Temesvártól Marosvásárhelyig 2.

2019. 01. 14. 18:50

Vannak arra utaló jelek, hogy a hatalom ki akart robbantani valahol egy, a korábbi etnikai összeütközésekre épülő fegyveres konfliktust, amelyet arra használt volna föl, hogy átmenekítse és megszervezze a hírszerző szolgálatot – fogalmaz Szilágyi Aladár interjújának második részében Dr. Nagy Mihály Zoltán főlevéltáros, az 1990 márciusi marosvásárhelyi események előzményeiről, hátteréről.

Dr. Nagy Mihály Zoltán főlevéltáros   Fotók: Erport.ro

A beszélgetés első részét itt olvashatják.

 

Ami Marosvásárhelyt illeti, ugyan ott is voltak 1989 decemberében tragikus események, de már a rendszerváltás utáni első hetekben érződött, hogy ott igazán nagy baj lesz…

 

Hadd menjünk kicsit vissza a történetben. Marosvásárhely 1945 után magyar szempontból felértékelődött. Ha megnézzük a város magyar kulturális életét – főleg 45 előtt –, legyünk őszinték: olyan sok mindennel nem büszkélkedhetett. 45 után viszont még a Magyar Autonóm Tartomány megjelenése előtt Marosvásárhelyen színházat szerveznek, majd oda költöztetik az orvosi-gyógyszerészeti egyetemet, az autonóm tartomány megalakulása után pedig magyar kulturális központtá alakul. Az ottani értelmiségiek, főleg az írók, eléggé balosak voltak, a magyar polgári Kolozsvárral szemben megteremtették az új, forradalmi ideológiát valló magyar értelmiségi köröket, lapokat, folyóiratokat, az Állami Könyvkiadónak is voltak ott részlegei.

Az értelmiség jelentős része az 50-es, 60-as években együttműködik a rendszerrel.

Miután a rendszer kezd megváltozni, és ezt az értelmiségi kört kiszorítja a hatalomból, akkor rendszerellenesekké kezdenek válni. Ez az értelmiségi kör még '89 decemberében is jó bukaresti kapcsolatokkal rendelkezik. Ismeri Iliescu és körét, ismeri az új politikai hatalmat, amely Bukarestben szerveződik. Itt Király Károlynak a szerepét kell kiemelni. Ez az elit abban gondolkodik, hogy legyen egy magyar érdekvédelmi szervezet, de mindenképpen együtt akar működni az új központi erővel, a Nemzeti Megmentési Fronttal. Azt gondolják, hogy az az alku – valójában ennek az értelmiségi rétegnek az egész élete arról szólt –, amelyet kötöttek a bukaresti hatalommal, nagyon jó. S a bukaresti hatalom – úgy néz ki ’89 decemberében, még talán ’90 januárjának elején is – hajlandó alkudozni ezzel a magyar értelmiségi réteggel, az egykori pártnomenklatúra embereivel, akikhez csatlakoznak más helyi magyar csoportosulások, és ez az új magyar elit bekerül az újonnan szerveződő megyei és városi államigazgatásba, ahol komoly pozíciókat töltenek be. Ők döntenek az élelmiszerellátásról, arról, hogy a gyárak hogyan dolgozzanak, stb. Tehát egyik napról a másikra ők, akik ki voltak szorítva a hatalomból, a mindennapi problémák tevékeny megoldásában vesznek részt, s ez mindig Bukarest támogatásával történik. Ez az alku ’89 decemberében, ’90 januárjában jól működött. Megjelenik egy olyan értelmiségi réteg is, amelynek tagjai kevésbé kompromittáltak, kevésbé voltak benne az előző nomenklatúra-rendszerben, ők másképpen gondolták a politikai szervezkedést is. Nem csak Bukaresttel alkudozva akarták megoldani a helyi problémákat, hanem követelésekkel is előálltak.

