1918-1920: Az impériumváltás stációi 2.

2018. 04. 04. 22:14

Dr. Fodor János, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem tanársegédje volt Az erdélyi magyarság 100 éve tematikájú történeti sorozat első előadója. A Szacsvay Akadémia évadnyitó rendezvényének vendégével Szilágyi Aladár beszélgetett a nagy háború vége és a Trianoni békediktátum közötti időkről.

 

A Kolozsvárra bevonuló román hadsereg kürtösei

A beszélgetés első részét ITT olvashatják.

 

Nemrég adtuk ki egy váradi postamesternek, Mozog Nagy Imrének éppen ezzel a korszakkal kapcsolatos emlékiratait, Jár a baka, jár címmel. A memoárból kiderül, hogy a román megszállást követően azért nem lehetett máról holnapra csak úgy kipaterolni a magyar apparátust, mert például a postán is szükségük volt rájuk. Évek telnek el, amíg sikerül kiszorítani őket, illetve arra kényszeríteni, hogy tegyék le a hűségesküt a román államnak.

 

Igen, a hatalomváltás fokozatosan történt. Az első lépcsőfok nyilván az, amikor a legfelső, a közvetlen politikai elitet váltják le, a főispánokat, a polgármestereket, de az adminisztráció különböző szintjeire is akkor hatolnak be, illetve ott, ahol találnak megfelelő román tisztségviselőket, velük cserélik le őket. Ahol nem, ott pedig akár letette a hűségesküt, akár nem, annak ellenére a helyén maradhat egy ideig. De az is jellemző, hogy Marosvásárhelyen, illetve Maros-Torda vármegyében erőszakkal visszatartják őket a szakavatott román munkaerő hiányában. Továbbá az is érdekes aspektusa az egésznek, ahogyan a magyar kormány titkos csatornákon keresztül próbálta a menesztett tisztviselők és tanítók kérdését kezelni. Ez részben sikerült is, valamelyest anyagi juttatásokban részesítette ezeket a kirúgott embereket, többnyire a vasúti hálózaton keresztül, de különböző szervezetek is bekapcsolódtak ebbe az akcióba. Ez ideig-óráig elég jól működött. A tisztviselők zöme végül elhagyta az országot, Magyarországra települt át. A szerencsésebbek, akiknek jobb kapcsolati hálójuk volt, azok hasonló tisztségbe helyezkedtek el, a többiek pedig sajnos, a vagonlakók sorsára jutottak.

 

Mielőtt még továbblépnénk, hadd szóljunk arról, hogy december elsejét követően, ennek a félig megszállott országrésznek a területén is felpörögtek az események, hiszen adott pillanatban Apáthy István professzor, Erdély kormánybiztosa megpróbálta menteni a menthetőt. Felvette a kapcsolatot Berthelot tábornokkal, és azzal a naiv javaslattal állt elő, hogy „inkább a franciák szálljanak meg bennünket, mint a románok”…

 

Valóban voltak hasonló jellegű felvetések, azonban be kellett látni, hogy erre nézvést nem volt se szándéka, se kapacitása a Balkánon tartózkodó antanthadaknak. De azt is meg kell említeni, hogy nem csupán egy bizonyos szituációról van szó, hanem egyes tábornokok sajátos döntései is meghatározták a helyzetet. Amikor nem tartották be a katonai konvenció előírásait, a belgrádi egyezmény, avagy éppen a Vix-jegyzék zűrös esetében, minél messzebbre igyekeztek kitolni a demarkációs vonalakat. Ezek is sajátos módszerei voltak ennek a korszaknak. Megjegyzendő, hogy ennek ellenére vagy ezzel együtt, magyar részről továbbra sem volt mérvadó vagy egységes katonai ellenállás, leszámítva a Székely Hadosztály rövid tevékenységét, amely ideig-óráig Csucsa vonalánál feltartóztatta ugyan a román csapatokat, de utánpótlása nem volt. A politikai szándék az volt, hogy vissza kell őket vonni a demarkációs vonal mögé. Végeredményben a Tanácsköztársaság idején szüntették be a harcokat, tették le a fegyvert. Azon kívül nem létezett egységes koncepció a fegyveres ellenállást illetően, ez Károlyi pacifista hozzáállásának az eredménye volt. Politikai szinten természetesen léteztek különböző vélemények és próbálkozások is: az 1918. november végi marosvásárhelyi, vagy a december 22-i kolozsvári nagygyűlések, melyeknek akár nagyobb jelentőségük is lehetett volna, ha felül nem írják az eseményeket a katonapolitikai realitások.

