki valóban a Jobbikkal szimpatizált. És csodák-csodája, ennyi világ- és politikai nézettel mégis sikerült együtt dolgozni és nagyrészt össze is barátkozni.

 

Az utolsó reggeli műsor tartalma a rádió Facebook-oldalán

 

Tizenegy év után hallgatott el a Lánchíd Rádió. Te három évig dolgoztál ott. Meg tudnád fogalmazni, mi is van benned most, hogy vége lett?

 

Hullámzó az érzés. Nyilván számítottam és számítottunk arra a választás után, hogy ez nem az a közeg lesz, ahol a Lánchíd Rádió még sokáig folytathatja azt a fajta munkát, amit az elmúlt három évben csinált, csináltunk. De úgy voltunk vele, hogy majd hagyják, hogy szépen leketyegjen a frekvenciaengedélyünk határideje ősszel. A hirtelensége elég meglepő volt. A választás másnapján reggel kaptunk egy e-mailt, hogy a következő napon állománygyűlés lesz. Nyilván az ember sejtette, hogy nem lesznek jó hírek, mert számunkra az újabb kétharmados Fidesz-győzelem nem sok jóval kecsegtetett. Konkrétan arra utal, hogy bárhány korrupciós ügyet, flegma, nem törődöm, lekezelő választ és önmagának ellentmondó politikust mutattunk be, az emberek erre nem reagáltak. Nem jutott el hozzájuk, vagy még inkább: nem érdekelte őket. Vagy akikhez eljutott, azoknak nem volt újdonság.

Nagy gond a magyar társadalommal, hogy mindenki azt a hírt fogadja el, ami az ő világnézetébe passzol. Nem olvas más újságot, nem hallgat más rádiót, nem néz más tévét, mint ami a kedvence. Ezzel pedig saját magát fosztja meg az árnyaltabb képek és információk beszerzésétől.

A gondolkodás lehetőségétől. Minket is, félek, csak az hallgatott, aki az elejétől a végéig úgy gondolta, hogy túl sok a simlis ügy a magyar kormányzat tevékenységében. De másokat nem sikerült megszólítanunk és így elgondolkodtatnunk. Tehát, visszatérve, összehívták a Magyar Nemzettel közös állományülést. Mivel este arról jelentek meg hírek, hogy vannak érdeklődők, potenciális vevők, ezért abban reménykedtünk, hogy az újság és talán-talán a rádió eladását is bejelentik. Ehelyett viszont jött egy nagy, megható monológ a főszerkesztőtől, aki igazából a második mondatnál sem járt, amikor már csipogtak a telefonjaink: az Indexen 10 óra 1 perckor lejött a közlemény. Nálunk jó 3 perccel később hangzott el a mondat, hogy vége. Szóval valami groteszk, fanyar humor volt még az egészben. Nehéz volt nem sírni. Kellett egy kis idő, hogy összekapjam magam annyira, az utolsó anyagomat befejezzem.

 

És hogyan tovább?

 

Véleményem van, de nem lehet érzelemtől vezérelt a munka. Ezért most picit meg is vagyok lőve. Most meg kell állni és lehiggadni. Utána folytatnám hasonló szerepkörben, bár a talkrádiós-hírrádiós piac elég kicsi. Szóval izgalmas helyzet ez is.

Rettenetesen hiányzik, jó csapat volt, jól bejáratott munkakörülmények. Minden nyűgével, a lefagyó számítógéppel, az öregecske forgószékek nyökögésével és állandó hirtelen jött lesüllyedésével a gázrugók nem épp tökéletes állapota miatt.

Furcsa az egész. Sok félelmem van, sok dolgon rágódom. Az egészben talán az a legrosszabb, hogy úgy érzem, vagyis inkább szentül hiszem, hogy nekünk van és volt igazunk, amikor azt mondtuk, hogy a fideszes politikusok korrupciós ügyeit fel kell tárni, hogy a hatalomgyakorlást, amit bemutatnak, kritikusan kell szemlélni és továbbítani a hallgatók felé. Tudom azt is, hogy jól végeztük a munkánkat – még ha voltak is bakik, meg voltak is olyan anyagok, amikkel talán mellényúltunk –, bár halkan jegyzem meg, sajtópert a három év alatt, míg itt voltam, nem veszítettünk, ennek ellenére nem ezen múlt. Ez nem tűnik túl igazságosnak, de nincs mit tenni. El kell fogadni, meg kell gyászolni, és fel kell dolgozni. Közben pedig teljesen nem szabad leállni, mert ki tudja, hogy utána vissza tud-e még szállni az ember a biciklire.

 

(A szerző a BBTE másodéves, újságíró szakos hallgatója, a Perspektíva diáklap munkatársa.)



Ez is érdekelheti...

Hol volt, hol nem volt...

Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!