 

Nemde, a tanügyi kérdésekkel kezdték…

 

Igen, az első követelésük az iskolaügy volt. Alá tudom támasztani: annak idején, Szilágysomlyón mi is a román osztályokból kiválogattuk a magyar diákokat és létrehoztunk egy magyar osztályt. Természetes igény volt az önálló magyar iskolák visszaállítása, akkor Marosvásárhelyen még 52 százalékos magyar többség volt. Jogos volt a magyar oktatási rendszer felépítése. Ez a középiskolákat és az általános iskolákat érintette, illetve nagyon érzékeny kérdés volt az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem. Arról az egyetemről van szó, amelyet 1945-ben kiebrudaltak Kolozsvárról, azzal a céllal, hogy majd úgyis elsorvad, de Marosvásárhelyen mégis szárba szökkent. Ez az egyetem a ’80-as évek közepén még 70-80 végzős magyar diákot bocsát ki, a ’89-90-es tanévben már csupán tizenvalahány magyar orvostanhallgató végzett. A magyar oktatási rendszer kiépítése és az anyanyelv minél szélesebb használata érdekében létrejön egy szervezőbizottság. De nemcsak az iskolák, az egyetem keretében, hanem a közigazgatásban és az élet más területein is egyre határozottabban követelik a magyar nyelvhasználat bevezetését.

 

Ennek felemelő mozzanata volt a február 10-i könyves-gyertyás tüntetés…

 

Igen, és itt jön az, hogy egy ideig működött az alku. Jól működött az az alku, amit Király Károly kötött a bukaresti hatalommal. De az az elvárási horizont, amit Király várt volna el Bukaresttől, már a felsorakozó magyar tömegek kéréseit is tartalmazta. Az új értelmiségi réteg egyre erősebben követelte az anyanyelvhasználatot, iskolahasználatot, felvetették a proporcionalitás kérdését, az etnikai arányok figyelembe vételét a helyi közigazgatásban. Ám ezeket a problémákat már nem lehetett Bukaresttel megoldani, ezeket helyben kellett orvosolni. Itt következik be a marosvásárhelyi helyzetnek a tragikuma: a helyi román elit megijed azoktól az elvárásoktól, amiket a marosvásárhelyi és a Maros megyei magyarság fogalmaz meg. Az, hogy ezek az események oda kulminálódtak, ahová, igazából azt bizonyítja, hogy ez a magyar és a román társadalom, mai szociológiai meghatározással élve: párhuzamosak voltak. Sokszor azt mondják, annak idején azért tudtak Németalföldön, Hollandiában, mind pedig Belgiumban megegyezni a különböző nemzetek, mert a százéves háború megtanította őket arra, hogy teljes pusztulást eredményezhet, ha nem ülnek le tárgyalni egymással. Marosvásárhely környékén soha nem volt olyan atrocitás a történelem folyamán, amikor a két nép egymásnak esett volna, és tömeges népirtást követtek volna el. Marosvásárhelyre mindig úgy tekintett a magyarság, hogy az a „székely főváros”, „a mi fővárosunk”, és a ’45 után kialakított államigazgatásban, kulturális életben ez a tudat még föl is erősödött.

A vásárhelyi magyar elit nem tudott tárgyalni a román elittel, mert a román elit nem is nagyon létezett.

