Váradtól Váradig a szatíra útján 24.

2021. 04. 18. 20:26

gy tartja a mondás, hogy a világ két táborra oszlik, váradiakra és nem váradiakra, de a váradiak vannak többen. Kiskamaszként mentem el a szüleimmel, hosszú utat tettem meg, orvos vagyok, néhány éve írni kezdtem. Várad szellemisége, könnyedsége sok évtized után is él bennem. Talán akkori környezetem, talán a város sajátos humora, a bohém szecesszió fordított a szatíra felé. Svájcban élek, német nyelven írok, németül gondolkodom, de régi vágyam anyanyelvemen közölni, mert Váradot igazán megérteni csak magyarul lehet. Többé-kevésbé rendszeresen, folytatásokban jelentkezem életem néha igaz, néha majdnem igaz történeteivel. A humort hívom segítségül, hogy elkísérjen időben és térben Váradtól Váradig. Bíró Péter sorozatának huszonnegyedik része.

A ma Szlovéniához tartozó kikötővárosban, Koperben is megszálltunk

 

Utazás a már nemlétező országba

Öt év telt el, amióta a szüleim beadták a kérvényt, hogy kivándoroljunk Ausztráliába, és fogalmunk sem volt róla, hogy valaha is engedélyezni fogják. Megszoktuk a várakozást, a gondolataink messzire kalandoztak, testileg voltunk csak az országban. Lassan telt az idő, teltek a napok, apám dolgozott tovább a gyógyszertárban, anyám a kórház laborjában, én a 3. számú líceum (ma Ady Endre) padjait koptattam. Az 1964-ben benyújtott kérelem egyik hozadéka volt, hogy nem kaptuk meg a kétszobás, központi fűtéses tömbházlakást, hanem egyszobás, fafűtéses lakásba kellett költöznünk. Az előttünk ott lakó idős, de megbízható házaspár mehetett helyettünk a kényelembe. A másik az volt, hogy magánórákra jártam, amitől szépen gyarapodott az angol nyelvtudásom. Hasznosabbak bizonyultak volna a német nyelvleckék, de ezt akkor még nem tudtuk. 

Érdekes, hogy a mozgásszabadságunkat nem korlátozták jobban, mint a többi polgártársunkét, utazhattunk a szomszédos „baráti szocialista” országokba.

A Prágai tavasz elfojtására Csehszlovákiába bevonuló idegen csapatok meghiúsítottak a Tátrába tervezett nyaralásunkat (itt írtam róla), később apám kérvényezte, hogy elutazhassunk Jugoszláviába.

Kalandos csehszlovákiai utunk után nem egészen egy évvel, 1969 tavaszán hívták apámat a milíciára, ahol legnagyobb meglepetésére közölték vele, hogy nemcsak a jugoszláviai utazásunkat, de az ausztráliai kitelepedésünket is jóváhagyták. Teljesen váratlanul érte a családot az esemény, amely az élet csúcspontját jelentette, és keveseknek adatott, hogy megélhessék ezt az álmot.

A reményeinket felülmúló jóváhagyás két lehetőséget csillantott meg előttünk: összepakolunk, és amilyen gyorsan lehet, indulunk Ausztráliába, vagy elmegyünk az Adriára nyaralni, majd hazatérésünk után nyugodtan megszervezzük a kitelepedésünket. A barátságos milicista az utóbbit tanácsolta és kellemes nyaralást kívánt, mielőtt végleg elhagyjuk az országot.

Senki nem számított a döntésünk drámai következményére, mi a legkevésbé. Nem volt honnan tudjuk, hogy 1970. január 1-től, a Német Szövetségi Köztársaságban (NSZK) változik a kárpótlási törvény, azaz lejár a határidő, ameddig a holokauszt-túlélők kérvényezhették a jóvátételt és az életjáradékot. Ausztrália pedig ugyanekkortól kezdve nem ismerte el a kelet-európai országok egyetemeinek diplomáit.

Anyám, aki néhány heti auschwitzi tábor, több hónapos sudetenlandi muníciógyári kényszermunka, valamint a haláltáborokban elpusztult rokonai okán, többszörösen jogosult lett volna a jóvátételre és az életjáradékra. Az NSZK az akkor mesés összegnek számító 120 ezer márka jóvátételt fizetett a túlélőknek, valamint havi nyugdíjat folyósított, amiből úgy-ahogy meg lehetett élni. Csakhogy az igénylést Nyugat-Németországban vagy legalább egy másik nyugati államban kellett beadni. Mi viszont a vasfüggöny mögött éltünk, és mindezekről semmit sem tudtunk. Nem akarom azzal vádolni az akkori román hatóságokat, hogy eltitkolták az információkat, sokkal inkább gondolom, hogy nem tudták, vagy nem törődtek vele.

