Váradtól Váradig a szatíra útján 13.
2020. 11. 10. 10:12Úgy tartja a mondás, hogy a világ két táborra oszlik, váradiakra és nem váradiakra, de a váradiak vannak többen. Kiskamaszként mentem el a szüleimmel, hosszú utat tettem meg, orvos vagyok, néhány éve írni kezdtem. Várad szellemisége, könnyedsége sok évtized után is él bennem. Talán akkori környezetem, talán a város sajátos humora, a bohém szecesszió fordított a szatíra felé. Svájcban élek, német nyelven írok, németül gondolkodom, de régi vágyam anyanyelvemen közölni, mert Váradot igazán megérteni csak magyarul lehet. Többé-kevésbé rendszeresen, folytatásokban jelentkezem életem néha igaz, néha majdnem igaz történeteivel. A humort hívom segítségül, hogy elkísérjen időben és térben Váradtól Váradig. Bíró Péter sorozatának tizenharmadik része.
Fordul a 3-as villamos az egykori 3-as lícem, a mai Ady előtt, egy feltehetően a hetvenes évek elején készült felvételen (Fotó: Hans Oerlemans)
Változások
Körülbelül négyéves koromban jelentős testi átalakuláson estem át. Az oka a mandulaműtét volt, ami hosszú évekre meghatározta az életemet. A műtét előtt gondtalan, pufók és optimista kisgyermek voltam, utána sovány kisfiú lettem, aki próbált megbirkózni az élet első, súlyosabb stresszhelyzetével. Nyitott kérdés, hogy valóban szükség volt-e a mandulaműtétre, vagy csak az akkori divatnak dőltek be a szüleim. A beavatkozás sürgősségéről és indokoltságáról soha nem érdeklődtem, de mindenesetre mélyen megrázott. A történtekről csak vizuális emlékfoszlányaim maradtak. Az egyik, valószínűleg a legtisztább, hogy egy félgömb formájú, bőr eszköz közelít az arcomhoz. Aneszteziológusként, már tudom, mi volt ez: az úgynevezett Schimmelbusch-maszk, amellyel a pácienst étergőzzel elaltatják.
Utána természetesen elszakadt a film, a műtét utáni időre már nem emlékszem, de bizonyára nagy lehetett a sokk, mert ezt követően jelentősen lesoványodtam. Valószínűleg a megsebzett torkommal nem tudtam, vagy nem akartam enni. Hallomásból tudok a mandulaműtét utáni állítólagos jótékony fagylaltozásokról, én ezt nem tapasztaltam. A következő években meglehetősen rossz evővé váltam, nagy erőfeszítéssel lehetett csak rávenni, hogy hébe-hóba lenyeljek egy falatot. Ez inkább anyámnak, mint nekem jelentett komoly megpróbáltatást: hogy egyáltalán hajlandó legyek lenyelni egy kiskanálnyi ételt, mindenféle figyelemelterelő műveletet eszelt ki, hogy együttműködésre bírjon. Minden kanál ételt sürgős logisztikai küldeménynek nyilvánított, amely feltétlenül meg kellett érkezzen a célállomásra. Máskor különböző típusú tehervonatok vagy nehézgépjárművek kellett eljussanak a garázsba, azaz a számba. Ez sem sokat segített, de valahogy túléltem. Kamaszkoromig alultápláltsági tüneteim voltak, mivel az étkezés egyáltalán nem érdekelt. A későbbiekben fokozatosan kezdett visszatérni az étvágyam, és sajnos átestem a ló túlsó oldalára: azt hittem, hogy bármennyit ehetek a kedvenc ételeimből. Ez kamaszkoromban rendben is volt, de sokkal tovább maradtam ebben a tévhitben.
Meglehetősen vézna gyermekként óvatosnak kellett lennem, hogy verekedős társaim ne kössenek belém. Kifejlődött az érzékem, hogy melyik erősebb fiúval barátkozzak, hogy ne bántson, és szükség esetén megvédjen. A velem egykorú gyerekek mindenfélét tanultak, zenéltek vagy sportoltak, az én nevelésem ezen a téren hiányos maradt. A rendszeres sportolás, például a foci, az úszás (vízilabdával vagy anélkül), vívás elméletben sem került szóba. A tétova kísérletet, hogy úszni tanítsanak, minden erőmmel megkadályoztam, egyetlen kompromisszum, amit kötöttem: egy pillanatra arcomat a vízbe mártottam, többre egyszerűen nem voltam hajlandó. Számtalan hiábavaló rábeszélési kísérlet után a szüleim lemondtak a próbálkozásokról. Ennek a következménye, hogy ma is kőként süllyedek a vízbe, legfeljebb kis távolságokon tudok a víz felszínén evickélni. A vízzel szembeni ellenállásom eleve kizárta az uszómesteri vagy ellentengernagyi karriert. A futball soha nem vonzott, ami megakadályozta, hogy futballrajongókkal barátkozzak, pedig ők voltak többen körülöttem. Sokkal később, a németországi iskolában, döbbentem néztem és nem értettem, mi lehet olyan izgalmas, amikor az osztálytársaim bonyolult tevékenységeket eszeltek ki a futballmeccsek kapcsán, beleértve a fogadásokat is, a közelgő Bundesliga bajnoki mérkőzésekre. Az érdektelenségem a mai napig megmaradt. Továbbra is csodálkozom a futball iránti szenvedélyen, ami számomra majdnem olyan megmagyarázhatatlan jelenség, mint a feleségem vásárlási mániája.