Nem voltak meg azok a történelmi hagyományok, hogy ha konfliktusok keletkeznek, azokat békés úton hogyan oldják meg. A román elit csak annyit tudott, hogy 1940 és 44 között, amikor bejött a magyar közigazgatás, a bevonuló magyarok mit tettek. Sáromberke, amelynek környékén románellenes atrocitások történtek, nincs messze a várostól. Azt tapasztalták, ha valamelyik etnikum a hatalmat a kezébe veszi, akkor igazából a sérelmek jönnek elő. 1990-ben Vásárhelyen a románok nem örülnek annak, hogy a patikákra magyarul is kiírják: „gyógyszertár”. Egyáltalán nem örülnek annak, hogy mindenfelé magyar feliratok jelennek meg. A két elit nem tud megegyezni. Hogy a Vatra Românească honnan került elő, ez egy nagyon érdekes kérdés. Kik ezek az emberek? Honnan jöttek? Korábban hol dolgoztak? Egyáltalán: Maros megyeiek-e vagy sem? Ilyen kutatást tudtommal még nem igazán végeztek. Egy biztos: a román és a magyar elit képtelen megegyezni. Sőt, míg a magyarok február 10-én békésen az utcára vonulva tüntetnek, és minden alkalommal demokratikus eszközöket alkalmazva szólaltatják meg jogos igényeiket, addig a románok uszításról beszélnek, a román tömegek képviseletét felvállaló Vatra szeparatizmusról beszél, Erdély elszakításával riogat.

 

Emlékszem arra, hogy valakik a postahálózaton keresztül félretájékoztató, hergelő távüzenetek özönével árasztották el a régiót…

 

Egy román politikai tömörülés a román etnikai fölényt igyekezett átmenekíteni, holott az ő számarányuk kisebb volt a városban, viszont a közigazgatásban, az államéletben, az iskolában és mindenhol fölülreprezentáltak voltak. Ők ezt a szupremáciát akarták megőrizni. Észak-Erdélyben már ’44 őszétől ilyen viták vannak, amikor bevonul a román közigazgatás, hogy ki szervezze meg a demokratikus államigazgatást, sikerül-e a ’40-44 között megszerzett szupremáciát a magyaroknak megőrizniük, vagy sem. A románok ’90 után biztosítani akarják a román fölényt. S minden olyan intézkedést, amelyik a közigazgatásban és egyebütt igyekszik garantálni az etnikai számarányt a pozíciók elosztásában, a román szupremácia gátjának tekintenek. A ’70-es és a 80-as éveket egy nagyon erős nacionálkommunista ideológia jellemzi, amely megjelenik a tankönyvekben, a napi sajtóban. A Budapesten kiadott háromkötetes Erdély története miatt óriási viták zajlanak, s ez mindenhova leszüremlik. Ami 1990 tavaszát illeti, felvetődik a kérdés: vajon a Vatra Românească volt az, amelyik azt a bizonyos táviratkampányt egymaga megszervezhette? Ilyen titkosszolgálati módszereket jellemzően más, profibb szervek használnak, ilyen módszerekkel a titkosszolgálatok élnek. Abból, ahogyan a posta megszervezi a táviratakciót, és amikor bejönnek Marosvásárhelyre rendőri és katonai felügyelettel a román falusi tüntetők, abból már lehet látni, hogy az a román-magyar etnikai konfliktus, amely a szupremácia megőrzéséből indult ki, és a Vatra által is fölhergelt tömeg megszervezésével, utaztatásával folytatódott, mindaz, ami Marosvásárhelyen történt, az a titkosszolgálatok műve volt. A titkosszolgálatok meglovagolták azt a hangulatot, ami ott kialakult. Valószínűleg van köze a Securitate újraélesztésének ahhoz, hogy ez az etnikai konfliktus etnikai zavargássá és nyílt fegyveres támadássá alakuljon. Egyes magyar történészek használják azt a kifejezést, hogy a „marosvásárhelyi pogrom”. Román történészek csak a „violenţe etnice”, tehát az etnikai konfliktus besorolásig mennek. Sok esetben ők pont azt írják le, hogy ennek a konfliktusnak a kimenetele a románok számára volt véresebb.

Király Károly sűrűn telefonálgat Bukarestbe, várják, hogy jöjjön Iliescu, várják, hogy Bukarest oldja meg a konfliktust. És Bukarest napokig hallgat, nem old meg semmit.