Dr. Fodor János és Szilágyi Aladár az Erport interjúsarkában

 

Tudjuk, a történettudomány nem dolgozik a „mi lett volna, ha” kategóriával, de a kérdés mégiscsak az, mi történhetett volna, ha mégis összeszedik valamelyest a széthullott haderőt, miközben a magyar hadsereg csupán részben volt magyar? Mivel eleve jelentős arányt képeztek a nemzetiségek, nem sok esély volt erre, arról nem is szólva, hogy  több mint négy évig tartó harcok után, a katonáknak tényleg elegük volt a háborúból… Megvolt-e a reménye annak, hogy nagyobb ellenállást fejtsenek ki, s ezzel valamit is fordítsanak a történelem kerekén?

 

Egyáltalán nem valószínű. És a történészek egyetértenek abban, hogy a harci morál a négy éves háborúskodás után mennyire alacsony volt. A Székely Hadosztály végzett toborzást, majd a későbbiek során a Vörös Hadsereg is, de ez nem volt igazán sikeres. Felálltak ugyan hadosztályok, létrejött egy katonai erő, de nem akkora, mint amire számítottak, az emberek nem álltak be tömegesen a sereg kötelékébe. Enélkül pedig nem lehetett megvédeni Erdélyt az óriási túlerővel szemben.

 

A témával kapcsolatban olvastam egy pikásnak mondható dolgot: A Székely Hadosztálynak állandó dilemmái voltak, hiszen adott pillanatban „vállvetve” kellett a Vörös Hadsereg oldalán harcolniuk, ugyanakkor tudták azt, hogy mi történik a Tanácsköztársaságon belül. Adott pillanatban itt, az Érmelléken még össze is csaptak egymással.

 

Jellemző, hogy mindezeket nem lehet ideológiailag meghatározni, a Székely Hadosztálynak a zöme letette a fegyvert, kisebb része viszont átállt a Vörös Hadsereghez harcolni, nyilván nem egy bolsevista „közös cél“ érdekében, hanem a haza védelmében. Parancsnokuknak, Kratochvil ezredesnek egyáltalán nem volt célja, hogy legitimizálja a Tanácsköztársaságot.

 

Annak van-e nyoma, hogy a Székely Hadosztály egy része latolgatta, hogy inkább álljanak a románok mellé, a bolsevikok ellenében, s ezzel próbáljanak kicsikarni valamit az erdélyi magyarok javára az antanttól?

 

Igen, ez az egyik verziója lett volna a békeajánlatuknak, de a hadosztály többsége ezt nem fogadta el.

 

Március 20-án átadják az úgynevezett Vix jegyzéket, volt egy olyan elképzelés, hogy alakítsanak ki egy semleges övezetet a magyarok és a románok között. Nagyszalonta-Nagyvárad vonaláig jöhettek a románok, a magyarok pedig Debrecen határán állomásoztak volna. De ez nem valósult meg a gyakorlatban, igaz?