Az osztálytársnőim testi érésének nyilvánvaló jeleit sokkal vonzóbbnak és lenyűgözőbbnek találtam, mint bármilyen futballmeccset.
„A lányok, a lányok…”
A női nem iránti érdeklődésem nagyon korán kezdődött, ami a hormonális fejlődésen kívül annak is köszönhető, hogy mindig nők vettek körül. Úgy vélhettem, hogy ők az igazi emberek, a férfiak csak elkerülhetetlen kiegészítők; kivéve két apámat és Gabi kebelbarátomat, aki egyben unokatestvérem is volt. A legkorábbi, nemiségre utaló történetem, hogy hazaérve az óvodából, meztelen balerinának képzeltem el az óvónőt. Erről persze nem szoltam senkinek, csak itt vallom be.
Később mindig kiválasztottam magamnak egy kislányt, akit a világon, de legalábbis az osztályból, a legszebbnek nyilvánítottam. Egy ideig. Aztán másik lett a legszebb. A választottamat csak titokban imádtam, semmiképp sem mertem közeledni hozzá, vagy valahogy tudomására hozni, mennyire csodálom. Anélkül, hogy tudatosodott volna bennem, a plátói szerelem mesterévé váltam. Az elemi iskolában Erbstein Mariannáért rajongtam, őt választottam titkos kedvesemnek. Lenyűgözött a dús, barna haja, és finoman erezett szemhéja, ami úgy nézett ki, mintha a természet kisminkelte volna, és ami a szemének is kölcsönzött egyfajta csillogást. Évtizedek múlva New Yorkban találkoztunk, már eltűnt az irizáló fény a szeméből.
Kora ifjúságom másik szépsége Hercz Marika osztálytársnőm volt a 3-as számú líceumból (jelenleg Ady Endre Líceum). Kék szemeivel és világosszőke, göndör hajával az amerikai Shirley Temple gyermeksztárra emlékeztetett. Sokkal később találkoztam vele is, miután szüleivel kivándoroltak. Egy ideig Frankfurtban éltek, ahol a Starck kávéházat működtették. Fiatal hölgyként is sugárzóan szép volt. Tudomásom szerint egy jeles nagyváradi festő fiához ment feleségül.
Általában jobban szerettem a lányok társaságát, mint a fiúkét. Eltekintve attól, hogy kevésbé néztek ki fenyegetően, mint a fiúk, hozzáférhetőbbeknek, intelligensebbeknek is tűntek, sőt időnként nagylelkűen megengedték, hogy dirigáljak nekik. Az összes közül a legkedvesebb és legvagányabb, a disszidens író Köteles Pál és felesége, Kati óvó néni kisebbik lánya, Köteles Enikő volt. Közös csínytevéseinkről A Pavel utcai fiúk című írásomban bőven meséltem.
Gabi unokatestvéremtől olyan furcsaságokat tudtam meg a világról, amelyekről nekem sokkal kevesebb fogalmam volt, mint a legtöbb velem egykorú társamnak. A szüleim barátai és ismerősei joviális jóindulattal fordultak felém, barátságosak voltak és kedvesek. Kényeztettek, pátyolgattak és távol tartottak minden vélt vagy valós veszélytől. A világ körülöttem hagymahéjhoz hasonlított, a legelső réteg valószínűleg a szoba sarka volt, ahol a rácsos kiságyam állt, és ahová csak anyám, illetve az éppen aktuális dada léphetett be. Ezt vette körbe a második réteg: lakásunk többi része, a szüleim és a Kertész házaspár. Bauer Laci, aki rendszeresen járt hozzák, szintén ide tartozott, ő megosztotta figyelmét köztem és anyám között. Nem tudom, mit kellett folyton megbeszélnie a szüleimmel, valószínűleg a nap eseményeit és az akkori pletykákat. Velem inkább fizikával kapcsolatos dolgokat vitatott meg, például a súrlódási erő hőhatását, meg a négyütemű motor működését, amelynek a legfontosabb alkatrészei az ominózus dugattyúk voltak.
