A befelé látás tisztasága
2018. 06. 11. 10:54Káli Istvánnal készített interjúja harmadik részében faggatja nemrég Nagyváradon is bemutatott, A szemfényvesztett című regényéről az írót Szilágyi Aladár.
Káli István író, könyvkiadó Fotó: Szűcs László
A beszélgetés előző epizódjait itt és itt olvashatják.
Ejtsünk szót „újabb írói nekifutásod” történetéről is. A Mentor Könyvkiadó válsága, majd megszűnte – gondolom – nem kis lelki gyötrelmet okozott, ugyanakkor talán egyféle felszabadultságot is hozott számodra?
Igen! Szellemi energiáim szabadultak fel. De 2010-ben, amikor a baj beindult, már akkor éreztem, hogy korom ellenére nekem más dolgom is van még az életben… Akkoriban, 2012-ben jelent meg Bíbor című regényem. Miután elindították a csődeljárást, a sok nyűg ellenére volt egy kis szabadidőm, megint úgy történt, mint a 70-es évek elején: gyűlt bennem a feszültség, a szelepek fojtották vissza azt, amit mondanom kellett, és éreztem, folytatnom kell az írást. Megjelent egy válogatott novellakötetem, két addig nem közölt elbeszéléssel. De már nagyon régóta hordoztam magamban a Szemfényvesztettet. Az, hogy valami ilyesmiről akarok írni, az a 90-es évek második felében bukkant elő bennem, amikor a Magyar Televízióban szép költeményeket szavaltak, verset jól mondó színészek. Ha jól emlékszem, Szabó Gyula előadásában halottam Áprily Lajos Bartimeus című versét, nagyon megtetszett, elolvastam vagy kétszer-háromszor. Adott pillanatban, már a 2000-es években beugrott, hogy jó-jó, Bartimeus a Krisztussal való találkozását követően visszanyerte a látását, de melyiket? A külső látását vagy a belső látását? Erről a Szentírás egy szót sem ír. Tulajdonképpen mi a különbség e között, hogy kifelé látni vagy befelé látni? Sokat foglalkoztatott, hogyan tudjam ezt megírni, mibe, kibe kapaszkodjam? – Csak saját magamba, mert rólam van szó… Körülbelül 55 éves voltam, amikor eljutottam a bölcsesség ama határára, hogy kezdtem befelé látni, igazán befelé látni. Addig is voltak nekem lelkiismereti problémáim, meg minden egyéb, de az a rendszeres befelé nézés akkor kezdődött el, akkor értem el a bölcsességnek azt az állapotát.
Ennek a regénynek amellett, hogy van egy jól felépített struktúrája, pontosan megszabott, órákra, percekre megjelölt regényideje, két, egymással váltakozó, egymástól eltérő szövegrészt tartalmaz. Az egyik normál betűkkel, a másik kurzív betűkkel szedett. Az előbbi, az, maga a történet egyes szám harmadik személyben fogalmazva, a kurzív szövegben viszont egyes szám második személyben szólítja meg önmagát a főhős. Ez hogyan jött így össze?
Eleinte egyes szám első személyben fogalmaztam. Meg kell mondanom, többeknek odaadtam véleményezésre. Mészáros Sándor, a Kalligram főszerkesztője mondta, hogy ez így, egyes szám első személyben túlterhelő, kicsit régies jelleget ad az egésznek, javasolta, hogy húzzam ki. Én meg úgy véltem, a lényegét veszi el a regénynek, ha mindezt kihúzom. Gondolkodtam, hogyan lehetne közvetlenebbé tenni, hogy ne egy ilyen nagy, belső monológ legyen az egész, bár nyilvánvalóan a központi figura utolsó éjszakáján elhangzó monológ. Ha valaki veszi a fáradságot, és csak a dőlt betűs szövegrészeket olvassa el, azért abból kijön valami… Arra kerestem választ, hogyan oldható meg szerkezetileg, hogy ne utánozzam Gabriel Garcia Márquez Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája című elbeszélését, amit írásszerkezetileg a világirodalom egyik remekének tartok. Márquez az első oldalon elmondja mi történt, miként történt, s utána 120 oldalon keresztül rágod a körmödet, hogy megtudd: miért történt. Én is ezt a szerkezetet alkalmazom, de hogy ne legyen puszta elbeszélés, nyilvánvalóvá kell tennem azt, hogy
az egyszerű emberek esetében a befelé való látás akkor erősödik, amikor a kifelé látás gyengül.