Apám meg volt győződve arról, hogy elismerik a bukaresti egyetemi diplomáját és gyógyszerészként dolgozhat Sydneyben, ahol az ausztráliai nagynéném mindent előkészített az érkezésünkre és a beilleszkedésünk megkönnyítésére. A javaink felszámolása időt és energiát követelt, őszre halasztottuk az autónk, bútoraink és a többi háztartási tárgy eladását, és csak 1970 tavaszán hagytuk el végleg az országot.

1969 nyarán pedig elindultunk a Trabantunkkal Jugoszláviába, sejtelmünk sem volt arról, hogy a nyaralás miatt elveszítjük a németországi kárpótlást és végül Ausztráliáról is kénytelenek voltunk lemondani.

Egy szép júliusi napon elindultunk Nagyváradról Belgrádba, ahol az előző megegyezés értelmében, egy magyar családnál laktunk. A házigazdáink korombéli, kicsit kövér fiát Putzinak hívták és rengeteg játéka volt.

Jugoszláviában sokkal magasabb volt az életszínvonal és a mozgásszabadság, mint Romániában. Ennek az államnak a boldog lakói utazhattak, ahová akartak, Putzi mesélte, hogy néha Bécsbe megy moziba, ami számomra az elképzelhetetlen kategóriába tartozott.

Belgrádból a szüleim elruccanttak a Vajdaságba, apám édesanyjának a szülőhelyére, Csórogra, ahol gyerekként töltötte a szünidőket, és ahol megtanult szerbül. Engem nem akartak magukkal vinni, de elbújtam a csomagtartóban, ami fürdőnadrágban nem bizonyult jó ötletnek. Szerencsére apámék hamar felfedezték a potyautast és visszavittek Putzi szüleihez.

Pár nappal később Belgádból Zágrábon át Ljubljana felé indultunk a nevezetes Autoput sztrádán. A Testvériség és Egyesülés nevű út a gödreiről és az ezen történő számos balesetről volt hírhedt, de mivel a Trabantunknak 80 km/óra volt maximális sebessége, nagy veszély nem fenyegetett. Az utazás a végtelenségig tartott, de szerencsésen érkeztünk a célunkhoz.

Ezen az utazáson jöttem rá, mennyire elveszettek voltak a szüleim, és mekkora szükségük volt a térképolvasás tudományára. Miután könnyen megtaláltuk a Belgrádból kivezető utat, azonnal kineveztek a csapatunk hivatalos navigátorának.

Nagyon kevés pénzzel utazhattunk külföldre, magánlakásokban szálltunk meg, egyik házigazda ajánlotta a következőt. Nekünk, ez akkoriban, természetesnek tűnt. Belgrádi házigazdáink elintézték, hogy egy ismerősüknél lakjunk, az Isztriai-félsziget szlovén oldalán, Koperben. Nagyon megkedveltem ifjú házigazdánk Mikitzu névre hallgató macskáját, de csak keveset lakhattunk vele, mert a fiatalember tudomásunkra hozta, hogy zavarja a jelenlétünk. Szállás után kellett nézzünk. Izolában, az Isztriai-félsziget horvát oldalán találkoztunk a kétgyerekes fiatal házaspárral, akik ideadták a szép lakásuk kulcsát, kellemes időtöltés kívántak, és elutaztak szabadságra Olaszországba. Visszatekintve is hihetetlen azoknak a fiataloknak a nagyvonalúsága, irántunk való bizalma.

Két gondtalan hetet töltöttünk az izolai tengerparton. Apámnak időközben eszébe jutott, hogy autóval átmenjünk Olaszországba. Nem szökni akart, hiszen a zsebünkben volt már a kivándorlási jóváhagyás, csak kíváncsi volt, ki akarta próbálni, meddig terjed a szabadságunk. Rövid út vezetett a határhoz, ahol valódi világpolgárok magabiztosságával mutattuk meg a román útlevelünket. A határőrök kedvesen, de határozottan megtagadták, hogy átengedjenek az olasz oldalra. A szabadság csak a jugoszláv állampolgároknak járt, a szomszédos szocialista országok lakosai előtt éppen úgy zárva maradtak a határok, mint bárhol a térségben. Tudtuk, nemsokára végleg elhagyjuk a szocialista tábort, úgyhogy nem rázott meg az elutasítás, mégis kissé csalódottan tértünk vissza Izolába.