A szüleim, magyar anyanyelvűként román óvodába írattak, ahol az irodalmi nyelvet sajátítottam el másodikként. Valószínűleg gyorsan tanultam, legalábbis nem emlékszem alkalmazkodási nehézségekre. Madarakról, virágokról és a pártvezetésről szóló versikéket kellet biflázni és felmondani, üdvözlőlapokra satnya hóvirágokat rajzolni édesanyainknak március 8-ra. Alkalmanként rövid sétákat tettünk a parkban vagy a Körös-parton, kettes sorban, egymást kézen fogva, szigorú felügyelet mellett. Két év óvoda után, de még az iskola elkezdése előtt, átkerültem, a Cămin-nek nevezett intézménybe, ami lényegében napközis óvoda volt. Ebben az volt számomra leírhatatlanul kellemetlen, hogy aludni kellett délután. Ebéd után betereltek minket egy ágyacskákkal teli nagy terembe, és lefektettek. Ez ismeretlen volt számomra, mert otthon sosem aludtam délután. Végtelen órákat töltöttem kínzó unalomban, ameddig felkelhettünk. Hamar megszoktuk a házirendet, és amint a felügyelő óvónéni kiment a hálóteremből, hosszú szócsatákba kezdtünk, alvásról szó sem lehetett, még az álmosak, vagy délutáni pihenéshez szokottak számára sem.
Lobogott a vörös nyakkendőm
Szerencsére ez az átmeneti időszak gyorsan véget ért és beírattak a Şcoala Generală nr. 4 (ma Oltea Doamna) általános iskolába, ahol szintén a román államnyelven folyt az oktatás. Itt megtanultam a román ábécét, a törökből kölcsönzött farkincás Ș és Ț betűket, valamint a vicces kis kalappal fedett Ă-ket és Î-ket.
Megszoktam, hogy ezentúl a bal karomon négyzet alakú szövetdarabka hirdeti az iskola nevét. Később ezt számmal is ellátták, az enyém 154-es volt. A számot, ahogy mi neveztük a gondosan felvart négyszögöt, látható helyen kellet hordani mind az iskolában, mind azon kívül. Ott virított a télikabáton és a sapkára is fel kellett tenni. Ennek a háttere valószínűleg a hatóságok ellenőrzési igénye volt, hogy könnyebben azonosítsák a csavargó, iskolakerülő gyerekeket vagy lógós diákokat. Akkoriban nem éreztem megalázónak ezt a bánásmódot, mert mindenkit megszámoztak, aki iskolába járt. Talán kicsit büszkén is viseltem, mert azt jelezte, hogy egy intézményhez tartozom. Alig vártam, hogy harmadikos legyek, és én is hordhassam a vörös úttörő nyakkendőt. Ezt ünnepélyes ceremónián adták át, és megmutatták, hogyan kell megfelelően megkötni. Igazi forradalomnak éltük meg, amikor kicsi műanyag gyűrűket osztottak ki, amelyeken keresztül egyszerűen át lehetett húzni a nyakkendő végeit, és már nem kellett a megkötéssel bajlódni. Máig emlékszem, milyen lelkesen énekeltük
|
„Am cravata mea, sunt pionier, |
"Megvan a nyakkendőm, úttörő vagyok, És büszke vagyok rá, úttörő vagyok! Lobog a szélben, zálog és fogadalom, Első szavam úttörőként... ”
|
Tovább nem emlékszem a szövegre. Azóta az írásmód is változott: nem “sunt” hanem sînt voltam, és nem “vânt”, hanem a “vînt” fújt hidegen a fülembe.
Számunkra kiemelkedő esemény volt a hatnapos háború. A hivatalos közleményekben határozottan elítélt izraeli győzelem köreinkben fokozta a lelkesedést, és nagy önbizalommal töltött el mindannyiunkat. A hangulat tetőfokára hágott, amikor néhány hónappal később, egy Izraelből származó, magyar nyelvű képeskönyv kezdett körbejárni, amely a zsidó állam szemszögéből mutatta be szövegben és képekben a háború eseményeit. Családról családra vándorolt az egyre kopottabb példány. Mindenki nagyon vigyázott rá, senki nem dicsekedett vele, mert tudták, hogy illegális kiadványnak számít. Egy tragikus esemény azonban elhomályosította családunk győzelmi örömét: Jack (Jacov Livni), anyám egyetlen még élő unokatestvérének fia, a dzsenini csatában életét vesztette. Ennek következtében kihalt anyám családjának utolsó előtti ága. Roza és Fülöp Aaron dédunokái közül csak egyetlen fiatal leszármazott maradt: jómagam.
Németből fordította: Szász Andrea
Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az erport.ro portálon publikál.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