Csak március 23-án küldenek le egy bizottságot, hogy úgymond, kivizsgálják az eseményeket, miután már lezajlottak. Miért nem lépett Bukarest? Miért nem lehetett bevetni a katonaságot? Féltek attól, ha a katonaság beavatkozik, akkor a szembenállók fegyvereket fognak használni, ahogy ’89 decemberében az „igazi forradalmárok” tették? Mert akkor lefegyverezték a katonákat… Talán attól tartottak, hogy a katonaság még nincs felkészülve arra, hogy egy ilyen tömeg ellen föllépjen, és féltek attól, hogy netán ezeket a fegyvereket megszerzik? És hamarosan bekövetkezett a „fordulat” a Securitate soraiból megalakult a Román Hírszerző Szolgálat, a SRI. Kevesen vonulnak nyugdíjba, és nagyon kevesen vannak, akik a régi apparátusból nem vállalnak szerepet az új szervben, átmenekítik magukat.

 

Annak idején számos külföldi rádió és televízió helyszíni adásban közvetítette a fejleményeket…

 

A másik izgalmas kérdés (főleg a bukaresti eseményekre utalok): azt mondják, ez volt az első olyan forradalom, amit tévében lehetett nézni. Érdekes az a gyorsaság, ahogy Marosvásárhelyen is megjelennek a külföldi tudósítók, filmeznek, rádióinterjúkat készítenek. Egyesek evvel kapcsolatban is a külföldi titkosszolgálatokat emlegetik. Feltételezik, hogy Máltán nem csak újraosztották az érdekszférákat, hanem területi hovatartozásoktól is döntöttek volna. Sokat mondó, hogy ilyen etnikai jellegű konfliktus a marosvásárhelyinél hamarabb is volt, március 15-én Szatmárnémetiben. Szatmárról és környékéről is tudunk ilyen típusú táviratozásról, tudjuk, hogy katonatisztek jelentek meg, akik azt terjesztették, hogy a magyarok ki fognak menni az utcára, és fegyveres konfliktus lesz, satöbbi, satöbbi. Tehát vannak arra utaló egyértelmű jelek, hogy a „hatalom” ki akart robbantani valahol egy, a korábbi etnikai összeütközésekre épülő fegyveres konfliktust, amelyet arra használt volna föl, hogy átmenekítse és megszervezze a hírszerző szolgálatot. A fene se tudja, egy biztos, hogy az az új bukaresti román elit, amelyik megszervezte magát, megijedt azoktól a követelésektől, amelyeket az erdélyi magyarság immár nemcsak személyeken keresztül, hanem tömegeket mozgósítva, utcára vonulva próbált érvényesíteni. Mindez túllépte Iliescu és köre ajánlatát. A magyarság elvárási horizontja sokkal magasabb volt, mint az az ajánlat, amit a román politikai elit kínált volna. Iliescu abban is érdekelt volt, hogy meggyőzze az új magyar politikai elitet: túl messzire mentetek, túl sok itt a kérés, vegyetek vissza a követelésekből…

 

Ami a Marosvásárhelyen történtek következményeit illeti, alig egy évtizeden belül megfordult az etnikai arány, a magyarok kisebbségbe jutottak, s az akkori igényekből alig valósult meg valami. Közérzetük romlásához, szinte pánikszerű menekülésükhöz hozzájárult az is, ahogyan még ’90 tavaszán az államhatalom, a jogalkalmazó apparátus egyoldalúan szankcionált. Csak kisebbségieket, cigányokat és magyarokat találtak bűnösöknek, románokat nem.