A házigazdáink hazajöttek, „visszafoglalták” a lakásukat és mi mentünk tovább a rengeteg ajándékkal, amit nekünk hoztak Olaszországból. A mai napig is csodálkozom a szinte ismeretlen emberek irántunk tanúsított jóságán, és őszintén sajnálom, hogy a nevüket sem tudom.

Három szakaszban jöttünk hazafelé. Halványan emlékszem Abbáziára, a román nyelvet ismerők szemszögéből furcsa nevű Pulára, Fiume kikötőjére és a Plitvicei tavakra. Abban az időben vetítették nálunk a Karl May könyvei alapján készült indiános filmeket, a szőke, kékszemű, bátor Old Shatterhand és a vértestvére, a nemes indián (manapság őslakosoknak mondjuk) Winnetou történeteit. A filmeket a dalmát hegyekben forgatták, ezért is bűvöltek el az ezekből ismert tájak. Belgrádban egy szédületes, bőrtokba bújtatott tőrt kaptam ajándékba, amit büszkén viseltem az övemen és csak azért sem akartam pillanatig sem megválni tőle, mert éppen olyan volt, amilyet a filmben viseltek a főszereplők.

Áthaladtunk ismét Dalmácián, Bosznián, következett újra Belgrád, majd Temesváron keresztül érkeztünk haza Nagyváradra.

Eltelt a nyaralás, készülődni kezdtünk a kivándorlásra, ami eltartott 1970 márciusáig. Fogalmunk sem volt arról, hogy ez esetben az idő valóban pénz, hiszen lekéstük a németországi jóvátételt és a fényes ausztráliai jövőnek is befellegzett.

(Soha ennyi pénzem nem ment el nyaralásra. Ha jobban belegondolok, a tudatlanságunk miatt elveszített összegből, euróra átszámítva kijönne egy világkörüli hajóút.)

Visszatekintve, közel fél évszázad távlatából döbbenetesek a bennünk és a világban végbement változások. Ezzel kapcsolatosan Friedrich Torberg anekdotája jut eszembe: 1938-ban, az anschluss (Ausztria Németországhoz csatolása) idején egy bécsi zsidó vigasztalni próbálja a barátját: „Drága barátom, gondolj bele, mi most történelmet élünk.” A kétségbeesett barát állítólag azt válaszolta, hogy „Történelmet? Én jobban szeretném a földrajzot megélni”.

Mi, 1969-ben és 1970-ben a történelmet és a földrajzot is megéltük. A régi, „boldog Jugoszlávia” számos élet árán darabjaira szakadt, amivel alaposan megváltozott Európa térképe. A mi kis családunk már biztonságból, Németországból, illetve Svájcból figyelte a 90-es évek tragikus balkáni eseményeit.

Anyám jóvátételének elvesztése nagy érvágás volt, de azt, hogy mégsem Ausztráliába mentünk, az időhúzás szerencsés hozadékának tekintettem. Mégis más Európában élni, közelebb, de nem túl közel az óhazához. Értékelni tudtuk az európai kultúra remekeit, a Stonehange-t, a Louvre múzeumot, Versaillest, a Kölni dómot, a reneszánsz remekeit és persze az édes mustárba mártott bajor kolbászt. Ritkán láttuk ezeket a kulturális csodákat, de jót tett nekünk az a tudat, hogy bármikor megnézhetjük.

Többször kellett turistáskodjak Ausztráliában, ameddig felfedeztem és csodálni kezdtem azt a hatalmas, új világot, illetve tiszteljem a lakóinak nyugodt, szinte naiv őszinteségét.

Néha eljátszom a gondolattal, milyen lett volna az életünk, ha 1969-ben Ausztráliában telepszünk le. A kérdés retorikai, nincs rá válasz. Azonban ahogy elnézem az utóbbi évek változásait Európában, kezdem úgy érezni, hogy mégis jobban illene hozzám Ausztrália.

 

Németből románra fordította: Hava Oren. Magyar változat: Simon Judit

Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az erport.ro portálon publikál.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!