 

Nemhogy nem valósult meg, ez már Károlyiék számára is elfogadhatatlan volt. Károlyi politikájának a kudarcát és bukását is eredményezi. Kijelenti, hogy ezt nem lehet fegyveres erők nélkül tovább folytatni, s ezért is dönt úgy, hogy a szociáldemokraták mellett be kell vonni a kormányba a kommunistákat is. Csak hát a szocdemek nem árulják el neki, hogy ők másként gondolkodnak, s így döntik meg az addigi hatalmat A defenzív politika Erdélyre nézve nem vált sikeressé, bár a Felvidéken ért el sikereket a Vörös Hadsereg, de a bevonuló román hadaknak már nem tudott ellenállni.

 

Váradon 1919. április 20-án szűnt meg a Tanácsköztársaság, amikor elsepertek innen a vörös katonák. Nem volt semmi ellenállás, amikor bevonultak a románok.

 

Nagyváradon rövid ideig, pár hétig a Tanácsköztársaság vette át a hatalmat, keletebbre viszont, Erdélyben inkább kettős hatalom időszakáról beszélhetünk, ami kevésbé volt jellemző azokon a településeken, ahová később vonulnak be a románok. Nagyon rövid ideig párhuzamosan működik a magyar és a román adminisztráció, néha akár együtt is működve, de ez nem volt mindig jellemző. A közhangulat pedig igen változó lehetett. Volt, ahol eltűrték a hatalomváltás következményeit, de például Köröstárkány esetében tudjuk, hogy mekkora tragédia következett be.

 

Kevésbé ismert, hogy már 1919 decemberében éppen Váradon indul egy monstre per, Csécsi Nagy Imre ezredes és nyolc társa ellen. Ijesztő az egész, Kolozsváron a hadbíróság első menetben mindenkit halára ítél, államellenes összeesküvés vádjával, amit Horthyékkal szövetkezve hajtottak volna végre. Másodfokon, Nagyváradon már kevesebb a halálos ítélet, végül néhányukat felmentik, a többiek megússzák pár év börtönnel.

 

Ez tényleg nem ismert epizód, valóban érdemes volna utána járni és felgöngyölíteni a történteket. Ebben az időszakban bizony, előfordultak ilyen villongások, a hatóságok kikezdik a magyar elitet. Apáthy Istvánt is letartóztatják, előtte Paál Árpádot és társait, akik a Székely Köztársasággal próbálkoztak. Ekkor még javában zajlik a békekonferencia Párizsban, s ez egyfajta nagyvonalúságot kívánt volna a román adminisztráció részéről, tehát ekkor még nem tehettek meg túl radikális lépéseket. A későbbiekben ez is változott.

 

Zárjuk azzal, hogy végül 1920. június 4-én aláírták a trianoni békeszerződést, ami véget vetett minden magyar ábrándnak. Ezt mennyire reagálta le lényegileg és alapjában a magyar sajtó, illetve a közvélemény?

 

A sajtó végül is tudomást szerzett róla, néhány helyen tiltakoztak is ellene. Általános letargia követte ezt az eseményt. De fontos hozzátenni, hogy néhány olyan erdélyi politikus – akik egyébként hamarabb tudomást szereztek Bethlen Istvántól és más prominens személyiségektől erről a döntésről –, már elkezdték szervezni, a politikai passzivitásból kilépve az aktivitás felé terelni az erdélyi közvéleményt, hogy lehessen építeni, lehessen pártban gondolkodni. Először természetesen a kis köztársaságok létrehozásával próbálkoztak (kalotaszegi, székely, bánsági), de ezek végül sikertelen kísérleteknek bizonyultak. Ezt követően kezdődnek meg azok a szervezkedések, amelyek már Románia keretén belül próbálnak politikai képviseletet kialakítani. 1921 elején megjelenik Kós Károly, Zágoni Istvánnal és Paál Árpáddal közös röpirata, a Kiáltó szó. Ezeknek a törekvéseknek a közös gyümölcse is beérik, amikor 1922 decemberében megjelenik az Országos Magyar Párt, ami immár a folytonosságot jelenti.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!