Amikor áttevődik a hangsúly, kevesebb információt hordoz, akkor a befelé látásra több idő meg energia jut. A befelé látásnak ez a vonulata a főhős párbeszéde önmagával.
Mondod, hogy voltaképpen önmagadat írtad…
Igen, elkerülhetetlenül.
Egy számodra otthonos közegben. Ez maga Vásárhely. Már amikor nekifogtam a regénynek, sejtettem, aztán valahol olvastam, hogy édesapád is szabómester volt, akár Kormos Albert. Indulásból feltűnt, mennyire ismered ezt a közeget, ennek a művészi szakmának az atmoszféráját meg az eszközeit, a mesterség terminusait.
Képzeld el, nekem a szüleim önmagukról soha nem meséltek, tehát a történetet magát ki kellett találnom. De a közeget ismertem, hiszen benne éltem. Akartam, nem akartam, megfigyeltem. De mindez 60 évvel ezelőtt történt. Érdekes módon magammal tudtam hozni ezt a hangulatot, mert annyira beleévődött a gyerekkoromba, hogy nem is tudtam mentesülni tőle. Amikor elhatároztam, hogy ezt a szöveget megírom, kerestem egy kapaszkodót, egy olyan kapaszkodót, amit többé-kevésbé ismerek. Hiszen amit az ember nem ismer, amit a prózaíró nem tapasztal, az hiteltelenné válik. Ezért egy női szabó a regény központi figurája, mert „hős”-ről nem beszélhetünk.
Káli István a május 25-i váradi Törzsasztal esten részletet olvas fel A szemfényvesztettből
Az állandó gyötrődései, vívódása, élete fordulataihoz hozzátartozik a női vonulat, hozzátapadnak a különböző kapcsolatai is – nagyon jól adagolod a dolgokat. Amikor úgy tűnik, minden elcsendesedik, minden a helyére kerül, akkor jön egy-egy fordulat, ugye. Ezek hogyan alakultak ki?
Önmagát írta a szöveg…
Apropó, erről hadd beszélgessünk még egy kicsit. Annak idején, amikor Krasznahorkai Lászlóval készítettem egy nagyinterjút – bár az ő világa teljesen más, mint a tiéd –, ő is elmondta, bevallotta, hogy adott pillanatban a szöveg fölülkerekedik az írón. És…
Abszolút!
És mint egy zsarnok, mögötte áll, úgy diktál neki…
Ali, ez a regény 510 oldal. Jó, hogy sokat hordoztam magamban, magammal. De 112 délután írtam meg, miközben délelőtt a kiadóban dolgoztam. 2016. január 5-én fogtam neki, közben voltam egy hétig Magyarországon, négy napig máshol, és május tizedikén este, 23 óra 4 perckor kitettem az utolsó pontot. Leültem írni, ott volt bennem az eleje, nem kellett visszaolvasnom, csak folytatnom azt, amit megkövetelt a szöveg. Írta önmagát! Ezt a csodát – mert annak nevezem – annak tudhatom be, hogy a Gondviselés azt akarta, hogy a kezemen át az jöjjön ki, ami a szívemből az agyamon keresztül kiárad. Semmi több, semmi több. Szinte nem volt semmi érdemem ebben a könyvben, csak annyi, hogy leültem és megírtam.
