A klubvezetőnek a csatornásokról

2020. 06. 30. 20:51

Az emlékek, az élmények néha kommunikálnak. Magyari Sára néhány nappal korábbi, A csatornás és a klubvezető című jegyzetünkre reflektál.

 

Ifjú titánként évekig laktam a temesvári cigánysoron, akkor még nem romáknak nevezettek között. Nem beszéltem a nyelvüket, de ők beszélték az enyémet s persze románul is jól, volt, aki németül is, szerbül pedig szinte mindegyikük tudott. Írni viszont csak én tudtam a környéken. Ezért én lettem a levélíró, pontosabban a levelezőlap-író. A felnőtt korú férfiak jó része börtönben ült, s a kint levő asszonyokkal leveleztek. Arra kíváncsi lennék, a pasasoknak ki írhatta a leveleket odabent a börtönben. Megállapodtunk, heti két alkalommal vagyok hajlandó elmenni a postára velük levelezni, cserében hagyják, hogy tanuljak a gyerekeikkel.

A szemben lévő oldalon volt egy autószerelő műhely, az előtt néhány kivágott fa, ez volt az iskola melegebb időkben. Bevallom, senkit sem sikerült megtanítanom írni-olvasni, de a minket, vagyis a gyerekeiket felügyelő vénebbecske cigányemberrel beszélgettünk néha. Meg akart győzni, ne menjek már az iskolába tanítani, menjek inkább külföldre dolgozni; majd a fia szerez nekem munkát, miután kijön a börtönből.

Közben a sok félárva gyerek gyakran lógott az akkori lovagomon. Mármint szabályosan lógtak rajta. Mikor jött hozzám, már az úton elébe szaladtak, ölelgették, felkapaszkodtak a hátára s igen meglepően tatăl-meu-nak szólították. Aztán egy éjszaka nagyon későn jöttem volna haza, s a téren megtámadott két suhanc, nem a mieink közül valók. Nagyon féltem, segítségért kiabáltam s megpróbáltam elszaladni. Ki is jött az öreg cigány két fiatalabbal, s mondták, hogy most menjek be nyugodtan a házba. Zárjak be mindent, s reggelig ki se jöjjek, ki se nézzek. Soha nem beszéltünk arról az éjszakáról, de az igazság az, hogy onnan kezdve én nagy biztonságban éreztem magam.

Aztán egyik este valahova készülve nagyon kicsinosítottam magam és libegtem a villamosmegállóba, mikor a szomszéd ház első emeletének ablakából a cigányasszonyok megdobáltak tojással. Én azt senkinek sem kívánom: nagyon kemény a nyers tojás, mikor az ember fején szétloccsan. S mikor az a nyákos belseje lefolyik a hajon, arcon, az kimondottan undorító. Érdekes: az ütésekre, a fájdalomra, a hideg nyák szétfolyására emlékszem és arra, hogy nem értettem, miért teszik. A mai napig nem tudom, mit tehettem, hogy ez lett a vége. Nem szerettem el egyik cigánylegényt sem, írkáltam a furi leveleiket a börtönlakóknak, de biztosan történt valami, amit én, a tanult, magyar, nő nem érzékeltem. Hamarosan elköltöztem onnan. De a mai napig, ha arra járok, valahogyan otthon érzem magam a cigányok között.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!