 

Igen, alig zajlanak le az események, már március 28-án roma személyeket tartóztatnak le, és 29-én el is ítélik őket, példátlan gyorsasággal zajlott le ez az ítélkezés. Végül a marosvásárhelyi események miatt harminc magyar embert ítéltek el, kettőt 15-15 évre, másokat kevesebb börtönbüntetésre. Tavaly iktatták a strasbourgi Emberjogi Bíróságon azt a jogos panaszt, hogy Románia nem tett meg mindent annak érdekében, nem vett igénybe minden jogeszközt arra, hogy felderítse: mi is történt valójában Marosvásárhelyen 1990. márciusában. Hogy ez a 36 oldalas beadvány elég lesz-e vagy sem, nem tudom. Mindenesetre ez a próbálkozás is jelzi: ennek az ügynek a tisztázása nem csak a történészekre tartozik, és nem csak az emlékezet megtisztításáról van szó, hanem a jogi következmények tisztázásáról is. Hiszen embereket ítéltek el jogtalanul, és ezen emberek múltját kellene tisztázni. Valószínűleg az emberjogi bíróság Romániát arra fogja kötelezni – mint ahogy a 89. decemberi események kapcsán is tette –, hogy újabb vizsgálatot rendeljen el. Ez a vizsgálat is valószínűleg katonai ügyészségre fog kerülni.

Kérdés, hogy a katonai ügyészségre be lehet-e nyújtani egy történészekből álló bizottság által készített tényfeltáró jelentést.

Érdekes, fontos feladat volna úgy megfogalmazni ezt a tényfeltárást, hogy az eseményeket tisztázó jogi procedúrában is megállja a helyét. Magyarországon 1989 után fölállítottak egy ilyen történész bizottságot, amelynek Ormos Mária volt a vezetője. Ez a szakbizottság megállapításokat tett, s ezeket bizonyos esetekben a jogalkalmazó, a bíróság figyelembe vette. Igaz, Magyarországon se történt meg a lusztráció, a tisztogatás, de legalább egy komoly történész bizottság által készített jelentést letettek az asztalra. Ha netán a román bíróság, a katonai ügyészség végre-valahára elindítaná a folyamatot, akkor érdemes lenne egy, akár vegyes román-magyar történész bizottságot felállítani, amelyik objektíven, a jogi nyelvezetnek is megfelelően tárná fel az eseményeket. Nagyon sok dokumentum, cikk, könyv, film áll a kutatók rendelkezésére. A legjobb román dokumentumfilm Ileana Gaiţă 2006-ban készült filmje. Amikor lejátszották három részben, marosvásárhelyi román értelmiségiek felháborodva tiltakoztak ellene, a román televízió elnökétől követelték, hogy vegyék le a filmet az adásból, és büntessék meg a rendezőjét. Ez a dokumentumfilm azért jó, azért hiteles, mert a készítője elment a Görgény-völgyi román falvakba, és ott megszólaltatott olyan embereket, akik 90 márciusában részt vettek a marosvásárhelyi „hadjáratban”. Egyikük, aki az ágyat nyomta, mert szinte lebénult a magyarokkal való verekedésben, elmondta, hogyan vezették őket félre. A filmből kiderül, hogy volt egy nagyon kemény akció, mely mögött nem valamelyik politikai szervezet állt, hanem egy profi „szolgálat”. Azok tudnak ilyen gyorsan és hatékonyan dolgozni. A riportalany elmondja, sajnálja, hogy félrevezették, és ilyesmibe keveredett, elmondja, hogy igenis, a katonaság is segített nekik a fölvezetésben, ahogy mentek a buszokkal. Szó esett arról, hogyan történt az a bizonyos táviratozás, azzal uszították őket, hogy a magyarok el akarják venni Erdélyt, azért mentek Marosvásárhelyre – s egy román vall minderről. Akadt olyan is, aki azt mondta: ha újra hívnák, ismét elmenne, mert úgy véli, most is jogtalan a magyarok követelése, miszerint magyar feliratokat, meg iskolákat akarnak. – A félelmek így jönnek elő az emlékezetből… Nagyon sok ilyen hasznos film van, amire tudnánk támaszkodni. Ha itt, napjainkban felállna egy ilyen történész bizottság, nagyon komoly, alapos jelentést tudna készíteni.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!