Tehát írás közben megvolt a folyamatosság olyan szempontból is, hogy nem nyúltál vissza, nem borogattad át…
Nem, nem. Tudtam, hogy mit akarok. Amikor leültem, elhatároztam, hogy alkalmazom a Marquez-szerkezetet. Ebben a regényben is az első oldalon, az úgynevezett indító tételben benne van, hogy Kormos Albert önkezűleg véget vet az életének. S az is benne van, hogy hogyan. Utána húsz tételen keresztül – mintegy matematikai bizonyításként –, húsz lépcsőn keresztül bizonyítom: miért történt mindez. Kellene – mint a matematikában – a következtetés levonása, de én képtelen voltam levonni, és az olvasóra hagyom, hogy a következtetést megfogalmazza. Ennyi történt.
Ami magát Kormos Albertet illeti, ugye, nem véletlenül nem egy elit értelmiségit vettél elő, hanem markánsan kispolgári figurát, egy szabómestert?
Ennek a könyvnek az a lényege, hogy amikor elkezdtem bölcsebb lenni, akkor elkezdtem azon is gondolkozni, hogy mitől lettem az, aki vagyok és az, ami vagyok. És mivel önmagamat nem tudom provokálni úgy, hogy a saját magamnak föltett kérdésekre válaszoljak – bár általában mások kérdéseire nagyon jó válaszokat adok –, ezért szükségem volt egy provokáló szövegre. Ezért kezdtem el írni ezt a regényt, hogy önmagamat provokáljam. Nem tudtam, hogy honnan induljak ki, kellett egy kapaszkodó. Azt gondoltam, az én életem meghatározó pontja a második világháború vége volt, amikor eldőlt, hogy Erdélyt egészében ismét Romániához csatolják. Lett egy társadalmi rend, ami akkor alakult ki. Az emberekben ugye, az életösztön dominál, az felülír mindent. Kénytelenek alkalmazkodni ahhoz a rendhez, amelyben élnek. És mindig bennük van a remény, hogy azok között az adott viszonyok között teljes életet tudnak élni. Ezért is mottója ennek a könyvnek, hogy „szüleim és mindazok emlékére, akik remélték, hogy az emberhez méltó élet nem mindig rendszer vagy hatalom kérdése”. De igen! – Erre jöttem rá. És azt akartam bebizonyítani, hogy az adott körülmények között a teljes élet élhető-e vagy sem. Azért nem folyamodtam értelmiségiekhez, mert
azok az értelmiségiek, akik ennek a kornak a meghatározói voltak, álértelmiségiek voltak.
Mert vagy eladták magukat a hatalomnak, vagy mást mondtak, mint amit gondoltak.
Vagy teljesen marginalizálódtak…
Igen, vagy marginalizálódtak. Számomra nem voltak meghatározóak abban a bizonyos huszonöt évben, 1944 és 1969 között, amelyikről ez a regény szól, és amelyik az én életem meghatározója volt. Arról nem is beszélve, hogy túl azon, miszerint „a lángelmék szabják meg a világ menetét”, van egy masszív emberközösség, amelyik úgy alkot értéket, hogy a környezete valószínűleg nem is veszi tudomásul, abban a környezetben nem tudatosul: egy bognár, egy kádár, egy kovács, egy pék, egy szabó olyan értéket alkot, ami nélkül a társadalom nem működik, nem lép előre. És itt főleg a szabókról beszélek, akik öltöztetik az embert, amióta az emberen ruha van, amióta megszégyellte a saját meztelenségét. Azok, akik ilyenfajta értékeket szeretnének teremteni, és bennük van az ambíció, hogy napról napra jobbak legyenek, napról napra többet teremjenek, napról napra teljesebb életet éljenek. És hogyan határozza meg a rendszer, ezt végre tudják-e hajtani, el tudják-e érni vagy nem. Erről is szól a könyv.
Markáns eleme a regénynek, hogy kitalált, de jól megkonstruált szereplői mellett lépten-nyomon valódi, mondjuk úgy, történelmi személyiségek is felbukkannak benne, ugye?
Ennek a könyvnek a címe, hogy Szemfényvesztett. Mitől lesz valaki szemfényvesztett? Kell hozzá egy szemfényvesztő is. És azok között az emberek között, akiket én a valós nevük szerint nevezek meg, nagyon sok tartozik a szemfényvesztők kategóriájához. A párttitkárok, az áruló szakszervezeti vezetők, a szövetkezeti elnökök. Ezek hadd vállalják fel a saját nevükön a világ előtt, hogy mit műveltek: jót vagy rosszat. Ők voltak a hangadók, ők voltak azok, akik meghatározták, hogy az illető környezetben a szemfényvesztettek hogyan fognak élni. Én akkor nem tudtam, milyen világban élek, nekem boldog gyerekkorom volt. Egy gyermeket, ha nem kínozzák fizikailag, nem kínozzák lelkileg, akkor boldog. Mert az életösztön működik benne, s az élet az egy csoda.
Különben a regényben „elég jól reprezentált” a szekus réteg is.
Igen. És ahogyan a szeku változik, ahogy fejlődik, bele tudtam szőni úgy, hogy hál’istennek nem lóg ki a szövegből. És hál’istennek sikerült ezt az egészet úgy megoldanom, hogy én íróként egy szó kommentárt ne fűzzek hozzá. Meg tudtam tartani a kellő distanciát. Nem volt rá szükség. A történet írja önmagát, az események önmagukért beszélnek, a szereplők is. Meg kell mondanom, hogy nekem a kedvenc figurám Imre, a pék.
Ezt sejtettem…
Nem is tudom, hogyan voltam képes őt kitalálni. És hát Marosvásárhelyt akkoriban, nem csak akkoriban, azelőtt is, a kisiparosok erős polgári réteget alkottak. A céheknek már a 17. században saját alkotmányuk volt.
Vásárhelyen milyen volt a regényed recepciója?
A könyv nem jut el igazán az emberekhez! Olyan a recepciója, hogy aki elolvassa, felhív, oda van és vissza. Az imént beszéltem Láng Zsolttal. Szóba került a könyvem, küldtem neki egy példányt, hogy recenziót írasson róla a Látóba, megígérte, hogy ő maga az Élet és Irodalomban ismerteti. Ő is azt mondta, hogy nagyon izgalmas, jó regény. Tulajdonképpen azt, hogy most én itt vagyok Váradon, annak köszönhetem, hogy valamikor február végén Markó Béla is azt monda, „nagyon jó a regényed, ilyen rég nem történt velem, hogy egyebet félre téve, egy ültömben elolvastam, ennek a könyvnek kellene keresni egy helyet az erdélyi magyar irodalomban”. Javasolta, próbáljak szervezni magamnak könyvbemutatókat. Készített nekem egy tizennégy városból álló listát, hogy hol érdemes próbálkoznom. Így jöttem Váradra is. Felhívott egy ügyvédnő, hogy az emberek veszik ki a kezéből a könyvet, úgy olvassák. Te is tudod, milyen a mai könyvterjesztés, ha valaki nem hívja fel a figyelmet, az emberek nem olvasnak. Amúgy huszonöt évig nem írtam semmit, az én nevem már kikopott az irodalomból… Most hordom magamban egy novellaciklus gondolatát, amiből két darabot már megírtam. A kötetnek nem biztos, hogy ez lesz a címe, de a lényege az, hogy Áldott emberek, átkozott történetek. Annak is mélyen bennem van a szándéka, hogy ezt a Szemfényvesztetteket még kétszer huszonöt évben folytatva, kiteljesítsem. Ugye, az első időszak 44-69, következne 69-94, s aztán 94-től napjainkig.
Apropó, miért pont annál az időpontnál zártad le a regényt?
Azért, mert úgy éreztem, az apám halálával felnőtté váltam. Úgy éreztem, rákényszerített a sors, hogy felnőtté váljak. Már csak én tartoztam felelősséggel saját magamért, nem volt egy kapcsolat köztem és a Gondviselés között nemzedékbelileg, aki feleljen értem.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
